Quake #1

1996 júniusában megszületett a számítógépes játékok modern korának királya. A modern kor kezdete alatt egyértelműen azt a periódust értem, amikor az internet (akkor még a magyar helyesírás szabályai szerint Internet) olyan széles körben kezdett elterjedni, hogy hatása megkérdőjelezhetetlen lett. A John Carmack vezette id Software alkotata meg. Nevükett illetően egy ideig tartotta magát az „ideas from the deep” rövidítéséről szóló urban legend, de valójában itt bizony nem másról, mint a freudi idről, lelkünk sötét, hozzáférhetetlen részéről van szó. Ha egy számítógépes játékokat fejlesztő céget így hívnak, az már eleve nem rossz. Bár ezek a cégek szerintem különös fantáziáról tesznek tanúbizonyságot ezen a téren, jobbnál jobb nevek sorakoznak – rajtuk tán csak a warez scene csapatai tesznek túl. Bár még ők sem.

Az 1996-os logo

Szóval az id megcsinálta először is a Wolfensteint (ha valaki nagyon wikipédiázik, akkor kiderül persze, hogy volt más is, de szerintem nem tévedünk nagyot, ha mégis a Wolfenteint tekintjük az első játékuknak), amelyikkel tulajdonképpen létrehozták az FPS zsánert. Ezt a Doom követte, amely kult-státuszában vetekszik a Quaek-kel, de technikailag egy óriási lépéssel le van maradva mögötte, ez pedig nem más, mint az igazi 3d. Nem akarok belemenni a részletekbe nagyon, de a lényeg kb. annyi, hogy a Quake volt az első játék, amelyikben egy valódi 3 dimenziós világban lehetett szaladgálni, fel-le nézelődni, ellenfelek alá beugrani; itt már a rakétavetőből kilőtt cucc is egy valódi 3d-s objektum, aminek minden irányban van kiterjedése, szóval valójában ez az a játék, amit a mai napig mindenki újracsinál, szebben, hangosabban, látványosabban, de soha nem újítják meg és soha nem sikerül megközelíteni sem azt az élményt, amit egy igazán elmélyült Quake-játékos egy-egy komolyabb mérkőzés közben átél.

És ne legyünk gyávák kimondani, hogy ennek a játéknak köszönheti az összes konzolhuszár, hogy nem lehet egérrel irányítani a konzolos játékokat. Elég utánaolvasni egy kicsit a témának, és kiderül, hogy nincs nagyobb para Xbox- meg PS-körökben annál, hogy megteremtik a lehetőségét konzolon az FPS-játékok egérrel történő irányításának. Mert pontosan tudják, hogy abban a pillanatban végük. Egy átlagos quake-es összehasonlíthatatlanul jobban csinál mindent az fps-ek világában, mint a legügyesebb konzolos, és ebben nincs semmi furcsa. Sokkal nagyobb tudást igénylő játék volt a Quake, mint ma bármelyik, és aki megtehette / vette a fáradságot, egész egyszerűen olyan elképesztően tisztára csiszolt tudással vértezhette fel magát, ami az Xbox világából körülbelül varázslatnak tűnik – már ha egyáltalán felfogható. És ez nemcsak a Quake-re igaz, hanem a pc-s fps-ek majd mindegyikére, noha a Quake nemcsak műfajteremtőként megismételhetetlen, hanem játékélmény és változatosság tekintetében is. Ezért mondom tehát, hogy a Quake és klónjai azok, amelyek miatt a nagy gyártók, akiknek a profit szempontjából nagyon fontos, hogy minél többen vegyék meg a játékaikat, nem akarják kitenni hűséges (és igen nagy számú) vásárlóikat annak az élménynek, hogy minden egyes mérkőzésen úgy szedjék őket darabokra, hogy nemhogy lőni nem tudnak, de azt se értik, honnan kapták arcba az ananászt. Mert ilyen mindig lenne, ennek a 13 éves játéknak a mai napig olyan tábora van, hogy elképesztő, és akkor még nem is szóltunk az utódokról. De ne is szóljunk, mert itt és most a Quake-ről, az én abszolút első számú kedvencemről és, tényleg így gondolom, minden idők egyik legnagyobb játékáról van szó. Ez a cikk, úgy látom, legalább két részesre duzzad, úgyhogy legközelebb a magyar quake-scene korai éveiről lesz szó, amibe a magyar internet-scene korai évei körülbelül 100 %-ig beleférnek, a két halmaz hogy úgy mondjam egyenlő. Szóval érdemes lesz elolvasni a következőt is, remélem, sikerül összekaparnom az igazán ütős élményeket.

Olvasson még!

• Egy mondat a Nobel-díjról
• Nehru-part
• Búcsú
• Szolgálati közlemény: találtunk egy kismacskát