A hetedik kör

Vidéken manapság is viszonylag sokan akasztják fel magukat, leginkább középkorú férfiak választják az öngyilkosság ilyen módját. A halálesetek okai a kívülállók, de gyakran az elhunyt családtagjai előtt is homályban maradnak, az öngyilkossághoz vezető eseményláncolat az esetek többségében igen prózai: a férfi elindul fát/disznót/jó képet vágni valamelyik ismerőshöz, de nem érkezik meg; keresni kezdik, majd megtalálják egy kötélen lógva a padláson/kamrában/sufniban. A kiérkező rendőrök felveszik a jegyzőkönyvet, majd néhány nap múlva (minél nagyobb köztiszteletnek örvendett életében, annál nagyobb csendben) sor kerül az illető temetésére. Nem akarok tényfeltáró riportsorozatot indítani, de vegyük tudomásul, ilyesmi igenis létezik, és legalább annyira kétségbeejtő, mint az adórendszer.

A film, amiről most írni fogok, alapvetően ezekből a motívumokból táplálkozik, ám a helyzetet súlyosbítja, hogy itt nem meglett férfiemberekről van szó, hanem a kamaszkorba éppen csak átlépett, elhanyagolt, útkereső gyerekekről.

Adott egy kisváros és egy baráti társaság, bár az ember nem mindig biztos benne, vajon a gyerekek tényleg barátok-e, vagy egyszerűen nincs jobb dolguk, s csak azért járnak össze. A családi háttér egyiküknél se klappol igazán: Sanyit és Mayát elhanyagolják szüleik, Jakab anyja akkor halt meg, mikor a húgát szülte, míg Melinda hónapok óta kénytelen nagyanyja lassú haldoklásához asszisztálni. Igazi lehetőségek és útmutatás hiányában ezek a gyerekek csak tengnek-lengnek, míg egy napon megérkezik közéjük Sebestyén, a sánta, vörös hajú, meglehetősen furcsa kisfiú. Sebestyén a többiekhez képest egyéniség: határozott világképpel rendelkezik. Nem tudni, honnan jött, kik a szülei és hol lakik, időnként feltűnik a városszélen üldögélő barátok körében, s olyankor mindig furcsa dolgokról beszél: a halálról, és arról, hogy az embernek, mivel teremteni képtelen, a pusztításban, a gyilkolásban kell meglelnie a megnyugvást, saját belső lényegét. A gyerekek lassanként bálványnak kijáró tisztelettel tekintetnek Sebestyénre, aki, hogy fokozza a katarzist, alakalmi csodákat tesz (pl. feltámaszt egy döglött galambot). A „tanítások” változást indítanak el a gyerekek lelkében, ez feltűnik a helyi papnak is, mert hittanon nem akarnak imádkozni, és indulatosan vonják kétségbe Isten létezését. Gábor atya nyomozni kezd, így talál rá a mocsárban Sebestyén kalibájára, majd magára a fiúra is, a drámai végkifejlet pedig elkerülhetetlen(?).

A történet több szálon fut: egyrészt a film igyekszik a baráti társaságon belüli kapcsolatrendszert bemutatni, másrészt azt, ahogyan az egyes szereplők kapcsolódnak az őket körülvevő világhoz. Összességében véve, azt hiszem, a relációk felfedésével igen jó látleletet kapunk társadalmunk ezen szegmenséről, de ha csak erről szólna az egész, nem írtam volna meg ezt az ismertetőt. Ami a film műfajiságát illeti, sokáig oszcillál a dráma és a krimi között, végül az előbbi felé billentve el a súlypontot, amit nagyon sajnáltam. Valószínűleg egy krimis, thrilleres elemekkel tarkított filmdrámát akart csinálni Sopsits Árpád, de a karakterek, a történet, és a feszültség, ami a jelenetek többségében ott vibrál, megengedte volna, hogy ez egy krimi legyen. Így maradt a pszichológia, a kényszerű találgatás (ha úgy tetszik, a magyar film tipikus hibája), hogy esetleg pár nagy pofon nem lett volna-e elég a gyerekek konvenciók szerinti jó útra tereléséhez. Sebestyén luciferi figurájának koncepciója zseniális, én az egész filmet őrá építettem volna, szomorú volt látni, hogy van pap meg ördög, mocsár, sőt még paktum is, erre a film végén annyira mindettől függetlenül történnek a dolgok, hogy ezeket akár ki is lehetett volna hagyni a dramaturgiából.

Tényleg kár, mert egy igazán jó magyar thriller lehetett volna ebből az egészből (a kifejezés így viszont továbbra is megmarad paradoxonnak), és utóvégre egy faustusos főhajtás is kijárna. Azért 7/10-et így is megér.

Olvasson még!

• Születésnapodra
• Egy mondat a hóról
• Április 11.*
• Avatar (vs. Star Wars)