„Rémes! – gondolta. – De a nyolcvan dekával Matula bácsi alighanem téved. Lehet ez másfél kiló is, ha nem kettő… ha nem…” – és ekkor elpirult a fiú, szinte megdöbbent.
„Maga javíthatatlan álmodozó, Ladó, megbízhatatlan abban is, amit tud… – mondta belül egy hang – nos?”
„Igenis tanár úr, Matulának van igaza.”
„Na látja! Maga akar ezzel az öregemberrel vitatkozni? Maga?”
„Nem, tanár úr.”
„Ne álmodozzon, Ladó, a valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –, mint a hazug ábránd.”

(Fekete István: Tüskevár)

Hát igen, irodalomtudományos nyafogást végképp ne, de megesik ez mással is, néha magam is belesétálok a túl-, illetve az áltudományoskodás csapdájába, s olyankor sajnos az esetek többségében nem sikerül eljutni a dolgok valódi lényegéhez. Egybehangzó vélemények alapján állíthatom, hogy ez a Borbély-cikkre nem igaz, roppant sokrétű megjegyzésed ellenére sem.
Mindazonáltal hozzászólásod bizonyos kitételei ellen már a legelején tiltakoznom kell, hiszen én egyáltalán nem vállalkoztam költészet-meghatározásra, csupán egy lehetőséget villantottam fel a sok közül, ahonnan közelíteni érdemes. S hogy archetípusokban gondolkodni nem „modern” dolog? Heuréka! Minden korban (tehát még a középkorban is) a tudás képviselői jobbnak-többnek (vagy éppen kevesebbnek, de bízva abban, hogy a kevesebb több) gondolták magukat elődeiknél, s én nem hiszem, hogy ez másként lenne akár ma is. A dallam nem változtat szövegén, pengethetjük a lírát s lantot, ahogyan csak akarjuk. (Egyébként én meg azt nem értem, hogy miért kéne kizárólag Orpheuszra vagy Hermészre gondolni, ha a költészet különböző archetípusokból való levezethetősége szóba kerül.)
A miszticizmus vádját szintén túlzónak tartom, de a szemlélődés igenis része a költő tevékenységének, többek között Borbély Andrásról sem hiszem, hogy szent önkívületben írta volna verseit. De te sem ezt mondod. Viszont felhívod a figyelmet a protestáns költők Istennel szembeni viszonyának ellentmondásosságára (megjegyzem – szigorúan szem előtt tartva, hogy a protestantizmus lényege nem az Isten elleni tiltakozás, Isten visszautasítása –, a szembehelyezkedés sosem vezethet egyetértéshez, hovatovább azonossághoz), majd kicsivel később magad is elismered, hogy Borbély András nem sorolható a protestantizmus talaján álló költők közé. Csak akkor viszont azt nem értem, hogy a téma szempontjából mi értelme volt ennek az eszmefuttatásnak.
Amit Pilinszkyről írsz, elfogadom, de Borbélyt azért még nem zavarnám utána a Parnasszusra, s egyébként sem érzem a két szövegvilág olyan fokú hasonlóságát, ami ezt lehetővé tenné. Ettől persze még lehet, hogy amúgy Borbély András minden gondolata egy-egy Pilinszky-vers, azonban ez a Hidegség, állat szövegeiben kevéssé érhető tetten. De nem csak ez a baj. „Harmadnapra legyőzte a halált” – írja Pilinszky, „A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött” – olvashatjuk a Bibliában, s érdemes még a 23. zsoltárt is felidézni, mert mindezek remekül megmutatják nekünk, hogy mi hiányzik Borbély András költészetéből.
A különböző destabilizáló erőket valóban be lehet mutatni, de csak azokból létrehozni a költészetet nem túl szerencsés, mert így az a harmadnap bizodalma, Isten Lelke és pásztorlása nélkül csak önmagába zuhanó, dekadens fekete lyuk lesz.

Előre szólok, hogy ismerem a szerzőt, ezért hozzászólásom nem lehet objektív (különben sem lehetne, bár ez szerintem neked csak afféle irodalomtudományos nyafogásnak tűnne), de mindenesetre megpróbál erre törekedni. Először azt nem értem, hogy ha a költészet számára mindenképpen valamiféle archetípust akarunk keresni, akkor miért nem inkább Orpheus, vagy Hermes neve kerül szóba. Másodszor nekem nem tűnik valami – bocs hogy ezt a szót használom – modernnek, amit a költészet és a teremtés kapcsolatáról írsz. Amikor Arany János Dante című versével foglalkoztam, akkor olvastam valami hasonlót. Az általad felfogott költészet meghatározás úgy mutatja be a költői teremtés folyamatát, mint a misztikus szemlélődés állapotát. Ez a felfogás csak nagyon nehezen nevezhető biblikusnak, mivel olyan helyzetben mutatja be az Ént, mintha saját jogán (egy külön úton) járulhatna Istenhez (szemlélhetjük Istent a természetben, a történelemben, az írásba foglalt, vagy testet öltött Igén keresztül). Azok a költők, akik a protestantizmus talaján álltak éppen ezért sohasem foglalhatták el a misztikus szemlélődésnek ezt az állapotát, mivel számukra mindig az Istennel szembeni viszony ellentmondásai tárultak fel (jó példa erre Ady költészete), ahogy ez a bibliai zsoltárok szövegében is megjelenik. Borbély András azonban nem a protestantizmus talaján áll, hanem ebből a szempontból inkább egy katolikus álláspontot szeretne képviselni. Az a költészet, ami Borbély Andráshoz közel áll – és lehet, hogy ez most furán hangzik – Pilinszky János lírájában lelhető fel. Pilinszky misztikus kapcsolata Istennel azonban nem saját jogán, hanem a holokauszt áldozatainak nevében következik be, mivel a lágerekben lezajló áldozat ezekben a versekben Krisztus áldozatához magasztosul (érdekes, hogy nem a költő az Istenhez vezető mediátor, hanem a téma vezeti őt). Borbély András számára nem áll rendelkezésre egy ilyen szövegvilág, viszont ezzel szemben megjelenik egy másik, aminek kőkemény kilátástalanságáról a kötet minden egyes verse számot ad. Az egzisztencia önnön létezése fölé magasodásáról beszélni pontosan ugyanolyan furán hangzik, mint amikor objektivitásról hadoválunk. Borbély András költészetét pontosan az jellemzi, hogy nem akar (és nem is lehet képes rá) saját létezése fölé magasodni, mivel ebben a szövegtájban lakozik. Az a dekadens fekete lyuk, ami a fényt is magába szippantja a Biblia szerint a teremtés része, ezt tükrözi például a Genesis első, a 104. zsoltár 29. verse, valamint Jézus kiáltása. A teremtést destabilizáló tényezők emelik ki Isten gondviselő munkáját a világban, mely nélkül a természet ténylegesen csak zombiszerű lények halmaza lenne: hidegség, állat. A költők pedig (hiába hazudták ezt maguknak esetleg valamikor) utóbbinak a részét képezik, ahogy ezt a 104. zsoltár írója és Borbély András is felismeri. Ennek a szövegvilágnak nem hibája, hanem erénye e destabilizáló elemek bemutatása, melyek talán éppen azt a jelenleg üresnek látszó helyet hozzák létre, amit Isten kegyelme egyszer majd betölt.