Borbély András: Hidegség, állat
„Szellem nélkül nincs élet, de élővé a szellemet is az élet teszi” – írta Bertha Zoltán egy néhány évvel ezelőtt megjelent egyetemi antológia előszavában. A Králisok névre keresztelt versgyűjteményben több más, fiatal és alapvetően bölcsész szemléletű szerző írása mellett Borbély András versei is helyet kaptak:
„szülőfalumban a lányok csak
Vasárnap szépek
akkor is mint kopott szentképeken
rozsdaszurkos a szemöldökük
hajzatuk mint a búzadara
halk suttogásuk parány
kutyaugatás
valaha kedveltem őket
és kívántam piheborzos
ágyékukat”
(Lányok)
„egy más nő ágyán hogyha majd a
lélegzetem épp pihen
azt hazudom neki majd hogy
erőt kell még gyűjtenem
megőrzöm és elidőzök
akkor ott az ajkadon
s elkenek egy perc szerelemet
leborotvált lábadon”
(Szerelem É.-nek)
A teljes verseket hagyjuk, a lényeg talán így is látszik, s engedjük meg magunknak, hogy értjük ezeket az írásokat (ami persze nem feltétlen van így, de Borbély András esetében célszerű már a legelején kiengedni azokat a fékeket, amelyeket a szerző szándékosan épít műveibe, hogy az olvasó elbizonytalanításával egyszersmind fölébe is tudjon kerekedni). Súlyos dolog ugyan, ám mégsem az itt a fő baj, hogy Borbély András láthatóan nem szereti a rímeket és a metrumot – ami egyébként későbbi költészetére is jellemző lesz –, hanem a képek mögött alattomosan megbúvó, a nemiség körül ólálkodó, nagybácsisan nyálcsorgató erotika hökkenti meg az embert. Kérdéses, hogy a szerző direkt akarta-e így vagy véletlenül halljuk fülünkben a piheborzos ágyékokon elkent percnyi szerelem fojtott lihegését, bár ez igazából mindegy is, sehogy sem jó. E kritika azonban elsősorban nem Borbély András válogatott gusztustalanságait akarja bemutatni a nyájas olvasónak, a fentebb említetteknek más szerepük is van, túlmutatnak önmagukon, s én úgy érzem, e későbbi, Hidegség, állat című verseskötetet is jól magyarázzák. Látszanak már a későbbi tendenciák, azonban itt még alapvető szemléletbeli különbség van a Hidegség, állathoz képest: Borbély – minden miniatürizáló hajlama ellenére – itt még az Életből (igen, Ady után szabadon) próbálja levezetni a költészetet, s valljuk meg, nem nagyon sikerül neki. Úgy tűnik, erre rájött maga is, mert a Hidegség, állat már nem tartalmaz ilyen hibákat. Igaz, akadnak helyettük másfélék.
A költészetet (a verset szintén) nehéz definiálni. Erre itt most nem is vállalkozom, ellenben megjegyzem, nem elhibázott dolog, ha archetípusok felől próbálunk közelíteni hozzá. Számomra a költészet mindig Prométheuszt jelentette, hiszen kell, hogy legyen benne egyfajta titáni magatartás, egyfajta bátor szánalom, ami miatt a költő olyasmire vállalkozik, ami akár bajba is sodorhatja: tüzet ad az embereknek, az olvasóknak. És egészen biztos vagyok benne, hogy az olvasók mind a mai napig ezt a tüzet keresik, ha kinyitnak egy-egy verseskötetet vagy szétnéznek a neten. Borbély András ezzel szemben egy másik archetípust követ: Héphaisztosszal azonosul. Nem lenne olyan nagy baj ez sem, hiszen szükség van erre is, sőt az archetípusok megfelelő keverése – egy kicsi innen, egy kicsi onnan – vezethet megfelelő eredményre; akkor van baj, ha az egyik elnyomja a többit, s így azok nem tudnak érvényesülni. Itt is ez történik: patikamérlegen kimért versekről van szó, tartalmilag és formailag egyaránt, a szerző túlzásoktól mentes, hűvös hangon adja tudtunkra, milyennek is képzeli a költészetet. Lémnosz szigetén sötétlik ez a Fekete Éden, Borbély András palotája.
A vékonyka kötet hátlapján a szerző maga is elmagyarázza, milyen tájra „csábítja” olvasóját, ez az egyetlen fegyver, amit kezünkbe ad, s amire szükségünk is lesz, ha életben akarunk maradni ott. Lehetne ez akár jó húzás is, ami miatt mégsem az, s erről fentebb már írtam, hogy az olvasó nem ilyen helyre vágyik, nem a hidegség és az állat uralta belső tájra, életidegen szövegtestekre. Megkockáztatom: a költő sem. Amellett, hogy a valóság elé tükröt tart, van a költészetnek egy másik lényeges specifikuma is, ez pedig a menekülés, nemesebb megközelítésben: a fölébe emelkedés. Amikor az egzisztencia önnön léte fölé magaslik, hogy közelebb kerüljön valamihez, ami pedig az egzisztencia és úgy általában a létezés fölé magaslik: Istenhez. Mert valljuk meg, nem ez hát a költészet: kicsit odaülni Isten küszöbére, ha lehet? S ehhez bizony kell egyfajta tisztaság, hovatovább naivság, egészen úgy, mint ahogyan a bibliai áldozat során a pásztor bárányt ad Teremtőjének.
Sajnos a Hidegség, állatban nem ez érvényesül, hanem mindennek az ellenkezője, a tagadás, s így lesz az élmény helyén „dekadens fekete lyuk”, ami még a fényt is magába szippantja, hogy többé el ne engedje azt. Ez az én fő bajom ezzel a kötettel: ahelyett, hogy közvetítene, elcsalja olvasóját egy olyan tájra, ahol a Teremtés ellentéte zajlik, az élettelen szellem zombibirodalmába.
Pedig találhatók a kötetben értékelhető tendenciák is: igyekszik párbeszédet folyatni a régebbi korokkal, sőt diskurzusokkal, a szerző jól válogatja meg a motívumokat, amelyekből építkezik (pl. az ember mellett elvonuló történelem), előkerülnek olyan hasznos gondolatok is, mint például az olvasás és az idő viszonya (Az idő megújítása) vagy a törekvés az idősebb generációk értelmezésére, megértésére (Nagyapám és a veje). Az sem elhanyagolható, ahogy a szerző igyekszik beépíteni a 20. század elbizonytalanító irodalomtudományi eredményeit verseibe, bár valljuk meg, nehéz kenyér ez, aki eddig megpróbálta, nem mentesült az öncélúság vádja alól.
Összességében véve jól megírt versek találhatók a Hidegség, állatban, de ennél többet alig ad az olvasónak. Fájdalmas tény, hogy a szerző nem definiálja magát, mintha nem tudná/akarná eldönteni magáról, kicsoda, s azt sem, kivé kell lennie, így pedig azt sem sikerül megmutatnia, hogy pontosan mit is akar közölni olvasójával. Maradnak tehát a „szélben megbillenő tetők” egy sivár képzeletbeli tájon, s a „szemtelen példázatok”, l’art pour l’art szójátékok, holott inkább komoly hangon kellene megszólalnia annak, aki a Teremtés ellentettjét akarja bemutatni nekünk. Így nincs is más hátra, mint szomorúan levonni a végső következtetést: hogy ilyennek kell lennie az adekvát válasznak a kortárs költészet kínzó kérdéseire, azt csak Borbély András hiszi.
Bendegúz, ezzel a szellemi háttérrel én ennél kisebb dolgokhoz se mernék hozzászólni. De nem baj. Lang Ádám(Quote)
Kedves Bendegúz!
Előre szólok, hogy ismerem a szerzőt, ezért hozzászólásom nem lehet objektív (különben sem lehetne, bár ez szerintem neked csak afféle irodalomtudományos nyafogásnak tűnne), de mindenesetre megpróbál erre törekedni. Először azt nem értem, hogy ha a költészet számára mindenképpen valamiféle archetípust akarunk keresni, akkor miért nem inkább Orpheus, vagy Hermes neve kerül szóba. Másodszor nekem nem tűnik valami – bocs hogy ezt a szót használom – modernnek, amit a költészet és a teremtés kapcsolatáról írsz. Amikor Arany János Dante című versével foglalkoztam, akkor olvastam valami hasonlót. Az általad felfogott költészet meghatározás úgy mutatja be a költői teremtés folyamatát, mint a misztikus szemlélődés állapotát. Ez a felfogás csak nagyon nehezen nevezhető biblikusnak, mivel olyan helyzetben mutatja be az Ént, mintha saját jogán (egy külön úton) járulhatna Istenhez (szemlélhetjük Istent a természetben, a történelemben, az írásba foglalt, vagy testet öltött Igén keresztül). Azok a költők, akik a protestantizmus talaján álltak éppen ezért sohasem foglalhatták el a misztikus szemlélődésnek ezt az állapotát, mivel számukra mindig az Istennel szembeni viszony ellentmondásai tárultak fel (jó példa erre Ady költészete), ahogy ez a bibliai zsoltárok szövegében is megjelenik. Borbély András azonban nem a protestantizmus talaján áll, hanem ebből a szempontból inkább egy katolikus álláspontot szeretne képviselni. Az a költészet, ami Borbély Andráshoz közel áll – és lehet, hogy ez most furán hangzik – Pilinszky János lírájában lelhető fel. Pilinszky misztikus kapcsolata Istennel azonban nem saját jogán, hanem a holokauszt áldozatainak nevében következik be, mivel a lágerekben lezajló áldozat ezekben a versekben Krisztus áldozatához magasztosul (érdekes, hogy nem a költő az Istenhez vezető mediátor, hanem a téma vezeti őt). Borbély András számára nem áll rendelkezésre egy ilyen szövegvilág, viszont ezzel szemben megjelenik egy másik, aminek kőkemény kilátástalanságáról a kötet minden egyes verse számot ad. Az egzisztencia önnön létezése fölé magasodásáról beszélni pontosan ugyanolyan furán hangzik, mint amikor objektivitásról hadoválunk. Borbély András költészetét pontosan az jellemzi, hogy nem akar (és nem is lehet képes rá) saját létezése fölé magasodni, mivel ebben a szövegtájban lakozik. Az a dekadens fekete lyuk, ami a fényt is magába szippantja a Biblia szerint a teremtés része, ezt tükrözi például a Genesis első, a 104. zsoltár 29. verse, valamint Jézus kiáltása. A teremtést destabilizáló tényezők emelik ki Isten gondviselő munkáját a világban, mely nélkül a természet ténylegesen csak zombiszerű lények halmaza lenne: hidegség, állat. A költők pedig (hiába hazudták ezt maguknak esetleg valamikor) utóbbinak a részét képezik, ahogy ezt a 104. zsoltár írója és Borbély András is felismeri. Ennek a szövegvilágnak nem hibája, hanem erénye e destabilizáló elemek bemutatása, melyek talán éppen azt a jelenleg üresnek látszó helyet hozzák létre, amit Isten kegyelme egyszer majd betölt. Kránicz Gábor(Quote)
Mivel ismerem a Bendegúzt, jól tudom, hogy jelenleg nyaral, és nem azért nem válaszol, mert figyelmen kívül hagyja a hozzászólást. Én egy kukkot se értettem belőle első nekifutásra, úgyhogy amíg meg nem bírkózom vele, csak szemlélődöm
Falcon(Quote)
Kedves Gábor!
Hát igen, irodalomtudományos nyafogást végképp ne, de megesik ez mással is, néha magam is belesétálok a túl-, illetve az áltudományoskodás csapdájába, s olyankor sajnos az esetek többségében nem sikerül eljutni a dolgok valódi lényegéhez. Egybehangzó vélemények alapján állíthatom, hogy ez a Borbély-cikkre nem igaz, roppant sokrétű megjegyzésed ellenére sem.
Mindazonáltal hozzászólásod bizonyos kitételei ellen már a legelején tiltakoznom kell, hiszen én egyáltalán nem vállalkoztam költészet-meghatározásra, csupán egy lehetőséget villantottam fel a sok közül, ahonnan közelíteni érdemes. S hogy archetípusokban gondolkodni nem „modern” dolog? Heuréka! Minden korban (tehát még a középkorban is) a tudás képviselői jobbnak-többnek (vagy éppen kevesebbnek, de bízva abban, hogy a kevesebb több) gondolták magukat elődeiknél, s én nem hiszem, hogy ez másként lenne akár ma is. A dallam nem változtat szövegén, pengethetjük a lírát s lantot, ahogyan csak akarjuk. (Egyébként én meg azt nem értem, hogy miért kéne kizárólag Orpheuszra vagy Hermészre gondolni, ha a költészet különböző archetípusokból való levezethetősége szóba kerül.)
A miszticizmus vádját szintén túlzónak tartom, de a szemlélődés igenis része a költő tevékenységének, többek között Borbély Andrásról sem hiszem, hogy szent önkívületben írta volna verseit. De te sem ezt mondod. Viszont felhívod a figyelmet a protestáns költők Istennel szembeni viszonyának ellentmondásosságára (megjegyzem – szigorúan szem előtt tartva, hogy a protestantizmus lényege nem az Isten elleni tiltakozás, Isten visszautasítása –, a szembehelyezkedés sosem vezethet egyetértéshez, hovatovább azonossághoz), majd kicsivel később magad is elismered, hogy Borbély András nem sorolható a protestantizmus talaján álló költők közé. Csak akkor viszont azt nem értem, hogy a téma szempontjából mi értelme volt ennek az eszmefuttatásnak.
Amit Pilinszkyről írsz, elfogadom, de Borbélyt azért még nem zavarnám utána a Parnasszusra, s egyébként sem érzem a két szövegvilág olyan fokú hasonlóságát, ami ezt lehetővé tenné. Ettől persze még lehet, hogy amúgy Borbély András minden gondolata egy-egy Pilinszky-vers, azonban ez a Hidegség, állat szövegeiben kevéssé érhető tetten. De nem csak ez a baj. „Harmadnapra legyőzte a halált” – írja Pilinszky, „A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött” – olvashatjuk a Bibliában, s érdemes még a 23. zsoltárt is felidézni, mert mindezek remekül megmutatják nekünk, hogy mi hiányzik Borbély András költészetéből.
A különböző destabilizáló erőket valóban be lehet mutatni, de csak azokból létrehozni a költészetet nem túl szerencsés, mert így az a harmadnap bizodalma, Isten Lelke és pásztorlása nélkül csak önmagába zuhanó, dekadens fekete lyuk lesz. Bendegúz(Quote)
Néhány évvel ezelőtt éppen Soroksárról zötyögtem a belvárosba a Hévvel, amikor hirtelen meghallottam ezt a mondatot: Vágóhíd, végállomás. Annyira meglepődtem, hogy képtelen voltam leszállni a járműről és csak annyit mondtam hangosan: Ez komoly? Megjegyzésem az utazóközönség meg sem hallotta, viszont egyre többen kezdtek el lökdösni, hogy szálljak már le. Rájöttem, hogy ezek az emberek, akikkel úgy bánnak a munkahelyükön, mint az igavonó állatokkal még sohasem gondolkodtak el azon, hogy mit jelent ez a mondat. Az sem emlékezteti őket semmire, hogy egy vonaton utaznak egy olyan helyre, ahol ez a rövid, tömör, gépies hang közli velük: Vágóhíd, végállomás. A Sorstalanság című filmen persze mindannyian jó alaposan kibőgték magukat, természetesen. Nem akar ez a szöveg valakit megszólítani? Nem akarja esetleg valamire felhívni az utazóközönség figyelmét? Mondjuk esetleg az élet végességére, vagy a végállomáson fegyelmezett sorokban álló egyenruhás emberekre, vagy arra a körülményre, hogy minek bemondani ezt a mondatot, amikor itt már nincs is semmiféle vágóhíd (de ezt befejezem, mert beperelnek vágóhíd-tagadásért). Eddig nem tudtam azonosítani azt a hangot, amely ezekből a versekből megszólal, most megtaláltam. Ez a költészet egy ilyen HÉV kocsiban akar megszólalni, ahol a legnagyobb mértéket ölti – bár egyben legőszintébb is – a közönybe ágyazott destrukció. Tényleg van ebben valami titáni. Nem kell neki a Parnasszus (maradjon ez csak meg Pilinszkynek, tényleg megérdemli), sem szószék, mivel az a lelkészek kiváltsága, de akkor sem adja fel, hogy a bemondón keresztül beszéljen valamiről, ami esetleg az utazóközönséget ráébresztheti valamire, amit tudnia kellene, és amiről azt hiszi, hogy esetleg tud is róla. Én sem érzem Pilinszky és Borbély költészetének közvetlen hasonlóságát, mert az a két világ már nem hasonlít egymásra, amelyben e két költészet megszólal. Pilinszky világában a vágóhíd az vágóhíd, míg Borbély csak azt látja, hogy a vágóhíd már csak egy olyan szó, ami azt a helyet jelöli, ahol valaha egy vágóhíd volt. Kivágták a fákat, a tuskókat is kiszedték, már nem érzik meg a fényt a gyökerek. Hidegség van és állat. Kránicz Gábor(Quote)
Bendegúz(Quote)