Van az Open Water című film, na engem ez arra emlékeztetett. Ott egy fiatal párocska az óceán közepén felejtődik egy búvárkirándulás alkalmával, lebegnek napokig a vizen, kicsit reménykedünk értük/velük, hogy hátha visszajön a csoportjuk vagy esetleg arra jár egy hajó, de igazából végig ott van bizonyosság, hogy ezeknek már akkor vége volt, mikor berugdosták a hülye táskájukat a pad alá.
Ugyanilyen erős, ideges-szorongásos volt nekem az Eden Lake is, ugyanúgy végigizgultam minden percet, annak ellenére, hogy egyértelmű volt a vége (valahogy még akkor is, mikor minden megoldódni látszott). Itt is volt egy kikerülhetetlen természet, ami hatalmas csapdaként működött (tiszta kamaradráma volt ettől aztán), itt is voltak “cápák”, és itt is elveszett minden már akkor, mikor első délután nem mentek haza a francba.
Komolyan mondom, nekem a világon a legfélelmetesebb dolgok a csapatos kiskamaszok (és a terminátor robotok), mert egyszerűen esélytelen náluk a logika, a meggyőzés, a számítás, az érvelés… találkoztam már ilyenekkel anno, éjnek idején, Kolozsvár utcáin – azután inkább mindig a kóborkutya-falka területén keresztül jártam haza bulik után, azok csak egymást támadták meg néha…