Az Eden Lake nem horror, bár van benne vér rendesen. Mégis, ha egy kicsit borult rendező kezébe kerül szinte bármelyik Shakespeare, simán lehetne ilyen durva. Nem azt mondom, hogy a film nem joggal kapja meg mindenhol a horror címkét is, hanem azt, hogy a III. Richárdban is van pár liter vér, mégsem amiatt van a világ legnagyobb drámái közt.
A történetet olvasván arra gondolhatunk, hogy megint van egy szokásos sztori, elmegy a párocska egy tóhoz hétvégére, és bántják őket ott, aztán menekülnek és közben vér. No de. Itt először is és leginkább az a baj, hogy két felnőtt ember áll szemben néhány 12-14 éves kölyökkel, és az ember csak nem akarja elhinni (egy darabig), hogy ennyire elromolhatnak a dolgok, aztán meg már azon tanakodik, hogy hogy lehetne megmenekülni, és végül nem jön a megváltás, és csak ülünk, összerándult gyomorral, bámulunk magunk elé, és próbálunk fogást találni a sztorin, próbáljuk azt mondani, hogy ez csak film, de mint amikor a filmben állatokat kínoznak, és nem tudjuk nem valóságnak látni, ugyanúgy ezt sem, és végül kénytelenek vagyunk belátni, hogy baj van odakint, mert már struccpolitika lenne tovább tagadni, amire gondolkodó ember nem képes; szóval végül csak legyőz a film, mit a film, az élet, a valóság, és garantáltan el van rontva az esténk, de úgy rontották el, hogy ha elég értelmesek vagyunk (és talán elég bátrak), akkor a fejbekólintáson túl kaptunk valamit, amit sose felejtünk el, és valószínűleg nem is szabadna elfelejteni.
A gyerek minden, és most arról van szó, hogy félelmetes is, de nem kicsit ám. Tudjuk ezt A legyek ura óta, de azóta eltelt pár évtized, megszoktunk mindenféle véres és kegyetlen dolgot, úgyhogy rá van itt téve egy lapáttal, és merem állítani, hogy van olyan jó a pszichológia, a dramaturgia, mint ott volt. Fel van építve, elejtett megjegyzésekből, egy-két képből (és a csak elsőre marhaságnak tűnő, valójában rettenetes és briliáns befejezésből) egy sokkal elkeserítőbb és mélyebben gyökerező probléma rajzolódik ki. Ebben a filmben minden meg van komponálva, az akcióktól egészen a kölyökbandát szervező elvig.
A sztoriról nincs mit mondani, meg nem is akarnék spoilerezni, a lényeget nagyjából mindenki ki tudja találni az előzetesekből meg minden. De ahogy az események követik egymást, ahogy romlanak a dolgok és süllyedünk a reménytelenségbe – miközben nyelni is elfelejtünk izgalmunkban –, az páratlan rendezői és írói bravúr. Tegnap láttam a filmet, de a bandavezér tekintete meg egész lénye nem megy ki a fejemből (ebből látható, hogy engem szinte mindenki, de főleg a gyerekek játéka is lenyűgözött). Olyan film ez, amivel az ember egy-két napig fekszik és kel, mire kicsit kezd rárakódni ez-az, és már nem lesz olyan rohadtul nyomasztó. Aki nem fél attól, hogy a vér úgy folyik a vásznon, ahogy az életben, és megint új megvilágításból akarja nézni az élet egy szeletét, ne hagyja ki.
Simán adok neki egy 9/10-et,
| Eden Lake (2008, brit, 91 perc) | |
| Rendező: | James Watkins |
| Főszereplő: | Kelly Reilly, Michael Fassbender, Jack O’Connel |
| Forgatókönyv: | James Watkins |
| Faustus-értékelés: | 9/ 10 |
| Nagyszerű, brutálisan őszinte brutális film arról, hogy Angliában sem fenékig tejfel, de a társadalomkritika valami nagyon embertelen felszín alatt húzódik. |
|
Spoiler alert!
Van az Open Water című film, na engem ez arra emlékeztetett. Ott egy fiatal párocska az óceán közepén felejtődik egy búvárkirándulás alkalmával, lebegnek napokig a vizen, kicsit reménykedünk értük/velük, hogy hátha visszajön a csoportjuk vagy esetleg arra jár egy hajó, de igazából végig ott van bizonyosság, hogy ezeknek már akkor vége volt, mikor berugdosták a hülye táskájukat a pad alá.
Ugyanilyen erős, ideges-szorongásos volt nekem az Eden Lake is, ugyanúgy végigizgultam minden percet, annak ellenére, hogy egyértelmű volt a vége (valahogy még akkor is, mikor minden megoldódni látszott). Itt is volt egy kikerülhetetlen természet, ami hatalmas csapdaként működött (tiszta kamaradráma volt ettől aztán), itt is voltak “cápák”, és itt is elveszett minden már akkor, mikor első délután nem mentek haza a francba.
Komolyan mondom, nekem a világon a legfélelmetesebb dolgok a csapatos kiskamaszok (és a terminátor robotok), mert egyszerűen esélytelen náluk a logika, a meggyőzés, a számítás, az érvelés… találkoztam már ilyenekkel anno, éjnek idején, Kolozsvár utcáin – azután inkább mindig a kóborkutya-falka területén keresztül jártam haza bulik után, azok csak egymást támadták meg néha… E.(Quote)