Bevallottan azok közé tartozom, akik nagy Kosztolányi-fanok (fan-ek), de amikor Adyt olvasok, teljességgel megértem azt a szakmai és egyéb féltékenységet, irigységet, ami Dezsőmet hatalmába kerítette, ha összevetette tehetségét, sikereit Adyéval. Nem azt mondom, hogy jobban járt volna, ha végül idegbeteg roncsként belehal a szifiliszbe, cserébe egy Ady-szintű életműért (mert hogy Kosztolányi, versileg, sajnos nincs egy szinten a fickóval), de az effajta összevetésnél az egyebek úgysem számítanak, csak az, hogy Ady nemhogy jobbakat írt, hanem előbb is jött. És, szerintem valójában ezt nem tudta neki megbocsátani az egész (közhely) első Nyugat-nemzedék, nem azt hogy egy kiállhatatlan alak lehetett. Mit érdekel egy kiállhatatlan alak, ha jobb vagyok nála?… De ha gyengébb vagyok… juj, az már fájó. És be kell látni, hogy jobb volt… vagy mondjuk úgy, többször volt jobb, mint sem.
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
No, van itt ez a vers, és hát Karinthy elég nagy zseni volt ahhoz, hogy amikor először olvassuk újra (zavar van, tudom, de érthető), akkor az jusson eszünkbe, hogy mondja, maga megbolondult? Hát meg, de amikor ezt a verset írta, szent bolond lehetett. Nem hosszú az egész, rohanó világunkban ennek különösen örülhetünk, három versszak az egész, és ha soronként számoljuk, akkor 12, de mivel minden negyedik sor tulajdonképpen redundáns, mondhatni csak 9 sor az egész. (Azért ezt ne írjuk bele a dolgozatba). Persze a 3 ismétlés nélkül semmit se érne a vers, és így hamar eljutottunk oda, hogy az irodalom nem természettudomány. Úgyhogy ne is nagyon számolgassunk tovább, egy-két verslábat, ilyesmit esetleg megnézünk még, de aztán vége is.
Miről is van szó itt? Hát valószínűleg a lírai én utazik egy szekéren, valahova, valahonnan. Fogadjuk el, hogy ez egy konkrét helyzeten alapuló vers, bár szerintem nem, de hát úgy emlékszem, valahol úgy van, hogy igen. De ha így is van, szerintem teljesen mindegy, mert hogy itt nem a kocsi-út (a zötykölődés, megérkezés ilyesmi) a lényeg, az azért látszik. De akkor mi a lényeg? Hát körülbelül az, hogy az élet teljesen értelmetlen. És hiába olvassuk állandóan, hogy ez a 20. századi ember létproblémája, azért nehéz elhinnünk, hogy előtte mindenki úgy gondolta volna, hogy az életnek van értelme, és akkor jött 1900, és onnantól aztán rájöttek, hogy nincs. Ha csak a Galdiátor-ból jól ismert öreg Marcus Aureliusra gondolunk, máris tudjuk, hogy ez a probléma egyidős az emberiséggel. Szóval írjuk le ügyesen, hogy erről szól a vers, és kezeljük fenntartásokkal. De azzal egyetérthetünk, hogy létproblémák, meg nagy kérdések. Csakhogy nem úgy tűnik, mintha választ keresne a kérdésre, inkább egész egyszerűen kijelenti a dolgokat. De még azokat sem egyértelműen (még a legkonkrétabb sor az, hogy Minden Egész eltörött); inkább csak közvetve utal a hiábavalóságra, kilátástalanságra. Mert lássuk csak: valójában volna értelme azon gondolkodni, hogy milyen csonka a Hold? Nem, mert a Hold van hogy tele van és van hogy egyáltalán nincs, és a kettő között minden előfordul, oda-vissza. Tehát nincs olyan, hogy ma aztán nagyon csonka, hogy ilyen csonka még sose volt, márpedig ő azt mondja, hogy hú de csonka. Ennek csak akkor van értelme, ha semminek nincs értelme. Érhető ez? Remélem igen.
A következő sor már aztán innen következik, az éjben úgy amblokk nem talál semmit, ami valami volna. A sivatag, szerintem, itt határozói értelemben használtatik, ugyanolyan melléknév, mint a néma. De ha főnév, amit a milyen névmással kapcsol a mondat alanyához, az se rossz megoldás, talán még jobban is tetszik, mint az előbbi. Aztán jön egy igaz Ady-mondat: milyen szomoru vagyok én ma. Hát persze hogy, a világmindenség, és utána rögtön én, Endre. Nincs ebben semmi különös, ez volt ő, talán az egész világot így látta. És bár tűnhet banálisnak ez a mondat, csókolom, szomorú vagyok, annyira helye van az némán tátongó éjszakai ürességben a magányos ember keresetlen megfestésének, hogy e mondat után valóban csak az első szakasz keretbe záró ismétlés következhet, a maga meglepő erejével. Ugye, milyen más ez a mondat, mint ugyanez az elején? Lemondás, tehetetlenség lüktet a szavakban, míg a felütésnél még talán-talán reménykedhettünk abban, hogy kiderül valami turpisság, és azért olyan rossz így ez a Hold.
Nos, miután alaposan elintézte a hangulatunkat az első szakasszal, rá is tér a lényegre, és kertelés nélkül elősorolja, mi is a baj: baj van először is Mindennel (az ősember első gondolata?), a lánggal (az ősember második gondolata?) és a szerelemmel (az ősember harmadik gondolata, még ha nem is ilyen szép formában). Na jó, lehet hogy az ősember első gondolata önmaga volt, de Ady ezzel már nem bírt várni a második szakaszig, ezt hamar elsütötte, meg ott jobb helye is volt.
A harmadik szakasz megint olyan leírásszerű, de hol van már a kocsi-út. Hiába fut az a szekér, tudjuk, hogy az élet fut, és sehova sem fog megérkezni, csak elmaradnak szerelmek, barátok, akikre tán nem is emlékszünk, pedig jó volna (Félig mély csönd, és félig lárma). Ennél a sornál időzzünk el egy percig, mert nagyon tetten érhető ez a kevert ritmus, jambikusnak tűnik, de nem az, végül is spondeusok alkotják, de még azok sem, a vesszőig tartó részt valami magyaros ritmus úgy összerántja, hogy utána viszont szinte józanítólag hat a második rész szerintem tisztább időmértéke. Valahogy így variál általában Ady, de olyan megfoghatatlan sokszor, hogy inkább érezzük, mint elemezni tudjuk, mi is történik. Én arra teszem le a voksot, hogy nem voltak ezek tudatos megoldások, de ez se biztos. Mindenesetre egy olyan elemzést se olvastam még, amelyik egyértelműen tisztázta volna, hogy Ady hogyan keverte össze a ritmusokat. Mi most elégedjünk meg annyival, hogy az ütemhangsúlyt és az időmértéket keverte össze, vagy inkább egymásra játsszatta, és így valami utánozhatatlan zenét varázsolt. Mint ahogy a költészete is utánozhatatlan, de, szerencsére, remekül parodizálható.
Nekem meg ez pont nem egy olyan filozofálós, létproblémás, érfelvágós vers, kicsit sem lesz borús a hangulatom tőle. Ilyen régi kirándulások jutnak eszembe róla, mikor az ember a tábortűztől elmegy pisikálni a susnyásba, és kicsit be van nyomva, és miközben visszabotorkál, olyan szép a nyári éjszaka, hogy az már fáj. És akkor eszébe jutnak más sajgó dolgok is erről, de nem rossz az érzés, mert az is benne van, hogy mindjárt visszamegy az életbe, és maga mögött hagy mindent, a sátrat is, meg a szerencsétlenkedést… nekem ez a:
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
Basszus, milyen szép ez a vers, így hétfő reggel!
Szerintem meg roppant különös, az okosok (főleg Eisemann) azt mondják erre, hogy Ady vagy a lírai én maga az egzisztencia, a létezés, ráadásul úgy, hogy a preegzisztens és a posztegzisztens létet is magába foglalja. Ilyen tömör, sűrű ego nem hiszem, hogy sok van a művészetben… Ha nyugatabbra születik, az európai kultúra megerősítőjeként tartanák most ott számon.
Nagy kedvenc ez a vers, holott igazán nem mondhatnók, hogy Ady-fan lennék. (No, persze, akad még egy-két darab tőle, ami igen csak közel áll hozzám, pl. Lédával a bálban, Párisban járt az ősz, Sem utódja, sem boldog őse…, Krisztus-kereszt az erdőn, stb.)
Tetszik az elemzés okfejtése, bár jelen esetben inkább E.-vel értek egyet, nekem is jóval konkrétabb, elsősíkúbb a jelentése. Számomra egy konkrét szerelem elmúlása kiváltotta pillanatnyi elmélázás ez; nyilván a rendkívüli, igazi adys sűrű nyelvezettel és képteremtő erővel megfogalmazva.
Mindenesetre itt egy konkrét bizonyíték, hogy tényleg hatott rám, és együtt élek vele (egy megzenésített verzióm a versre):
http://www.4shared.com/file/118601380/98a14a83/48_Kocsit_az_jszakba__Ady_E_.html
Azt mondjátok, hogy konkrét élethelyzet van itt inkább, mint az élet, a világ meg minden. Lehet, úgy is jó a vers. De azért nekem az a kiáltás, ami száll utána, meg a minden Egész, meg még pár dolog mégiscsak valami általánosabb, nagyobb léptékű feszegetést mutat.
Szerintem meg Ady “filozofálós, létproblémás, érfelvágós” versei nagyrészt ilyenek. Ettől Ady. De azzal sincs semmi baj, ha vannak olyanok is, akik inkább “konkrétabb, elsősíkúbb” jelentést tulajdonítanak neki (tábortűz, szerelem elmúlása), hiszen ez a jelentésréteg is ott van a versben.
Azért végső soron mégiscsak a minden Egész az, ami eltörött.
Ez a vers túlmutat időn, XX. sz. vagy jelen… bárki bármit is gondolhat bele, JÓ, egyszerűen nagyon jó, talán van egy “tucat” ilyen nagyon jó verse. Lehet, hogy ebből a néhány szóból rögtön ki is derül, hogy én nem kedvelem adyt, sőt zseniségét is megkérdőjelezem, de azért valamit tudott, mint embert azonban nagyon “keskeny skálán” mutatnám be, mert nem nagyon méltó a kötelező tananyaghoz, bár azt hiszem a mostani ‘elit-értelmiség’ természetesen a legnagyobbnak mondja, még ha nem is volt az!
Marcus Aurelius a Gladiátorban… Nem hinném, hogy innen bármit meg lehetne tudni az ókor emberéről…Hogy a hollywoodban mi fut Marcus Aurelius név alatt, inkabb hagyjuk. De tény, hogy nem 1900 jan. 1-jén kezdődtek a dolgok, viszont ne is tegyünk úgy mintha korábban központi tapasztalat lett volna ez a téma…
Melyik téma?
Neharagudj, de en ezt nem tartom verselemzesnek. Vegig mellebeszeltel, vannak nagyon jo gondolataid, de ugy tunik nalad nem az etelen hanem a koritesen van a lenyeg. Tul sok a mellebeszeles.