Már a Sámán-nál tudtuk, hogy ha lesz még valami hasonló regénye Noah Gordonnak, okvetlen el kell olvasni, és bizony nem csalódtunk Az Orvosdoktor-ban sem. Ezer évvel ezelőtt járunk, a sötétnél is sötétebb egyház által uralt Angliában (meg még elég sok helyen később), ahol egy fiatal fiú, miután árvaságra jut, kénytelen-kelletlen felcsap felcsernek, és ez végül oda vezet, hogy mindennél jobban szeretne valódi orvossá válni, ami abban az időben nem volt könnyű, mármint igazi orvossá válni, mert tetű akkor is volt elég, egy részüket orvosnak hívták, de ez majd úgyis kiderül a könyvből.
Mivel az egyetemet már rég befejeztem, fel is hagyok a történet ismertetésével, utoljára ott lehetett megúszni a műről való érdemi megnyilatkozást ilyesmivel. Amikor olvastam, végig az járt a fejemben, hogy valami olyan hangzatos címet lehetne adni egy kritikának, hogy “a bátorság regénye”, vagy valami ilyesmi. Nem tudom, hogy történelmileg a regény mennyire hiteles, hogy ez az egész egyáltalán megtörténhetett-e, de ez a Rob J. Cole igazi fasza gyerek, és valahogy sikerül úgy ábrázolni, hogy nem az jut az ember eszébe, hogy “de szép is volna”, hanem hogy “baszki, ha nem lennék ilyen gyökér, ilyesmi lehetnék”. Mert a fickót egy dolog élteti egész életében, és ezért meg is tesz mindent, nem hátrál meg semmitől, nem ijed meg, körülbelül olyan dolgokat vállal, mint ha valaki ma azt mondaná, hogy akkor leszel ügyes valamiben, ha űrhajóval elmész a Marsra. És Rob J. elmegy, odahagy mindent, egy lapra teszi fel nemhogy egész, hanem az életét, a szó szoros értelmében. És nem is egyszer. Amikor a Sámánt olvastam, arra gondoltam, hogy Amerika, minden kritika ellenére, ami megfogalmazódik savanyúságtól hályogos tekintetű európaiakban, azért olyan jó hely, mert azok népesítették be, akikről a regény szólt. De Noah Gordon most húzott egy merészet, és azt mondja: mindig, minden korban és országban megvoltak a Rob J. Cole-ok, és ők, vesse őket bárhová az élet, a legbátrabb, legnagyszerűbb emberek, akiknek a legtöbbet köszönheti az emberiség. Mert nehogy azt higgyük, hogy hősünk, miután megérkezik Perzsiába, egy tanonc marad, aki szájtátva bámulja a mester minden szavát. Ha így volna, az író elárulná hősét. Nem, Rob J. Iszfahánban is ugyanaz az ember marad, aki Londonból a világ másik felére útra kelt, hogy megértsen, megtudjon valamit. Per aspera ad astra.
Ha van valami, ami nem tetszett a regényben – a fordításon kívül, ami valahogy olyan egyszerűvé tett minden mondatot, mintha valaki éppen tanulna magyarul – az az volt, hogy Rob J. túl sok mindent úszott meg túl egyszerűen. Nem akarok lelőni semmit, a legvégét aztán pláne nem árulom el, de annyi helyzetben bukott el a környezetében sok ember, amely helyzetekhez hasonlókba Rob J. is került és úszta meg szárazon, hogy a vége felé már szinte legyintünk csak, ahelyett, hogy aggódnánk és szorítanánk szeretett Robunkért.
De ez szinte semmit nem von le a mű értékéből. Nagyon-nagyon ajánlom mindenkinek, akit érdekel a történelem, és szereti a nagyszerűséget. Mert ez mind a regényről, mind a benne szereplőkről elmondható.
És végül még szeretném megjegyezni, hogy, mint megtudtam, ez a regény a Sámán előtt jelent meg odakint, csak nálunk történt fordítva, de mindegy, amit mondani akarok, az így is megállja a helyét: Ken Follett A katedrális-sal alkotott hasonló remekművet, de aztán azt is megmutatta, hogy minden igyekezet ellenére hogy lehet elszúrni a folytatást. Remélem, a Cole-trilógia harmadik kötetére – bár azt mondják – ez nem igaz.
9/10, és lehet, hogy csak a fordítás miatt nem tizes.
Legfrissebb hozzászólások