Mivel mostanában egy kicsit a popkult felé mozdultam el, mi sem alkalmasabb a másik fajta élvezetek felé vezető útra történő visszatalálásra, mint a Józsefről írni. Ami azt illeti, olyan nagy különbséget egy Prédikátor és egy Thomas Mann-mű között én nem látok, ha lehántjuk az előítéleteket (miszerint az egyik nehéz és érthetetlen meg filozofikus, a másik meg könnyed és rágógumi és nem mond semmit, csak lőnek meg ilyesmi), akkor kiderül, hogy végül is (közhely) azért rohadt jó mind a kettő, mert rólunk szól. Ahogy rólunk szól a görög dráma, Vogelweide, meg mindegyik (és ahogy nem rólunk szól mondjuk a Barátok közt, de ez most mindegy).
Szóval mélységes mély a múltnak kútja (…és ha nem ez a világ egyik legzseniálisabb kezdőmondata, akkor nem tudom, mi). És Mann nem átall lemászni ebbe a kútba, magával rántván az olvasókat, és ott felkapcsolja a lámpát, és körül tudunk nézni, és annyi, de annyi mindenre kapunk választ (egyfajta választ, nem tudni, ez-e a végő igazság, de hogy érvényesnek tűnik, az biztos), hogy szédelgünk. Közel tudja hozni azt a világot, amit, lássuk be, nem sokan. A Biblia mindig egy távoli, érinthetetlen közeg, még amikor a reneszánsz zsenik megszobornak egy-egy jelenetet belőle, az sem nekünk teremti meg, varázsolja kézzelfoghatóvá mondjuk Mózest, hanem ugyanazt a messze-messze alakot formálja meg, akihez, valljuk meg, azon túl, hogy csodáljuk – mind az alkotást, mind a modellt – sok közünk nem lehet. Nem így Mann. A József és testvérei-ben emberek vannak, saruban, akik szomjasak, meg éhesek, meg irigyek, önzők, elesettek, félnek, jók. Tudom, hogy ez a bibliai történetből is kiolvasható, de ahhoz akarni kell, míg a regényben nem, itt adja magát minden. Sajnos a mostani olvasáskor nem jegyzeteltem meg húzogattam alá mondatokat belőle, pedig nem ártott volna, néha szem nem marad szárazon, az első kötetből különösen a Benjaminnal kapcsolatos részek azok, amik csodaszépek, illetve a Ruben-József kapcsolat. Amikor a legjobban gyűlölik már Józsfet és Ruben megsimogatja a fejét titokban, az olyan szép, hogy az ember elgondolkodik, a Mann-családban is volt egy József? Meg egy Ruben is akár? Volt a tv-ben egy ilyen dokumentumfilmszerű három részes sorozat, az Armin Mueller-Stahl játszotta benne a Thomas Mannt, és abban a filmben úgy nézett ki, hogy az egész családból a Heinrich lehetett a legnormálisabb, Thomas feleségét kivéve. Ez a film egyébként, nagyon érdemes megnézni.
Nem tartom lehetetlennek, már ha szabad efféle megállapítást tenni, hogy a József és testvérei a Biblia egyik legösszetettebb története, mind a cselekményt, mind az emberi motivációkat, mind a dramaturgiát tekintve, bár akkora szakértő nem vagyok, mint amekkorának megpróbálom magam beállítani. Magától értetődőnek látszik, hogy ezt a sztorit vegye elő egy Mann-szintű ember (Mann-mann, haha), főleg hogy Goethe tett valami megjegyzést arra nézvést, hogy mintha ez a történet nem kapna elég oldalszámot, és szívesen venné, ha sokkal hosszabb lenne. Na nesze, igaz, hogy Goethe már nem olvashatta, de Mann megtette, ami tőle telt, és nem csak a terjedelem tekintetében.
Látszólag ráérősen kalandozunk, mint Tolkien Középföldén, de sem ott, sem itt nincs egy fölösleges mondat sem. Jókaival tudnám összevetni (akinek a regényeit imádom, leszögezem): ott bizony nem válna minden esetben kárára a műnek, ha valami kegyetlen szerkesztő (és nem pedig a pénzre oly igen érzékeny nasassony) álldogált volna a mester háta mögött, és húzgálta volna ki a sorokat időnként. Itt viszont mindennek helye van, de hát ez már nem is a romantika, itt már csak a mese kedvéért nem szokás mesélni.
Se elemzést, se kritikát nem írok én most, csak úgy elmélkedem, főleg az első kötetről, amíg eladják a tesók Józsefet. Ha valaki tud jó okoskodást a műről, belinkelhetné, mert én nem olvastam még, úgyhogy mint a Doktor Faustusnál, itt is csak pötyögöm, ami eszembe jut. Azt hiszem a Wikipédián olvastam, hogy Mann ezt tartja élete fő művének, bár a Doktor Faustust később írta, és nem tudom, ezt a nyilatkozatot mikor tette, de óriási alkotás, az biztos.
A Bibliában, meg egy csomó ilyen régi műben (talán a görögöket kivéve) mindig előkerül valami olyan momentum, amit nem értek, amikor az emberi motivációkkal valahogy nem vagyok kibékülve, de mélyen mégis érzem, hogy rendben lesz az. A (bibliai) Józsefben ilyen az, amikor eladják, és nem mondja el senkinek a fiú, hogy kicsoda ő. Most megnéztem gyorsan, egy mondattal elintézik a Bibliában, és lehetne azt gondolni, hogy a fiú mondjuk ájult volt, és akkor simán meg van oldva a dolog, de Mann persze, hogy nem így oldja meg. Olyan pszicológiai fegyvertárat vet be ebben a regényben, hogy időnként elképesztő, főleg ha eszünkbe jut, hogy más regényeiben időnként elég idegen-hideg-fura fickók szaladgálnak, olyan igazi német balfütty a nagy része. Szóval elemzi József lelkivilágát, múltját, életének eseményeit, és ebből olyan logikusan következik aztán, hogy József nem szólal meg, hanem hagyja, hog vigyék, hogy az ember szinte a fejére csap, hogy hát persze, igazából nem is tehetett mást!
És az egyik legzseniálisabb dolog ebben a regényben (meg a többiben is), hogy mindent így kerekít ki Mann: oldalakon keresztül elmélkedünk időről, térről (ezt amúgy is nagyon szereti), emberről, és végül a dolgot leszűkíti az adott problémára, és mi olvasók meg letaglózva állunk, és némán, tisztelettel hajtunk fejet az óriás előtt, és úgy érezzük, minden egyes gondolatnak, szónak a helyét már akkor tudta, amikor először ült le íróasztalához, hogy most akkor megírja a József és testvéreit. Szerintem tényleg így volt.
A végére meg hadd tegyek ide pár idézetet különösebb kommentár nélkül. Ha aláhúzósan olvastam volna, több lenne, ezek csak amikre emlékszem és kikerestem hirtelen:
Tégy ocsmány fejet a szép testre, s a test szépségének is vége, érzelmi hatását illetően – legföljebb sötétben hat, ám ez már szemfényvesztés.
Nekiszaladtak, átugrották, továbbmentek. Ha Benjámin keze nagyon meleg és nedves lett József kezében, ez rendszerint átfogta csuklójánál, melyet Benjámin ellazított, s legyezni kezdett vele, hogy a szélben megszáradjon. A kisfiú úgy nevetett ezen a szellőztetésen, hogy mindig elbotlott.
Csak Reubén, ez időben huszonkilenc éves, nagy, nehéz férfi, hatalmas lábán körülcsavart bőrszíjakkal, báránybőr kötényben, borotvált, húsos-izmos, kivörösödött, mogorva, nyomott profilú ábrázattal, melyen zavart-méltóságos kifejezés ült, s alacsony homlokát fürtösen alácsüngő fekete haj sötétítette – csak ő emelte fel nehézkes kezét, egyébként egyetlen arcvonását se mozdítva, amikor József ajkának érintését vállán érezte, és könnyedén s úgyszólván titokban végigsimította egyszer testvére fejét.
De apró személye fölött félénk mélabú árnyéka lebegett, mert amit tudat előtti állapotában okozott, anyja halálának módja és órája nem maradt számára ismeretlen, s a tragikusan bűntelen bűn érzését, amely sohasem hagyta el, még növelte atyja viselkedése, aki ha nem is volt gyöngédtelen hozzá, de valami fájdalmas szorongással inkább kerülte, mint kereste tekintetét, néha azonban sokáig és hevesen szorította szívére legkisebb gyermekét, Benoninak nevezte, és Ráhelről suttogott fülébe.
Jó kis ismertető, várom a többit is.
Ezektől a második és harmadik idézetektől mindig bőgnöm kell, annyira szépek…