Pontszerűen, ahogy az epermagok a vérbő gyümölcshúson
Akarok már egy ideje újra József Attila-verset elemezni, csak hát az idő hiánya az ilyen elemzések elkészültének egyik legnagyobb ellensége, pedig még koncepcióm is van (amit egyelőre nem árulok el). Ugye, hallatlan?
Hogy rögtön már a legelején kisebb önellentmondásba kerüljek (ígérem, ez lesz az egyetlen), egy olyan verset választottam, ami eredetileg nem volt benne a fentebb említett koncepcióban; még tavaly nyáron kitettem a Faustusra minden magyarázat nélkül, és hát azóta is elég sokan megnézték, sőt ha hinni lehet a Google statisztikáinak (és miért ne lehetne), van is egyfajta közönségigény e vers elemzésére. Ez volt az egyik ok.
A másik pedig az, hogy bár e verset a szakirodalom nem említi a nagyversek között, számomra mégis az. Ráadásul nyár van, kevés beleéléssel tudnék most például a Téli éjszakáról írni.
A vers címe tehát Nyár, itt található. Mielőtt folytatnád az olvasást, mindenképp fusd át párszor.
A versben kulcsszerepe van a leírásnak, mondhatni tájleírásnak. Utóbbival kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy József Attila módszere jócskán eltér például a Petőfiétől, aki — ugye hallottuk egy párszor a középiskolában — felülről lefelé haladva szemléli és ábrázolja a tájat, környezetet. József Attila viszont pontszerűen, azaz mindig egy pontját, egy részletet írja le a tájnak, és a sok részletből végül kirajzolódik, kibontakozik az egész (egyébként ezt más táj-, illetve tájat ábrázoló verseiben is észrevettem, sőt nem csak azokban, és többek között e szemléletmód, pontosabban az, ahogy ennek segítségével felépíti verseit, teszi számomra egyedülállóvá költészetét).
A másik kulcsszó az idill: láthatjuk, hogy egy nyári idillel kezdődik a vers, s az előbb említett pontszerű ábrázolásmód segítségével rajzolódik ki szép lassan a környező táj, sőt a különböző jelzős szerkezetek használatával egyfajta időbeliséget is kifejez a költő („vörös, de karcsú még a nyár”). József Attila igyekszik tehát folyamatában ábrázolni a nyarat, aminek később fontos szerepe lesz. Egyfajta megbonthatatlan idill sugárzik az első két versszakból. Nem mellesleg, mint ahogy a legtöbb versében, itt is használ furcsa szóalakzatokat a költő, figyeljük csak meg: „Ezüst derűvel ráz a nyír / egy szellőcskét.” Tehát nem a szellő rázza a nyírfát, hanem pont fordítva. Elárulom azt is, hogy ez egy transmutatio, azaz a tagmondatok elemeinek felcserélése, és bizony jócskán megváltoztatja a rész-egész viszonyt. S hogy mi lehet ezeknek a sajátos, József Attila számos versében előforduló felcserélődéseknek az oka? Én azt hiszem, ez egy igen különleges motívum József Attila költészetében, a természeti vagy éppen természetfeletti jelenségek az emberhez, az emberihez való igazítása bújhat meg minden ilyen transmutatio mögött. A láthatatlan, a félelmetes hozzáigazítása a láthatóhoz, tapinthatóhoz, ezért biztonságot nyújtóhoz. Ezért rázza a nyírfa a szellőt és nem fordítva, jóllehet, utóbbi tűnik logikusabbnak.
A 3. és a 4. versszak jól elkülönül az előző kettőtől: véget ér az idill és láthatjuk azt is, hogy már nem karcsú ez a nyár, valahol a vége felé járunk. Tehát a fentebb említett időbeli előremozdulás itt már tapasztalhatóan érvényesül, a legszebb mégis az, hogy mindezt természeti képek segítségével érzékelteti a költő: „bóbiskol, zizzen a kalász.”
A 4. versszak a csattanó, bár én nem szeretem ezt a meghatározást versekre alkalmazni, most mégis megteszem. A 4. versszak változtatja át az eddigi szelíd vagy kevésbé szelíd tájleírást valami mássá, valami félelmetesebbé: létösszegző verssé. Elemi erővel zúdul a lét az emberre, súlya alatt szinte összeroskad az egzisztencia, tehát maga a lét súlya teszi a létezést elviselhetetlenül nehézzé. Fokozza ezt még, hogy kénytelenek vagyunk belátni: „egynyáriak” vagyunk.
Hogy még teljesebb legyen a kép, elmondom, hogy nemrégiben olvastam egy cikket arról, hogy a tudósok új felhőfajtát fedeztek fel. Valójában persze nem is a tudósok fedezték fel, hanem szinte a világ minden táján akadt egy-két fényképezőgéppel felszerelt szemtanú, így a tudósok végül kénytelenek voltak komolyan foglalkozni a jelenséggel. Asperatusnak nevezték el és elég ijesztően néz ki.
Nekem a vers vége pont ilyen.
Legfrissebb hozzászólások