Bevallom őszintén, ritkán szoktam kortárs holland filmeket nézni, fogalmam se volt, mit várhatok ettől az alkotástól, viszont ez rögtön izgalmassá tette a dolgot, és nem is csalódtam. (Az elejétől számítva volt ugyan egy jó fél óra, mialatt azt hittem, Henk a vége felé baltával fogja feldarabolni Annát, szerencsére azonban nem így történt, sőt inkább valami katarzisféle irányába mozdult el a befejezés.) Tiszta szituáció kevés volt a filmben, mint ahogy az életben is folyton keverednek egymással a különböző helyzetek és az ilyen helyzetekben ránk törő érzések, a film készítői próbálták ezt visszaadni, többségében sikerrel.
Nézzük hát a történetet: Annát jól átverik. A nő azért jön Lengyelországból Hollandiába, hogy munkát vállaljon, azonban hamar kiderül, munkaadója prostitúcióval foglalkozik, ezért Anna inkább megszökik. Vidéken talál menedéket, egy Henk nevű farmer fogadja be és a kulturális, társadalmi és nyelvi különbözőségek ellenére lassan összemelegszenek. Nagyon lassan. Erről szól tulajdonképpen a film.
Úgy tűnik, a vidéki Hollandia egészen más, mint a nagyvárosi. Megkockáztatom, a vidéki Hollandia sokkal originálisabb, jobban megmutatja nekünk, milyen lehetett Hollandia egykor. A történet szempontjából ez másodlagos ugyan, azért írtam csak le, mert ez magyarázat lehet arra, miért halad minden olyan iszonyú lassan a filmben. És én ezért nem éreztem, hogy idegeskedni kellene az elhúzódó és nem túl markáns cselekményszál miatt, mert valami azt súgta folyamatosan, hogy mindez rendben van így. Az számít, ami a szereplők lelkében történik, ahogy lassan megismerik, elfogadják és megszeretik egymást.
A különbözőségek ellenére vannak párhuzamok is: Henk tulajdonképpen ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben van, mint a nincstelen, megalázott, kezdetben a nyelvet sem beszélő Anna. Henk egy farmon él, ami generációk óta a családja birtokában van; felesége, gyereke nincs, és a bizonyos időközönként hallható telefonbeszélgetései alapján úgy tűnik, el is van adósodva. Minden jel arra mutat, hogy részben örökölt, részben önként vállalt, kissé romantikus magányát és különállását nem fogja tudni továbbvinni, aztán ahogy megérkezik Anna, már nem is akarja.
Annával viszont nem mindig könnyű. Egy kislányt hagyott hátra Lengyelországban, bizonyára honvágya is van, ezért gyakran uralkodik el rajta a melankólia. Olykor hagyja, hogy Henk törődjön vele, olykor ezt elutasítja, olykor viszont ő törődik Henkkel, aki ezért nagyon hálás, mert valljuk meg, nagyon rá is fér.
A film vége felé nagyobb hangsúlyt kapnak a külső történések: Henket meglátogatja Anna ex-főnöke, a.k.a. a strici, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy fizesse ki neki a bevételkiesést, amit Anna a távozásával okozott. Henk nem tud és nem is akar fizetni, ezért a főnök és embere megverik őt és lelövik a kutyáját. Emiatt legközelebb Henk már nem tárt karokkal, hanem csőre töltött puskával várja őket, köszönés helyett pedig rögtön le is szedi a főnököt, Anna meg a főnök fiát üti agyon baltával. (Szóval mégis volt balta, csak egy kicsit más kontextusban, amit egyáltalán nem bántam.)
Morbid ugyan, de a közösen elkövetett gyilkosságok hozzák össze végül Henket és Annát, az egyik véres holttest mellett nyomban szeretkezni kezdenek. Nevezhetjük ezt akár haláltánc-motívumnak is, ami miatt én kevésbé rökönyödtem meg ezen, az az volt, hogy a végjáték történéseit felfoghatjuk úgy is, hogy végre sikerült valamitől közösen megvédeniük magukat. És végül ez vezeti el Annát ahhoz a felismeréshez, hogy megtalálta azt a férfit, aki mellett biztonságban van, aki megküzd érte és akivel együtt küzdhet, ahányszor csak úgy alakul.
8/10-et adok, gondolkoztam a 9-esen, de a beteljesülés nem volt túl erős, holott a dramaturgia szempontjából annak kellett volna lennie.
Üde bölcsészlyányként faltam a hasonló, vontatott művészfilmekbe burkolt, szomorú életutakat… minél furább nyelven adták elő, minél egzotikusabb népek, annál lelkesebben csodáskodtam, hogy minő univerzális az emberi sors. És konkrétan emlékszem a pillanatra (néhány éve, Hymypoika közben jött el), amikor eléggé felépültem a fiatalkori sznobizmusból ahhoz, hogy ki merjem mondani: az ilyen filmeknek jóval több mint fele erősen szar, és ha már rosszat akarok nézni, akkor inkább legyen akció-féle, mert az legalább szórakoztató, és még az ereimet sem akarom felharapni tőle (kivétel, ha benne van Steven Seagal – no offense, személyes antipátia).
Attól a fenti még megérdemelheti a 8/10-et, nem is tudom miért írtam ezt le… úgy látszik fel kellett vállalni egy kultúr-portálon is, hogy teljesen gyógyultnak minősíthessem magam…
Igazából csak azt akartam mondani, hogy szeretek itt nálatok kritikákat látni, mert ellentétben ezer más hellyel (amiket sajnos szintén kényszeresen olvasok – szakmai ártalom lehet vagymi), nagyjából ugyanazokat gondoljuk a dolgokról. Például pont nem ehhez a bejegyzéshez illene, de jó lenne már, ha felfogná a sok fellengzős majom, hogy nem ciki várni az új Transformerst, és szeretni Schwarzit, és rajongani a Star Wars mesékért – természetesen itt is játszik a póló-öltöny analógia, de jó tudni, hogy nem csak dogma-filmekből áll a világ.
Visszatérve a cikkhez: ha én nem is, de biztos lesznek, akik meg akarják majd nézni a filmet, és a kedvükért főoldali rész után érdemes lenne rakni egy “Spoiler alert!” táblácskát. E.(Quote)
Üde bölcsészlány ugyan pont nem voltam, de magam is végigmentem ezeken a stációkon. Izom Tibor is foglalkozott a jelenséggel, aki a tőle megszokott módon járja körül a témát, a hatodik bekezdést különösen ajánlom.
Egyébként gondoltam rá, hogy figyelmeztetnem kellene az olvasót arra, hogy szpojlerezek, de a történet maga annyira másodlagos, hogy annak ismertetésével nem árultam el semmi lényegeset.
A film legnagyobb erénye pedig az, hogy nem erőszakolja rá magát a nézőre, mint ahogy azt a művészfilmek gyakran teszik. Nem hazudja azt, hogy itt mindjárt valami nagy dolog fog történni: vidék, jó levegő, emberi sorsok, ennyi. Bendegúz(Quote)
“hát gondoltam bazmeg ha itt bejön cipóba öltözve egy arc és elénekli a himnuszt, én azon sem lepődök meg”
ROTFL E.(Quote)