Valamikor a jövőben — vagy a jelenben, mindegy — ismeretlen okból egyik pillanatról a másikra a Föld összes hímnemű egyede (minden és mindenki, akinek van Y-ja) meghal, kivéve Yorick Brownt és Ampersand nevű csuklyásmajmát. Így kezdődik az Y, az utolsó férfi, minden idők egyik legjobban átgondolt és végigvitt posztapokaliptikus története. Igaz, hogy végül is csak valamivel kevesebb, mint az élőlények (nem számítva a növényeket) fele halt ki, de egyrészt ez, a természet azon leleménye folytán, mely szerint a szaporodáshoz mégiscsak két nem
szükséges, csupán átmeneti állapot, másrészt hiába sikerült már-már elhinnünk, hogy a nemek közti egyenlőtlenség megszűnt, a képregényben felsorolt tények magukért beszélnek — hogy mást ne mondjunk, gyakorlatilag nem marad pilóta, katona, gépkezelő. Hogy az ennél komolyabb szférákról ne is beszéljünk, hiszen egy darab katolikus, muzulmán, zsidó hitéleti vezető sem vészelhette át a katasztrófát. És ez még csak az első héj a hagymán, amit rögtön lehúzunk, amikor elkezdjük olvasni ezt a nagyszerű frissességgel és logikával felépített művet. Mert a vallás, a pszichológia, a nemek közti egyenlőtlenség, illetve annak feszegetése, hogy hát ez végül is jól van-e így, mind-mind előkerül, miközben — ha épp nincs kedvünk hozzá — egyáltalán nem kell gondolkodnunk ezeken a dolgokon, hisz mindemellett az Y, az utolsó férfi egy baromi izgalmas, fordulatos, akciódús történet, mely az igazi, gyermekkori letehetetlen kategóriába tartozik.
Amiben mindenképp más, mint az olyasféle képregények, mint a Pókember, az a történetvezetés. Ha valaki ismerős ebben a világban, tudja, hogy az igazi comicnál is előfordul, sőt egyre inkább, hogy egy hosszabb történetet akár 8-10 számon keresztül is mesélnek, olykor még tovább. És ha ezek a történetek egy tehetséges író keze alól érkeznek, akkor szoktak megszületni az olyan klasszikus darabok, amikre még évtizedek múltán is emlékszünk. No, az Y pont ilyen, csak azzal a különbséggel, hogy 60 számból áll, és aztán nincs tovább. Ez egy történet, egy átgondolt, izgalmas történet, a “graphic novel” példaértékű darabja.
Az ember elsőre azt gondolná, hogy Yorick helyzete, ha leszámítjuk a családtagok-barátok hirtelen elvesztését, annyira nem is rossz: egyedül a földön a sok csaj közt, valami jó csak alakul belőle, nem? Nem, de legalábbis nem nagyon. És valahogy magától értetődik minden, kedves uraim, amint eltűnünk, baj lesz, ezek az őrült chickek úgy esnek egymásnak, hogy minden kamaszkori fantázia csúful megcáfolódik, és arra a következtetésre kell jutnunk, hogy jobb volna nem az utolsó férfinak maradni a világon.
Ahogy olvasgattam a külföldi kritikákat az Y-ról, az derült ki, hogy a rajzzal annyira nincsenek megelégedve egyesek, mint a sztorival. Lehet, hogy igazuk van, és a rajz csak egyszerűen jobb az átlagnál, míg a történet egyszerűen zseniális, mindenesetre nekem néhol nemcsak az események miatt, hanem bizony a képek miatt is fejvakarásom támadt, és lapozgattam ide-oda, és halogattam a befejezést.
A történetnek tulajdonképpen három főszereplője van, meg a majom, tehát négy. A két már ismert hímnemű egyeden túl a Yorick őrzésével megbízott szuper ügynök, 355 és egy kínai-japán származású genetika-professzor, aki éppen akkor adott életet(?) saját klónjának, amikor a járvány vagy mi kitört. E négy figura útját követjük végig éveken és földrészeken át, hol harcias amazonokkal, hol a keresztény egyház majdnem olyan harcias apácáival vívott küzdelmek közepette, hogy az az egy-két perc nyugalom, ami időnként megadatik hőseinknek, sokkal értékesebb legyen, mint valaha gondolták, gondoltuk volna. Nekem Yorick a kedvencem, szerintem egy marha jó eltalált figura, a maga naivitásával, jóhiszemű ártatlanságával, és a minden tettét meghatározó (“európai értelemben vett”) liberalizmusával. E három dolog körülbelül annyira jön jól valakinek egy ilyen helyzetben, mint a magyar irodalomnak egy Lazlo-kötet, úgyhogy szívfájdítóan nagy szüksége van hősünknek 355-ra és Dr. Mannra, akik valahogy a kemény, céltudatos, de mégis esendően emberi és nőies vonalat képviselk egy olyan világban, ahonnan éppen azért száműzetett minden, ami nőies, mert a férfiak meghaltak. Marha sokat lehetne még írni meg elmélkedni erről a műről, de most nem teszem, hiszen inkább csak kedvcsináló-bemutató akart ez lenni, mint mélyenszántó okoskodás. Vegyétek meg, olvassátok el és legyetek többek általa 
Az egyik kedvenc jelenetemet pedig hadd biggyesszem ide a végére, minden kommentár nélkül. Valamikor a 30. szám körül visszaugrunk az időben (ez elég sokszor van amúgy, ide-oda ugrálunk, de jó), a járvány előttre, amikor Yorick megkapja Ampersand-et egy évre (a tervek szerint), és Beth, Yorick szerelme épp elment Ausztráliába 3 hónapra, ezért a fiú kicsit mélabús, és a majomnak mondja el bánatát. Neve még nincs. A filmek végén, mondja Yorick, ha szerzőpáros dogozott a művön, vagy azt írják ki, hogy x and y, ami azt jelenti, hogy nincs olyan szoros kapcsolat köztük, mintha azt írnák ki, hogy x & y. És, mondja, most ez a helyzet vele és Beth-szel: &-ből and-be mennek. A majmot pedig, mint tudjuk, végül ampersand (&)-nek nevezi. Ennyi
Én arra vagyok kíváncsi, hogy miért pont Yorick és Ampersand. Vagy ez nagyon spoileres lenne?
Hát hogy miért Yorick, azt nem tudom, gondolom kellett valami Y-nal kezdődő név, az Ampersand-et meg mondtam, hogy csajért sírt, azán elnevezte az elmélete után a majmot.
Ja, nem erre gondoltam, hanem arra, hogy miért pont ők maradtak életben.
Gyanús volt, hogy nem értem a kérdést
És hát igen, az már spoileres eléggé, végül is az egyik fő szál pont ez a kérdés.
Na akkor majd egy sörözés alatt szedem ki belőled.
Egyébként érdekes, hogy az apokalipszis általában eleme a Comics-nak, a Pókember jutott eszembe éppen, amikor elmennek egy idegen világba/másik dimenzióba harcolni apokalipszist elkerülendő. Ha jól emlékszem, ott kapja meg a kezdetben nagyon frankó, később erősen venomizálódó ruháját.
Aha, hát nem is úgy szedte össze, hogy leesett a Central Parkba vagy hova a cucc, és ráugrott egyből a robogójára, vagy hogy is volt a filmben. Gáz.