Műtét következik.
Mi is az irodalmi veseelégtelenség? Olyan anomáliákat nevezhetünk így, amikor egy adott, elsődlegesen irodalmi jellegű problémára egy vagy több egyáltalán nem, vagy csak lazán kapcsolódó irodalmi tény hosszas vagy kevésbé hosszas emlegetésével akarunk megfelelni. Sznobériára hajlamos hallgatóság színe előtt (irodalmi műsorok/estek, egyetemi előadások) általában rejtve marad, hogy a beszélő — amennyiben az lehetséges, saját, személyes tekintélyét is latba vetve — nem a feltett kérdésre felel, hanem éppen a Derrida által différance névre keresztelt jelenség iskolapéldáját szolgáltatja. Mindez egy látens módon fájdalmas és meddő diskurzushoz vezet, amelyet — az ismeretes rendellenességgel párhuzamba állítva — irodalmi veseelégtelenségnek nevezhetünk. Megjegyzendő, hogy hosszabb távon is ugyanazok a kóros elváltozások léphetnek fel mindkét jelenség esetében.
Lator Lászlót mindig is tiszteltem, középiskolában nagyjából az egész világirodalmat az ő fordításaiból ismertük meg. Ráadásul ott vannak még a kolompoló csendben, nagyon tudatosan, egy órásmester türelmével és precizitásával szerkesztett versei is, melyekben a szerző lépésről-lépésre törekszik a létezés rejtelmei és a világmindenség felé. Megrázóan szépek, na.
Ezért is ütött szíven, amikor egy tévés irodalmi vetélkedőben (az m2 adta, Szósz vagy mi a címe) szinte szemrebbenés nélkül demonstrálta a fentebb említett jelenséget. Történt ugyanis, hogy nagy vihogás közepette Lőwy Árpád munkásságát taglalták: Sugár Ágnes a tőle megszokott, őzsuta-szerű tájékozatlansággal volt képes azt megkérdezni, hogy vajon Réthy-Lőwy miért is írt ilyen verseket. A kérdés irodalmi szempontból természetesen értelmezhetetlen, biztos vagyok benne, hogy tudta ezt Lator is. Ilyen esetekben ajánlatos a kérdezőt szofisztikált stílusban elküldeni a savanyúszemű nagynénikéje kiskertjébe krumplit kapálni, ehelyett azonban Lator László egy sokkal fájdalmasabb megoldást választott (felteszem, a doctus műveltséggel rendelkező egyének körében viszonylag gyakran előforuló, ún. mindenképpmegkellmagyaráznom-komplexus miatt), és irodalomtörténeti síkra terelte a beszélgetést. Így kerültek elő a trubadúrok, Ronsard és még egy-két vidám francia költő rügyfakasztó allez-bájjal megírt erotikus verse. Egyetlen probléma van csupán: ennek az egésznek semmi köze Lőwy költészetének miértjéhez, miértjeihez. A szomorú az, hogy felhozhatott volna bárkit, egynéhány antik pernahajdert vagy Villon Margot-ját, Sade márkit vagy Janus Orsikájának mindzsóját, egyik se magyarázta volna meg Lőwy Árpádot. Igen, Balassi előképe Rimay költészetének, de csak az ilyesféle fülledt, izzadt lábú folytatólagosság esetében megengedett irodalomtörténetben gondolkodni. Azt, hogy Réthy doktor az itt és most fogságában miért írta meg azokat a verseket, csak maga a doktor úr tudhatja. Minden más elterelés, ráerőltetés, „différance”. Vagyis irodalmi veseelégtelenség.
Halkan jegyzem csak meg, hogy a disznólkodó trubadúrok kapcsán az Udvariatlan szerelem című antológiát vagy egyéb Bánki-vállalkozásokat de facto irodalmi forrásként emlegetni enyhén szólva is elég merész. Talán jön majd egyszer egy vállalkozó szellemű könyvtári kalandor és benéz a kő alá ott is. De ez már egy másik történet.
Egyelőre maradjunk annyiban, hogy a problémát bemutattuk, a beavatkozást elvégeztük, meglátjuk, hogyan reagál majd a páciens szervezete.
Legfrissebb hozzászólások