Erlkönig

Erre a hétre két, bizonyos prekonceptuális, egyszersmind elemi igazságokat pedzegető tervem is van, versekkel kapcsolatos mindkettő. Kezdjük talán azzal, amivel nosztalgikus vonatkozásai miatt könnyebben boldogulok per pillanat.

Goethével nagyjából mindenki tisztában van többé-kevésbé, de a hazai irodalomoktatásba annyira már nem fér bele, hogy árnyaltabb képet kaphasson róla az, aki éppen a goethei életmű részletei iránt érdeklődik. Továbbá talán már feltűnt az itteni olvasóközönségnek, hogy időnként megpróbálkozom egy-egy Goethe-töredékkel magam is. Ennek persze megvan a konkrét oka, de a lényeg, ha már foglalkoznom kell vele és esetleg ezt-azt megsejtek ebből az „iszonyatos” (irodalmi) vállalkozásból, ami valaha Goethe volt, akkor azt miért ne oszthatnám meg. Mert ez az ember a maga idejében pont azzal a szívós időtlenséggel hajolt az irodalom fölé, amivel az öreg tölgyfa hajol a kerti ház cseréptetejére, és most nem a félig igaz-félig komoly Xéniákra vagy a Wertherre gondolok.

A németek mindig is szerették, ha az ő jóságos Goethéjük köztéri bronzszobra magasodik mindennapi életük fölé, mikor kinéznek rá szobájuk ablakából az éjszakai holdfényben. Ez azért baj, mert gondolkodás nélkül fogadjuk el mi is tényként e szoborszerűséget, másrészt a kétszáz évnyi időbeli távolság, ami elválaszt tőle, rögtön megnő vagy kétezerre. S a dohszag, mint tudjuk, nem tesz jót a fejnek.

Egy-egy bátrabb filozófus ki merte mondani, hogy talán pont Goethe az első modern költő, és úgy tűnik, ez valóban így lehet. Épp ma futottam bele újfent Erlköng című versébe, amit magyarul Rémkirálynak vagy Tündérkirálynak fordítanak. Nem is rossz ez így szerintem, mert a versben szereplő kvázi képzeletbeli figura egyszerre vonz és taszít, mondhatni ambivalens, szóval „Technik sehr modern”. Hasonló még a természet erejével bátran dacoló, mégis tehetetlen apa alakja. Meg még egy-két dolog. Na, nézzük a verset, ami minden hasonlítgatástól függetlenül is elég jó és élvezhető.

Johann Wolfgang von Goethe:
A tündérkirály

Ki vágtat éjen s viharon át?
Egy férfi, lován viszi kisfiát.
Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
átfogja a karját: ne érje veszély.

„Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?”
- Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
Fején korona, palástja leng…’
„Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.”

„Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
Sok tarka virág nyílik a rétemen.
Tudok csudaszép játékokat ám
s ad rád aranyos ruhákat anyám.”

- Nem hallod, apám, a halk szavakat?
A Tündérkirály hív, suttog, csalogat…’
„Fiacskám, csendbe maradj, – ne félj:
a száraz lomb közt zizzen a szél.”

„Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
megládd: lányaim várnak nagyon, -
táncolnak is ők, ha a hold idesüt
s majd álomba ringat gyönge kezük.”

- Hát nem látod… ott – nem látod, apám:
a tündérlányok már várnak reám. -’
„Fiam, fiam, én jól látom: amott
a nedves füzfák törzse ragyog.”

„Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?”
- Édesapám, ne hagyj… ne – megállj:
megragad – elvisz a Tündérkirály…’

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
megérkezik, teste-lelke sajog:
ölében a kisfiú már halott.

(Képes Géza fordítása)

Olvasson még!

• Office space
• Pathfinder
• Internet vagy internet?
• Róma: Nem vénnek való vidék #3