…hisz úgyis minden kétfelől van,
egy szép csókhoz is két vágy dukál,
ha nincs nappal és nem fáj az éjszaka:
a hajnal pírja sem reménysugár.
S ha így van, magam mért legyek csak egy?
Mért ne százezer, mint a színek?
Egy nap, ha kék kell, még ott vagyok,
de másnap — mert gyász lettem — elmegyek.
És hogy ekkor én is széthullok-e?
Hadd tudjam csak én s a csillagok.
Hisz ha élek, reggelre tőlük hős
szivembe úgyis szivárványt lopok.
És ha végül azt mondják: elfogyott,
ravatalra, lányok, ti fektessetek,
és egy kicsit hagyjatok magamra.
Majd én dacból reggel újra felkelek.
Csak így tovább.
Dionüszosz-ciklus, mint a nagyok
Egyből egy általam nagyon kedvelt vers jutott róla eszembe, mintegy párverse lehetne:
Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 38.
Lányok, ó ti könnyű-röptű vércsék,
mindig készek véletlen kalandra:
most, hogy rám-gyűrődik a sötétség,
lányok, lányok, mért hagytok magamra?
Amíg győztem víg szapora szókkal,
dédelgetve csókoltatok engem –
dadogót ki dédelgetne csókkal,
mikor a pokolba kell lemennem?
Házamat a föld ingása rázta,
mézet s téglaport kever a kamra,
rom közt cserepekre ki halászna?
lányok, lányok, mért hagytok magamra?
Mint ruha, mit kutyák összetéptek,
kilódul a szemétdombra, bűzbe –
szemétdombon ráz a szél felétek,
nincs tűtök, mi újból egybefűzne.
Kinek testtel kell a sírba menni,
koszorú jut néki s gyertya hamva.
Kinek lelke vész el: senki-semmi.
Lányok, lányok, mért hagytok magamra?