Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket…
Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.
Szabadasszociálok itten szerda reggel… Valakinél olvastam, hogy ezt a verset valakijének a temetésen szavalták el – szerintem ez tök szép. És akkor eszembe jutott erről egy filmbeli temetés, amiben meg ezt a W. H. Auden-t:
Stop all the clocks, cut off the telephone,
Prevent the dog from barking with a juicy bone,
Silence the pianos and with muffled drum
Bring out the coffin, let the mourners come.
Let aeroplanes circle moaning overhead
Scribbling on the sky the message He Is Dead,
Put crepe bows round the white necks of the public doves,
Let the traffic policemen wear black cotton gloves.
He was my North, my South, my East and West,
My working week and my Sunday rest,
My noon, my midnight, my talk, my song;
I thought that love would last for ever: I was wrong.
The stars are not wanted now: put out every one;
Pack up the moon and dismantle the sun;
Pour away the ocean and sweep up the wood.
For nothing now can ever come to any good.
Lehet tippelni a filmre, de azt se bánnám, ha valaki lefordítaná (természetesen vers formában), mert én sosem találtam a magyar verzióját sehol.
Szóval ez egy ilyen diszkrét kis provokáció, addig is, amíg a fiúk új versenyt hirdetnek.
Egyetlen egyszer próbálkoztam műfordítással, lehet, hogy eljátszogatok majd ezzel a verssel is
A Reményik-versről amúgy: nagyon szeretem a költészetét, szinte minden verse közel tud kerülni hozzám. Viszont, ahogy elnézem ezt a verset, ha ma bármelyikünk ilyen “világot/virágot”, “jártam/szálltam”, “sírni/írni” rímeket írna, ítészek harapdálnák át a torkunkat
Juj, nagyon jó lenne!
Nem gondoltam, hogy lesz jelentkező – nem egy egyszerűke ez a vers, még prózában is nehezn fordítható le úgy, hogy ugyanolyan szép maradjon, mint az eredeti…
A Reményik meg… nekem fel sem tűntek az egyszerű rímek, teljesen elvarázsolt a hangulata, meg az ilyenjei, hogy:
“Sok holt betűbe zárt eleven lelket”
“A keszkenőm, mivel rossz másba sírni”
“Vinném a házunk, mely hátamra nőtt”
Nem tudom… nem tudom… Valahogy sosem rajongtam Reményik verseiért. Ezért sem tudtam odalenni. Nem érintett meg. Talán mert egyből észleltem a “hányaveti” panelrímelését, illetve a Reményik-versekre általában is jellemző (mondjuk így:) szépelgő komolykodásdit.
Engem a minap ennek a másik versnek az újraolvasása érintett meg és gondolkodtatott el igazán:
Orbán Ottó
Az egyiptomi rabság
(Államelméleti óda)
Ki merte volna az egyiptomi
rabság idején kimondani,
de akárcsak titokban gondolni is, hogy a holnap
ugyanolyan lesz, mintha ma volna;
ugyanaz a hazudozás, ragacs és hányadék –
belobbant szemétdomb fekete füstje az ég,
s a zsúfolt világváros kő-konzervdoboz,
melyre a helybeli füstköd mérge s az űr gyilkos nyila záporoz.
A világ bolondja vagyunk mi. Főképp,
ha a pusztába csal ki a céda jövőkép,
hogy ott riszálja ezer reformkoron át
szivárványszoknyás vízoszlop-derekát.
Prófétáinak szózata, tanúsíthatjuk, mesteri:
lelkesedésünk az eget veri –
elő a bunkót, a baltát, a kaszát, a puskát,
és ízekre tépi rabszolga népe a fáraó-atyuskát.
Ezzel megvolnánk. Most mi a teendő?
Teli a szív, de üres a bendő.
Ilyenkor jól jön közhasznú baleknek
pár máglyára küldhető, megszállott eretnek –
lőjük be neki az adagját, ha tüntet és üvölt és kéri a
megszokott kábítószerét a tömeghisztéria,
föl se tűnik majd, egy ügy a sokból,
ha vért facsarunk a paragrafusokból,
vagy szart keverünk belőlük nagy csalárdul:
az államszerkezet csak még tovább szilárdul.
Azaz kerek marad a nagy kerek semmi, és benne kerek a Lik,
amivel minden párt kiegyezik –
ugye nem szól szám, nem fáj fejem –
s a megszentelt családi tűzhelyen
rotyogva fő a se-hús-se-hal lé,
az új világ helyett a régi balhé.
Ó szabadság, ezüst hal a harsogó patakban!
Láttalak elvillámlani, föl-le bukni a habban,
s hallottam dübörögni testtelen áramlást, az időt is,
az üres patakágyban, a sziklák közt, igen, őt is
(no de itt aztán rohamszerű lábrázást kap a posztmodern irodalmár,
mert így szövegezni pofátlanság ma a dalt már!),
s most mint varjú a téli fán, gubbasztok a székemen, itthon,
mert nincs sivatag, sem negyven év, sem szabadulás: mi vagyunk, mi magunk Egyiptom.
Marcell, a bemásolt vers nagyjából ki is adja, mi a bajom Orbán Ottóval úgy általában: ez a profetikus bazmegolás ugyanolyan póz, mint a “szépelgő komolykodás”. Viszont amiről Reményik ír, azt máshogy nem is nagyon lehetett volna megfogalmazni, ellentétben Orbán Ottóval.
Helyesbítek: nemhogy nem lehetett volna másként megfogalmazni, de a mondanivaló egyenesen megkívánta azt a fajta pózt.
Azért az elég kellemetlen, hogy egy szar megoldást előre meg akar menteni az ítélettől egy ilyen posztmodernszerepben-tetszelgéssel, ami közben látszólag nem is az, vagy szeretné, hogy ne az legyen… eh.
Bendegúz, Falcon… egy kis Auden-fordítás…? Egyszemélyes zsűri leszek, kedves vagyok, tisztára érdemes…
Nem könnyű vers az. Lehet, hogy megnézem az első versszakot, aztán ha azt mondod, jó, Falcon lefordítja a másodikat stb.
Nézdmeg, nézdmeg!
Irodalom órán kaptunk versfordításos feladatot (emelt szinten tanulom a magyart), és nagyon élveztem a dolgot, úgyhogy még az is előfordulhat, hogy megpróbálom. Főleg, ha valóban olyan kedves lesz a tisztelt Egyszemélyes Zsűri
Óóó, valóban olyan, ígérem!
Akkor nincs mitől tartani
Majd összehozok valamit 