Jékely Zoltán: Elvetélt nyár

Ittmaradtunk, poshadt városi nyár van…
Hogy is nem kaptunk már valami agybajt?
Tengődünk aszfalt s kő-sivatagában,
italunk sör, ételünk málna-fagylalt.

És rág a hőség, mint rabot a tetvek,
s ha befogad az éjjel hűvös odva,
nagy-messziről fenyvesek integetnek,
s félálomban megszólalunk motyogva:

“Patak-hidacskák, páfrányok, mohák,
vad pázsitok, tajtékos parti sziklák,
őrzitek-é a gyermek lábnyomát,
ki rajtatok futkározott mezítláb?”

S az éjben húnyt szemünk egyszerre mit lát?
Kecses nyírfák ezüstös kérge villan,
sétányokon tornácos régi villák -
borvíz csobog a naptalan csalitban.

S zajtól beteg fülünk egyszerre mit hall?
Fűzfák alatt kristály patak csörömpöl,
nimfák csábítnak csengő dalaikkal,
ahol a Nagygát zuhatagja bömböl…

Rozzant faházak, kék fürdőruhák,
viháncoló, félpőre bronzleányok:
elég volt, ne kisértsetek tovább!
A fájdalomtól fel-felkiabálok.

Ezelőtt vagy tíz évvel egy keresztrejtvényben ennek a versnek két sora (“Rozzant faházak, kék fürdőruhák, / viháncoló, félpőre bronzleányok”) volt a megfejtés, és azóta keresem. Most megtaláltam. Hogy a szlengél maradjak: Jékely Zoltán nagyon horzsol.