William Gibson: Neurománc (Neuromancer)

Vannak olyan klasszikusai az irodalomnak, amelyek méltatásakor joggal merül fel sokakban, hogy vajon nincs-e tényleges, szinte kézzel fogható hatása sokak mindennapi életére. Persze számtalan olyan mű van, amelyik filozófiai értelemben, gondolati, sőt megkockáztatom: erkölcsi-morális értelemben akár évszázadokon át hat, vagy mint a hagymáról, koronként újabb héjak válnak le, és mindig tud mondani valami újat, mindig hat. Úgy gondolom, a sci-fi óriásai, Asimov és a többiek inkább ilyen műveket alkottak, miattuk nehéz a műfajra legyinteni, mondván: ez legföljebb szórakoztató irodalom.

A Neuromancer első kiadásának címlapja

Hogy William Gibson a sci-fi klasszikusai közt foglal helyet, talán nem kérdés. Hogy Neurománc c. művének gondolati mélysége eléri-e a fentebb említett nagyságokéit, nem tudom, ahhoz talán néhányszor el kellene olvasni, bár van egy olyan érzésem, hogy a hagyma-effektus itt is működik. De azt tudom, hogy ebben a regényben, bármilyen „régen” írta is – ebben a műfajban elvégre a 25 év sok is lehet –, olyan megoldásai vannak – fizikai, technológiai értelemben –, amelyek így Asimovék elé-fölé helyezik (emlékezzünk csak Asimovnak olyan megoldásaira, amikor a jövőben távoli helyekre az üzenetküldés gyakorlatilag papírra írt levelekkel történik, csak éppen a papírt teleportálják). Szeretjük Vernét, és csodálkozunk, hogy miket meg nem álmodott. Hogy végül nem úgy vagy nem egészen úgy – vagy teljesen másképp – lett, nem érdekes, nagyvonalúan elsiklunk fölötte, mert mégiscsak zseniális dolgokat írt le. Itt azonban más a helyzet: amióta megjelent a Neuromancer, egy rakás dolog a számítógépes technológiában  — hogy mást ne mondjak: az internet – mintha a mű után menne, mintha Gibson fantáziája, jövőbe látó érzéke lenne a vezérvonal, adta volna a teremtő szikrát a szakemberek tudásához. Egyes méltatói odáig mennek, hogy felteszik a kérdést: nem azért létezik-e a web, mert Gibson leírta. A ‘90-es években a cyberspace kifejezést gyakran használták a world wide web szinonímájaként.

De a mindennapjainkban érezhető hatásán túl a regény egy új műfajt is megteremtett. A Johnny Mnemonictól kedzve (aminél mondjuk nem meglepő, Gibson írta) a Matrixig nagyon sokan bújtak ki a Neuromancer világából. A cyberbpunk létrehozása talán nem kifejezetten William Gibson érdeme a szó legszorosabb értelmében, hiszen a Wikipédiáról kiderül, hogy egy ‘83-as novella éppen Cyberpunk címen jelent meg. Ugyanakkor bátran állítható, hogy a legismertebb és legsikeresebb minden cyberpunk mű közül a Neurománc. High tech and low life, így jellemzik valahol a műfajt, és ez sajnos megint pontos és lefordíthatatlan megfogalmazás. Ezekben a művekben (így a Neuromancerben is) esik az eső, a főhősök leharcolt, kiégett alakok, akiknek mindennapjait úgy át- meg átszövi a technika, a hi-tech, hogy észre sem veszik. A legpengébb számítógépeket olyan természetességgel használják, mint mi a kést. Szinte érezni, hogy kopott a tokja mindnek; hogy nem vigyáznak rá, nem tekintik különösebb értéknek, mert mindez egyszerűen van. A jellemek és a hangulat tekintetében a film noir és a klasszikus detektívregények juthatnak eszünkbe (nekem Raymond Chandler Marlowe-könyvei). És éppen ez az, amiért azt is mondhatom, talán nem mindenkinek és nem minden hangulatban lesz elsöprő élmény ezt a remek sci-fit elolvasni.

Van azonban egy kisebb probléma, ez pedig megint a fordítás. A legutóbbi magyar kiadást (Szukits Könyvkiadó, 2005, fordította: Ajkay Örkény) nagy örömmel vettem kézbe, a hátlapon ugyanis külön kitértek arra, hogy ez egy átdolgozott, javított kiadás. Azonban ami valójában fogad minket, az nem más, mint kínos – és többnyire sikertelen – igyekezet, hogy az eredeti kúl szövegeket valahogyan visszaadják. Az még hagyján, hogy a pénz sokszor zsé, és ez olyan hülyén néz ki írásban, de vannak ám raszta gyerekek is a műben, tele gandzsával. És róluk nagjyából tudjuk, hogy nyomják a szöveget…  Egyszerűen lehetetlen feladatnak érzem visszaadni magyarul a dumájukat, és ezért talán jobb is lett volna, ha a fordító meg sem próbálja. Nem hibáztatom egyébként (ezért legalábbis nem), hiszen az eredeti  mű sokszor éppen attól árasztja magából a hangulatot, amilyen szavakat használ, illetve a sok háttérinformációtól, ami kapcsolódik egy-egy szóhoz. Flatline… ez talán semmit nem mond nekünk elsőre, pedig ha eszünkbe jut pl. a Flatliners című film, akkor beugorhat, hogy ez valami agyhalál, egyenesek a vonalak a képernyőn, és tényleg: ha valaki a cyberspace-ben csúnyább dologba fut, egyszerűen ledurran az agya. És az egyik fickóval ez 3-szor is megtörtént életében, de túlélte. Ezért így hívják: a Flatline. Az már csak hab a tortán, hogy amikor végül valóban meghalt, agyának teljes tartalmát egy ROM-kártyára másolták, és ettől kezdve odabent, a mátrixban gyakorlatilag ugyanúgy „létezik” mint bárki, aki bekapcsolódik. Ezt csak azért említettem, hogy érezhető legyen, mennyire nehéz dolga lehetett a fordítónak. Nem fűzhetett ilyen magyarázatokat minden szóhoz. A cím is ilyen. Az eredetiben a magyarázat így szól:

Neuro from the nerves, the silver paths. Romancer. Necromancer. I call up the dead.

A fordításban:

Neuro, az idegekről, az ezüstösvényekről. Romancer: nekromancer, nekromanta. Megidézem a holtakat.

Nem jó, és azért itt nem csak arról van szó, hogy nehéz volt. Itt el lett szúrva valami.

Ígyhát azt mondom, hogy egy nagyszerű regénnyel, egy maradandó élménnyel gazdagodik bárki, aki elolvassa a Neurománcot, de talán érdemes az angol nyelvű változatba is belepillantani, mert egészen bizonyos, hogy sokkal jobb. Ha kizárólag azt kellene értékelnem, valószínűleg nem 9-est kapna, bár a film noir feltétlen híve akkor sem vagyok.

Olvasson még!

• Kádári reflexek
• Nadányi Zoltán: Boszorkányégetés
• Kapcsoljátok ki Terézanyut!
• BL