Még amikor ilyen-olyan channeleken (akkoriban nem csatornának hívtuk, Super meg ilyen neveken futottak) bámultuk Amerikát, lehetett látni sokszor ezt a pankráció nevű dolgot, innen, a szocKelet-Európa-reálból nézve nem nagyon értettük, mi a fenét csinálnak ezek ott, hát nehogymár elhiggyem, hogy a kezét tekergeti meg üti mint a barom, és utána feláll, mi van, hülyének néztek vaze?
Mickey Rourke az évtized alakításával a Wrestlerben
Aki aztán ezt az egészet nem gondolta tovább, és még mindig azt hiszi, hogy okos és rögtön átlátott a szitán, hülye amerikaiak nem fognak engem itten átverni, az gondoljon bele, hogy hány meg hány filmben verték át. És akkor képzelje el, hogy igazán látványos akciójeleneteket, verekedéseket mutatnak be neki élőben. Azért nem kicsit szól az a ringpadló, amikor 120 kiló izom ráesik. És még vegyük hozzá azt is, hogy kiszámíthatatlan a dolog végkimenetele, legalábbis a résztvevőkön kívül nem mindig tudja más, hogy ki győz. Szóval showbusiness ez a javából, az a fajta, amit innen Európából, úgy gondolom, valóban nem nagyon értünk, de tiszteletre méltó fickók csinálják, az biztos, akik elképesztő dolgokat vállalnak a nézőkért, a showért. Az igazán menő figurák százezres, tömött stadionokban verekedtek és szenvedtek meg a cirkusz kedvéért. A vér általában vér, Freuddal szólva: van, amikor egy szivar csak egy szivar.
Volt valaha egy Mickey Rourke nevű színész, 9 és fél hét Kim Basingerrel, nagy szám volt, azt hiszem, azóta se láttam, de a Joe Cocker-féle You can leave your hat on, klipestül megvan. Szupersztár volt a fickó, nagy tehetségnek is tartották, aztán egyszercsak eltűnt, botrányozott kicsit, és vége. Az érdeklődőbbek tudták-tudják, hogy elment ökölvívónak, voltak is marginális sikerei, meg közben piált keményen, szóval szépen ment lefelé a lejtőn, látszólag alkalmatlan volt Hollywoodra. Igazából évek óta nem tudta senki, mi van vele, aztán egyszercsak megjelent a Sin Cityben, és elvitte az egész filmet, pedig nem rossz arcok tűntek fel (és el) mellette.
15 kihagyott év után, a gödör legalján, az öngyilkossággal kacérkodva sokszor, bokszolói pályafutással is a háta mögött, Mickey Rourke-ot felkereste egy fiatal rendező, elmondta neki, hogy el kéne játszania egy kiöregedő valamikori szupersztár pankrátort. Ezalatt nem botrányozhat, nem ihat, nem csajozhat, mindig azt csinálja, amit mondanak neki, ja és pénzt se kap. Mickey pedig elolvasta a forgatókönyvet, azt mondta magában “Man, it’s too close”, és aláírt.
Mi pedig megkaptuk az évtized filmjét. Kis költségvetés, ránézésre átlag sztori, ami mondjuk a Rocky legutolsó része is lehetett volna. “Simple little film”, mondta róla a rendező, akit úgy hívnak, hogy Darren Aronofsky. Azt írtam fentebb, hogy fiatal, ami igaz is, meg az is, hogy kevés filmes, de ha az IMDb-ben megnézzük, kiderül, hogy amiket csinált eddig, azok jók — legalábbis jó pontokat kap, sőt most már ha jól látom két filmje is top 100-as ott, és a Wrestler mellett nem a Pí a másik, pedig azt hiszem, az se rossz, sajnos még nem volt hozzá szerencsém.
No tehát, kiöregedő pankrátor (Randy “The Ram” Robinson), lakókocsiban lakik, de még arra se futja neki mindig. Barátnője — barát értelemben — egy sztriptízbárban dolgozik, szintén az ő korosztálya, ami ha valahol rosszabbat jelent, mint a sportban, az a vetkőzős buli. Pedig jól néz ki a csaj (Marisa Tomei, aki a Vinnie, az 1 ügyűben nyújtott alakításáért megkapta A szobrocskát), még csak nem is lehet azt mondani, hogy “ahhoz képest”.
Randy éli az életét, ahogy tudja, megkapja az utolsó nagy lehetőséget, ha nem is a visszatérésre, mert visszatérés nincs, az hamar nyilvánvalóvá válik, de egy igazán nagy menetre mindenképp, ez az alaphelyzet. Nem akarok spoilerezni, úgyhogy a sztoriról ennyit.
A szürke kapucnis felsőrész eddig valahogy Stallonéhoz és a Rocky-figurához tartozott elsősorban, de most Mickey Rourke elvette. Igazából persze még mindig Rockyé, csak Rockyt (aki nélkül ez a film se született volna meg) úgy hívják, hogy Randy. Ő az a figura, akit az első pillanatban a szívünkbe zárunk, aki meg tudja mutatni, hogy mit jelent: születni valamire, aki, mint a görög hősök, tragédiáját az első perctől magával-magában hordozza, és csak az a kérdés, mikor és hogyan történik meg végül, és hogy bukás lesz-e vagy felemelkedés. Sose gondoltam volna, hogy ebből a sztoriból olyan filmet lehet csinálni, amelyik nemcsak bemutatja, hanem egy kicsit új szögből mutatja be a hübriszt. Vállalt hübrisz, talán ez a legjobb megfogalmazás.
Mickey Rourke-ot Oscarra jelölték 2009-ben mint legjobb férfi főszereplőt. És állítólag az Akadémia nem szereti. Nem tudom, mi lesz ebből, de ha nem kapja meg (most azért nagyjából képben vagyok az összes jelölttel), azt sajnálnám, sőt talán ez lenne számomra az első igazán komoly melléfogás (leszámítva talán az egy Szerelmes Shakespeare győzelmét a Ryan közlegény megmentése felett), amely az egész Oscar-dolgot súlytalanítaná. Pedig én, mint már mondtam, szeretem azt az egész műsort, meg oda is figyelek rá, szóval lécci-lécci adjátok Rourke-nak. Tom Hanks Forrest Gumpja, Leonardo DiCaprio Arnie Grape-je, Sir Anthony Hopkins Hannibal Lecterje, vagy most Heath Ledger Jokere azok az alakítások az elmúlt húsz év filmterméséből, amik hirtelen eszembe jutnak és foghatók ahhoz, amit legújabb szuperkedvencem, Mickey Rourke csinált a Wrestlerben. Ennyire őszinte alakítást, felteszem, tényleg csak saját magából tud előrángatni az ember. A szétcsapott arcon feltűnő melankólia sosem csap át önsajnálatba, a legostobább, legkiszolgáltatottabb helyzetben is mindig ott bújkál a szemében valami legyőzhetetlen optimizmus, és amikor egy-egy pillanatra valóban kihunyni látszik, az nagyon tud fájni. Mint ahogy nagyon tud fájni az egész film, és mégis örömmel állunk fel a végén, nemcsak azért, mert volt szerencsénk látni ezt a ragyogó filmet és benne ezt a tényleg kiváló alakítást, hanem mert egy olyan történettel-drámával gazdagodtunk, amely olyan a léleknek, mint jó szauna a bőrnek: úgy tisztít meg és emel fel, ahogy csak a művészet legnagyob alkotásai képesek.
A Wrestler ilyen alkotás. Bátran ajánlom mindenkinek, nem túlzok, ha azt mondom, az évtized filmje.
10/10, nincs mese.
| The Wrestler (2008, USA, 105 perc) | |
| Rendező: | Darren Aronofsky |
| Főszereplő: | Mickey Rourke, Marissa Tomei |
| Forgatókönyv: | Robert D. Siegel |
| Faustus-értékelés: | 10 / 10 |
| Nagyszerű film egy kiöregedő sportolóról, Mickey Rourke elsöprő alakításával | |
Mint ahogy a filmen is elég sokszor, nekem könnyes lett a szemem ezen a mondatodon: A szétcsapott arcon feltűnő melankólia sosem csap át önsajnálatba, a legostobább, legkiszolgáltatottabb helyzetben is mindig ott bújkál a szemében valami legyőzhetetlen optimizmus, és amikor egy-egy pillanatra valóban kihunyni látszik, az nagyon tud fájni. Egész jól összefoglaltad; én nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyire jót, mint ez a film, pedig jókora előítéletekkel indultam én is neki.
Két dolgot hagytál ki, ami még mindenképpen idetartozik, amolyan kisszínesek…
Volt Randy-nak egy lánya is a filmben Evan Rachel Wood játszotta (aki már kislányként is bizonyított a „Thirteen”-ben), és papíron rettenetesen sablonos a kapcsolatuk, de valahogy mégis sikerült elkerülni a kliséket itt is, egy pillanatra sem érezzük túl soknak a szavakat, nem tudunk haragudni egyikükre sem, hiszen egyértelmű végig, hogy mindkettőnek annyira de annyira igaza van. Mondták, hogy az első jelenetük előtt a rendező nem engedte őket bemutatkozni egymásnak, mert úgy gondolta, hogy sokkal hihetőbb lesz a szereplők találkozása, ha a színészekben ott lesz az izgalom, hogy vajon mit és mennyit tudnak kihozni egymásból; zseni ez a faszi nah, mondjuk már akkor az volt, mikor be merte vállalni Rourke-ot.
A másik a zene: mivel Rourke nevére nem feltétlenül ugrottak a befektetők, elég szigorúan kellett gazdálkodni a költségvetéssel; és nem tudom, hogyan működik ez a jogdíj dolog, de gondolom nem ötven (és nem is tízezer) dollárba kerül, ha az ember be akar tenni a filmjébe egy ismert dalt, vagy meg akar bízni egy híres zeneszerzőt egy új megírásával. Állítólag Rourke felhívta Axl Rose-t, hogy kellene egy favour – és itt is, akár az ökölvívói évei alatt, a „Sweet Child of Mine” hangjaira vonulhatott ringbe. Aztán írt egy levelet Bruce Springsteen-nek, hogy kellene egy favour – és megszületett az énekes talán legszebb balladája, „The Wrestler” címmel. Jófejek ezek…
Mikor először végignéztem, azt mondtam, hogy nem szeretném újra, mert nekem ez túl sok; most már azért tudom, hogy de, de továbbra is túl sok, úgyhogy nálam 11. És nem is értem, hogy jelölték a Button-sztorit Oscar díjra, és ezt nem, de ha a főszerepért nem kapja meg a szobrocskát, akkor jónagy seggek ezek az amerikaiak.
Amúgy a sajtóbemutatóra meghívtak egy csomó ötvenes ex-sportolót, és Aronofsky azt nyilatkozta, hogy amikor sírni látták őket, akkor sejtették, hogy valamit nagyon eltaláltak. Hát bizony el.
Ja tényleg, a zenét kihagytam. Axl biztos egy nagy majom sokszor, de hogy odaadta a ’80-as évek legkirályabb rockszámát ingyen, az rohadt jófej dolog. Springsteen száma meg odaüt csúnyán. Asszem miatta is néztem végig a stáblistát.
Még nem láttam, de mindenképpen tervbe van véve!
Nekem nem jelentett olyan nagyon sokat Mickey Rourke a 9 és fél hétben, őszintén, nem tartottam valami kiemelkedő alkotásnak azt a filmet, nem értettem, mire ez a kult-státusz.
De.
Az utóbbi néhány évben volt Mickey Rourkenak két olyan filmje, ami nekem azt mondta, ezt a színészt nagyon kell becsülni, és lehetőleg minden adódó munkáját figyelmesen megnézni, valószínűleg szeretni is lehet majd azokat.
Az egyik film a Sin City; ahol a szuperkúl Bruce Willis mellett Rourke játéka és figurája volt számomra a legemlékezetesebb. eleve persze a film is rájátszik a kúlságra, de Mickey keménysége, megrajzoltsága, intenzív és szuggesztív jelenléte félelmetesen ott van!
A másik mozi, amiben nagyon szerettem MR-t, a Keirával címszerepeltetett Domino volt. Ritka erős filmben ritka erős alakítás, és megint csak szuggesztív jelenlét.
Igen. Hiszem, hogy Mickey Rourke kiváló színész, egyike a legjobbaknak, Sean Penn mellé tenném.
Úgyhogy ide nekem a Wrestlert!
Érdekes, hogy Bruce Willist mondod, aki amúgy szerintem is szuperkúl, de alig emlékszem rá jobban a Sin City-ből, mint Clive Owenre pl. (aki szintén übermenő).
Valahogy Mr. Rourke volt nekem egyenlő a Sin Cityvel. Ma meg is kell néznem szintén szuperkúl HD-ben, épp
töltömkölcsönzöm kifele.az Angyalszív életem egyik legnagyobb kommerszfilm élménye volt. az ifjonc Mickey Rourke már ott (szinte kölyökként) nagyon nagyot alakított (rend.: Alan Parker, 1987)
Na látod, ezt ki is felejtettem, hogy itt is milyen jó volt…
aki nem tudná
http://velvet.hu/celeb/rourke090223/
Hmmm… ez is egy lehetséges válasz…
Azok után, hogy olyan szövegekkel vette át a BAFTA meg a Spirit díjat amilyenekkel, nem is csoda hogy a prűd Akadémia nem kockáztatott. Majd, ha évek múltán ő is lenyugszik, mint Penn (neki sem merték odaadni amíg kis vadóc volt), megkaphatja… 