Egyik kedvenc magyar költőmről, Csokonai Vitéz Mihályról szeretnék pár szót szólni.
Nem verselemzés következik, hiszen ahhoz komolyabban neki kellene ülni, inkább csak ami jön. Remek fickó volt ez, korának — és a halála után következő időknek is — vitán felül egyik legnagyobb költője. Nagy harcok, viták, küzdelmek idején, a magyar irodalom megszületésének órájában ez az ember valahogy kívül maradt az ostoba csatározáson, legföljebb áldozatként szerepelt benne, tárgya volt sokszor. Emlékezhetünk Kölcsey híres recenziójára, melyben tömören elintézi, Daykát pl. jóval Csokonai elé-fölé helyezi, hogy aszongya:
Bürgernek szertelen követése s a rossz úton vezetett popularitás mániája sohasem engedte őtet azon útra lépni, melyen Baróczy és Dayka koszorút szedtenek.
Hogy végül ez a mi Mihályunk (nem utolsó sorban Jókainak(!) és Adyéknak köszönhetően) ma már méltó helyére került a pantheonban, oda, hová nemhogy Daykának nincs és nem is volt soha, de még (horribile dictu) magának Kölcseynek is legföljebb egy-egy verssel van bejárása, más kérdés. Kölcsey vétett néhány ilyen jellegű hibát, de általában be is látta őket és el is ismerte később. Ilyen korszak volt, Kazinczy nehezen kibírható-megkerülhető személyével az élen.
Hogy ki volt ez az ember, máig nem tisztázott. Petőfi a vándorpoéta megoldással jó sok időre félrevitte megítélését, bár ebben semmi rossz szándék nem volt, hiszen magát is annak tartotta. Úgy látszik, minden korszak legnagyobbjai Csokonaiban látták előképüket. Azt mondom, félrevitte, holott ez sem igaz, hiszen: vándorpoéta volt, méghozzá a legjobb fej. Tanultuk, hogy kicsapatásának oka, hogy (figyeljük ezt a prűd megfogalmazást) a legáción gyűjtött pénzzel nem tudott elszámolni. Ennyi. Ez mit jelent vajon? Hát valószínűleg nem nehéz kitalálni. Elköltötte. Elitta. El… na, szóval bármi lehet, de a legkevésbé valószínűnek valami ártatlan dolog látszik, szerencsére. Hiszen ez az ember képes volt órát tartani a Nagyerdőn, kezében boros flaskával (és jó eséllyel a diákok kezében se penna volt kizárólag).
És mindeközben olyan verseket írt, még gyerekként szinte, melyek saját korát messze haladták meg, néhol egészen a modernig vagy talán még az után is nyúlva. Nem túlzás ez, A magánossághoz című versében a következőket találjuk:
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.
Rendkívül lényeges sorok, a magyar irodalomban talán itt jelennek meg legkorábban a zsenikultusz szavai, a teremtő képzeletet, az eredetiséget értéknek tartó gondolatok. Ez mindenképpen ellentmond a klasszicista hagyománynak, a nagy elődök merev szabályok szerinti követésének. A semmiből világot teremtő poéta képe azonban valami ennél is több, valahol a 20. században találkozunk ezzel újra, és talán annak sem a legelején. A sorok mozgalmassága is különösen újszerű: ahogyan szinte látjuk magunk előtt a sötét, viharos éjszakán egy pillanatra mindent világosságba borító villám hatalmas fényét, és ahogy ezt a teremtő zseni óriási alkotóerejével rokonítja, szinte sugallja azt az érzést, hogy itt Csokonai mintha egy pillanatra meglátta volna a jövőt, mintha megérezte volna, merre tart a fejlődés.
A másik kedvencem, ami most hirtelen eszembe jut, az a csajok többes számba tétele. Először is, ugye, “kedv, remények Lillák”. Lehet, hogy mégsem kellene olyan komolyan venni ezt az egyetlen, nagy, sírig tartó szerelmet? Nem képzelhető el, hogy véletlenül csúszott volna ki a többes szám. Inkább a női nemről van itt szó, a nőkről — és nincs okunk feltételezni, hogy olyan nagyon filozofikus értelemben.
A másik, tulajdonképpen ugyanez a megoldás az Újesztendei gondolatok című, általában nagy gondolati költeményként citált vers vége. A filozófiai gondolatmenet lezáró szakaszában egy nagyon fontos dolgot fogalmaz meg: ha minden évből csak jutna „Egy – csak eggy órácska is, / Amelly az érdem oszlopára menne!”, már elégedett lehetne. Tehát vágyik valamire, mely az elfutó időt megkötni képes, valamire, ami miatt érdemes megtenni mindazt, amit tudunk. Mert csak az érdem számít: az, amire majd talán emlékeznek az utánunk következők.
És itt kezdődik a második része a versnek, melynek utolsó – és egyben a verset lezáró – szakaszára utaltam fentebb.
Híremet s nagy voltomat
ne trombitálják messzi tartományok,
Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra s a leányok.
Ha tehát mégsem sikerülne akár csak azt a kurta órácskát elrabolni az Időtől, és az „érdem oszlopára” tenni, jöjjenek hát a földi örömök. És a földi örömök részévé alacsonyítja szinte Lillát, másodmegoldássá (te és a leányok), mely, ha a magasztos célt elérni képtelen volt, megteszi ahelyett. És az utolsó szó: leányok ismét azt mutatja, amit fentebb a LILLÁK kapcsán kifejtettünk: szó sincs egyetlen nőről, a többes szám ismét árulkodó.
Száz szónak is egy a vége: zseniális költő és zseniális fickó lehetett ez, irodalmunk óriásai közül egy olyan valaki — és ilyenből nincs sok — akivel nagyon szívesen ülnék be egy italra. Vagy jó eséllyel többre.
Végül tegyük ide egy olyan versét, amelyben… mit mondjak, elég jól tolja 
Tartózkodó kérelem
A hatalmas szerelemnek
Megemésztõ tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörû kis ‘tulipánt!’Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tûz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elûz.Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretõd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.
Nekem ez a legeslegkedvencebbem tőle; valahogy sikerült dióhéjba tuszkolni a Rómeó és Júlia kétharmadát, legalább olyan gyönyörűen, mint ahogy Shakespeare tette. Nem tudom, hogy a maradék egyharmadra (dráma, szomorúság, halál) van-e hasonló rövidke csokonaizmus, de kicsit sem lepődnék meg, ha lenne… E.(Quote)
Számomra a világ egyik legkedvesebb sora is Csokonaitól van, mégpedig:
” Ha szíhatok borocskát, gondjaim csucsulnak.”
Nem tudom ti hogy vagytok vele, de szerintem Csokonai, Servantes, Krúdy és Cserna, nagyon jól megértik egymást egy polcon, néhány jó szakácskönyv, finom borok és volt Lillák fényképei mellett. Weigert Tamás(Quote)
Hát igen, az evés-ivás szeretetének fontos szerepe van kultúránkban, ha erre gondoltál. Falconnal tartott “szerkesztőségi üléseink” egy ideje már úgy zajlanak, hogy eszünk-iszunk, közben megtárgyaljuk a folyó ügyeket. Nem is lehetne ezt másképp talán. Bendegúz(Quote)
Én valamiféle hármas egységre gondolkodtam, mint a katolikusoknál az Atya-Fiú-Szentlélek, a Boileau-i a klasszicista drámában, a hely, idő, cselekmény, vagy a Woodstocki, a szex, drog, rákendroll.
) filmkritikákat olvashatnánk, amivel egyébként semmi baj, amíg jól nem lakott az ember.
Weigert Tamás(Quote)
Azt veszem észre, hogy van ez a magyar irodalomban is hál’ Istennek, csak nálunk ez a kaja, pia, nők szentháromsága. Eddigi olvasmányaim alapján Csokonai, Krúdy és Cserna igyekeztek, igyekeznek ezt kendőzetlenül bemutatni. Cserna azt írja a Paradicsomról a Levin körútban, hogy: “…az ártatlanság kora valóban létezett. A Jóisten egy hatalmas vendéglő volt, s az emberek hajnalonta arra ébredtek, hogy verandának teríti meg a világot…”
Annak pedig mi, faustusosok kifejezetten örülhetünk, hogy evés-ivással egybekötött “szerkesztőségi üléseket” tartotok, mert ha nem így lenne, lehet ‘csak’ Dosztojevszkij elemzéseket, meg Pasolini (“öreg három pé”
Vicceltem, olvasunk mi bármit szivesen.