Optimista nemzetfelfogás

Szerb Antal Magyar irodalom történet című munkájában olvashatjuk az alábbiakat. Úgy terveztem, hogy csak felhasználom a nyelvtörténetről szóló szösszenethez, de képtelen voltam megkurtítani ezt a szöveget. Hogy egyesek fölött hogy tud elszállni szinte nyomtalanul 150-200 év, felfoghatatlan, de úgy tűnik, rendre megtörténik.

d) Optimista nemzetfelfogás

Ebben az időben alakul ki a kétféle felfogás a nemzet világhelyzetére nézve: a nemzeti optimizmus és a nemzeti pesszimizmus. A legnagyobbak, Kölcsey, Széchenyi, Vörösmarty pesszimisták. Velük szemben áll az optimisták hangosabb tábora. Ők viszik a szót az országgyűlésen, kétségbeejtve Széchenyit és Kölcseyt. Őket tapsolja a színház, amikor Kisfaludy Károly „bundás” darabjain lelkesedik; az ő „öröm-énekeik” töltik meg az évkönyveket és folyóiratokat. Hangjuk egyre erősbödik, és a negyvenes években az ő lelkesedésük és önbizalmuk kergeti a nemzetet a szabadságharc szerencsétlenségébe.

Ebben a korszakban az optimisták apostola egy lángeszű mániákus, Horvát István,* a történettudós. Az egész romantikus nemzedéket ő neveli az egyetemen. Horvát, mint Kazinczy barátja és elveinek terjesztője, mint nagy pedagógus és mint szorgalmas történelmi gyűjtő a kor nagy alakjaihoz tartozik; de idősebb korában a nemzet-optimizmus benne éppen úgy lelki betegséggé vált, mint az ellenkezője Széchenyiben. Ebben a korszakában adja ki Rajzolatait, melyekben véglegesen rendezni akarja a romantikus visszafordulók örök kérdését, a magyar őstörténetet.

Horvát őstörténeti elméletének alapja a barokk etimologizálás. A Magyar szót, ami egyébként Magvetőt jelent szerinte, megtalálni kissé elferdülve teméntelen görög hely- és népnévben: Muger, Moger, Mager, Mogar, Magiar, Macar, Machar, Mocher, Mazar, Mazer, Maxer, Macaron, Macrom, Macris, Mazaca, Mazaga, Masax, Masseus, Massyx. „A Görög a Magyar Szabadság szereteténél fogva a boldogot Makarnak mondotta.” A latin meg azért nevezi aequusnak az igazságos embert, mert igazságosak voltak az equusok, a lófejű székelyek. A világot az ősidőben általában szittyák lakták, akik részben magyarok voltak, részben lófejűek, részben palócok, részben jászok. A jász íjászt jelent, tehát minden nép, amelyik nevében az íj szót hordja, jász volt, aminthogy minden nép, melynek a neve a szántófölddel függ össze, magvető, vagyis magyar volt. A pártusok tulajdonképpen pártos szittyák, az Odysseiabeli laistrygonok nem egészen érthető okokból palócok.

A szittyák kezdetben Núbiában és Abesszíniában laktak nagy boldogságban, csak az volt a baj, hogy a nemzet „tsinosodása” következtében a kunhalmok, ahová királyaikat temették, egyre nagyobbak lettek, és amikor már piramisokká nőttek, a nép nem tudta tovább elviselni az állandó építkezés terheit, és kivándorolt. Hatalmas termetükért ezeket az ősmagyarokat, palócokat és lófejűeket gigászoknak és titánoknak is nevezték. Később filiszteus név alatt Syriában is letelepedtek a palócok, majd Josué elől menekülve, egészen az Atlanti-óceánig futottak, és itt megalapították Cadixot. „Szent Dávid király, kivándorolván hazájából, a nagy Pártus barátságnál keresett menedékhelyet. Nagy megkülönböztetése volt, hogy a vitéz nemzettől Székel Naggyá (Markgráffá) tétetett.” Csak az marad homályban, hogy a partusok ezt améltóságot magyar vagy német szóval jelölték-e. Heródes tulajdonképpeni neve Arad, ő is pártus szittya volt.

Nagyon jeles szittya volt Hercules is, kinek vezérletével a szittyák elfoglalták Görögországot és Itáliát. A Maré Ionium nem más, mint Jász Tenger. A Maré Aegeum Lófejű tenger. A múmiák pólyafeliratait az ószékely rovásírás alapján gyerekjáték megfejteni. Hogy Homérosz derék magyar ember volt, és Ilium tulajdonképpen Ilusvárat jelent, magától értetődik.

És így tovább. Mindenki magyar volt, vagy legalábbis palóc. A könyv a korszak legmulatságosabb könyve, csak az a hátborzongató, hogy 1825-ben jelent meg, amikor kint már az un. történelmi iskola kezdi bontogatni szárnyait, és a történelmet felemeli az igazságok hideg és tiszta birodalmába. Horvát István teóriáinak igen sok híve akadt, az országgyűlés 1836-ban kétezer forint évdíjat szavazott meg neki, hogy munkálkodását folytathassa, bár a romantikusok kigúnyolták, és annyira megsértették, hogy nem is fogadta el az akadémiai tagságot. Az öröm, amellyel a közönség Horvát István képtelenségeit elfogadta, mutatja az optimista nemzetfelfogás megalapozottságát a korlélekben. Ebben az optimizmusban készül elő a következő nemzedék megannyi megdöbbentő politikai ballépése.

Vigasztalásunkra szolgálhat, hogy szomszédaink történetírása most tart ott, ahol a mienk Horvát István napjaiban.

* Horvát István szül. 1784. Székesfehérvárott, nemes származású iparoscsaládból. 1803-tól Ürményi József országbíró fiainak nevelője, itt szerzett összeköttetései alapítják meg tudományos és társadalmi pozícióját. Ő, Szemere Pál és Vitkovics Mihály alkotják Kazinczy „pesti triászát”. 1812-15: kiadja a Magyar Drámák Kalendáriumát. A Széchenyi Könyvtár igazgatója, majd 1823-tól egyetemi tanár. 1833-36: a Tud. Gyűjtemény szerkesztője. Meghal 1846-ban.
Művei. Magyarország gyökeres nemzetségeiről, Pest, 1820. Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történetiből, Pest, 1825. A deutschok Mózestől Tacitusig, Tud. Gyűjtemény, 1831. stb. Nagyon érdekes kéziratban maradt naplója, „Mindennapja”, amelyből szemelvényeket közölt az ItK, 1912-14.