Sam Mendes Kate Winslet és Leonardo DiCaprio főszereplésével megint leforgatta az amerikai életformát támadó filmjét, az American Beauty után másodjára. És jó lett, de előbb egy kis kitérő, mert nagyot harap ez a film, és olvasgatva itt-ott, sok minden felismerhető a fogai közt, hogy ilyen zavaros képpel nyissak 
Van először is az a fele a t. publikumnak, amelyik alapból nem nézi meg ezt a filmet, mert fosik, hogy esetleg ráismer a saját elcseszett életére, és ha véletlenül azt hitelesen és erővel ábrázolják, akkor csak szomorú lesz vagy neadjisten erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy a gyereknevelés és az empty hopelessness helyett nehogy belevágjon valamibe (esetleg egy kést a kedves szomszédba kávézás közben, már aki neurotikusabb hajlam esetleg).
Ezekkel nem foglalkozunk, ők megírják a véleményüket itt-ott. Aztán van a bátrabbik fajta, aki tudja ugyan, hogy mire számít, és fél is mint a fene, de csak megnézi, mert érdekli a dolog. Ezek aztán szintén lehúzzák a filmet, mondván, hogy unalmas meg hiteltelen meg esetleg hogymáhogy nem tudja valaki a saját életét alakítani, szóval rögtön elkezdődik a fentebb említett harc, csak ebbe az intellektuális salátába göngyölik. Na ezekkel sem foglalkozunk.
És végül vannak, akik — ha benne vannak ebben a helyzetben, ha nem — a filmet magát tudják vizsgálni, anélkül, hogy azzal törődnének, hogy a saját jelenlegi helyzetüket féltsék vagy rejtsék még mélyebbre valami maszlag mögé a mű kapcsán.
És aztán ezek között van olyan, akinek tetszik a film (én, előre mondom, ide sorolom magamat), meg olyan, akinek nem. Ezekkel már érdemes beszélni. Ja igen, spoileres a kritika, ha úgy látod jónak, ne gyere tovább.
Divat mostanában beszippantatni filmek, könyvek által, na én beszippantattam. Kate Winslet és Leonardo DiCaprio zseniális színészek és zseniális páros is emellett. Az első percekben megkaptam azt, amit szinte végig hiányoltam Brad Pitt-től a Benjamin Buttonban. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy elmesélje a fél életét a fickó, de legalább azt, hogy ugyan most mi jár a fejében körülbelül.
Az alaphelyzet ismerős: fiatal pár, egymásba szeretnek, övék a világ, és meg vannak győződve arról, hogy nekik több jár, ők nem fogják úgy leélni az életüket, mint a szülők, kertváros, gyep, szomszédok. Aztán persze kertváros, gyep, szomszédok, és April egyszercsak rájön, hogy ha nem csinálnak valamit, akkkor így is marad minden, szóval valahogy úgy tűnik, ő az, akinek tényleg több járna, mint másnak. Én úgy ítélem meg, hogy mindent megtesz, és hogy végül nem sikerül, az hiszem, nem az ő hibája. Néha hajlamos voltam tekerni egyet ezen az egészen, és arra gondolni, hogy nem egy önző, irreálisan önző gondolat volt-e az első perctől fogva az, amit kitalált, de végül rájöttem, hogy nem, hiszen minden kényelmet eldobott volna magától azért, hogy a férfi az lehessen, aki mindig szeretett volna lenni. Valójában úgy érzem, hogy az elmúlt néhány év(tized?) egyik legszebb mondatát kapta meg Kate ebben a filmben. Ha másért nem, csak ezért is érdemes megnézni (és még azért is, amikor az elmúlt évek legerősebb monológját adja elő, kicsit később). De másért is érdemes.
Leo szerepe hálátlanabb, ő itt a tehetetlen hős tulajdonképpen, akikre már a görög drámák óta nagyon haragszunk, ha bábszínház lenne, kiabálnánk, hogy mögötted, vagyis azt hogy ne legyél már ilyen mulya félférfi, és hallgass az asszonyra, de persze nem hallgat, vagy nem eléggé, aztán nézhet. De milyen jól csinálja megint… Én szeretem megnézni az Oszkár-gálát (főleg nem egyedül), és élvezem is, szép nagy szőnyeg és sztárok meg minden, meg óhatatlanul is tartom valamire a szobrocskát, de hogy nem jelölték egyik főszereplőt sem, az mégiscsak arcpirító. Főleg hollywoodi barátom legújabb alakításának mellőzését nehezményezem a jelöltlistáról, higgyétek el, hatalmasat alakít.
És hatalmasat alkotott megint ez a Mendes, sőt szerintem hatalmasabbat mint az American Beautyval, bár azt is meg kéne nézni újra, gondolom ezek után. Visszagondolva az első felére, azon gondolkodom, hogy elhittem-e, hogy kijöhetnek jól a helyzetből, magával ragadott-e a lelkesedésük? És azt hiszem igen, de úgy, hogy közben mégis tudtam, valahol mélyen, hogy nem sikerülhet, csak éppen ez az okoskán-ellenszenvesen realista felnőtt egy pillanatra elaludt, nem figyelt oda, és rögtön átvette az irányítást valaki, aki amúgy sajnos egyre ritkábban, és akkor ki akartuk kapcsolni, hogy így legyen vége. És ezért zseniális Mendes, mert ezt el tudta érni, és mert persze hogy nem kapcsoltuk ki, és így lett kerek az egész, és így került vissza mindenki — a néző is, bármelyik néző — a saját kertvárosába.
Azért lett 8/10 és nem 9 a Revolutionary Road, mert minden zsenialitása ellenére láttuk már ugyanezt.
Nálam 9.
Tennessee Williams darabok olyan ötven évvel ezelőtt leforgatott filmes változataiban volt utoljára olyan, hogy színpadias pátosz találkozik kőkeményen őszinte mondanivalóval, és az előbbi ellenére valahogy mégis reális, átérezhető dráma kerekedik belőle, nem mesterkélt mű-valami. (Az elején, az autós jelenetnél, még voltak kételyeim, de aztán már a certified őrült akciói sem tudtak megingatni, valahogy a legfurább jelenet közben is hihető volt, hogy azon a napon, abban a nappaliban, csakis úgy történhetnek a dolgok.)
Ez meg mekkora már:
“Tell me the truth, Frank. Remember that? We used to live by it. And you know what’s so good about the truth? Everyone knows what it is however long they’ve lived without it. No one forgets the truth, Frank. They just get better at lying.”