Rubophen Versíró Verseny — portrék #5 — Victor Lazlo

Sajnos nem tudom, az úr melyik versével nevezett és jutott végül tovább, csak azt tudom, szinte biztosan, hogy melyekkel nem. De azokra is kitérünk, előbb azonban nézzük a jót, mint aki mindig a tányéron levő legjobb falatot eszi meg, és akkor végig jó. Hát mondjuk itt nem így lesz.

Kezdjük mondjuk a Lék a hajón-nal, ilyen képversszerű dolgot eddig még úgyse nagyon boncolgattam, meg szerintem nem is lehet. Ez azon ritkák egyike, amelyik tetszik. Ötletes és nem öncélú ez a rajzolgatás, elsüllyed a hajó, buborék is van, én legalábbis annak vélem az o-kat (0-kat?), és tulajdonképpen ennyi, ügyes.

Aztán van itt ez a 48 sor Sorrentóból. Ahogy korábban már elhangzott valahol itt a portrék kapcsán, a kevesebb néha több. És ha Victor Lazlo csak ezt a verset tette volna fel, gazdagabbak lennénk egy illúzióval. Az “olvastam és írtam egy xxx-verset” (© Karinthy), ahol xxx bármely nagy költő neve, szóval ennek a képletnek tipikus esetével állunk szemben, és ezúttal az xxx nem más mint Radnóti.
De ez jól sikerült legalább, hangulata van a versnek, a 11-12-es (többnyire) jambikus sorok szépen lüktetnek és adják vissza a Trisztánnal ültem… egy hajdanvolt utazás múltból lepárolt hangulatát. És bár nekem a középrész kicsit leül, majdnem untam mondhatni, a végére megint összejött, és méltó a lezárás a vers elejének tényleg remek megoldásaihoz, a refrénről pedig nem gondoltam volna, amikor belefogtam az olvasásba, hogy ennyire megállja majd a helyét végig. “Kharon ladikjá”-val nem vagyok kibékülve, de lehet, hogy holnapra tetszeni fog az is.

És akkor kezdődnek a bajok. Két további verset szeretnék górcső alá venni, két, mondjuk úgy, feldolgozást, és akkor mondtam is valamit, meg nem is.

Az egyik egy jó kis brit zenekar jó kis számának a rettenetes fordítása. The Rolling Stones: Simpathy For The Devil. A címmel rögtön nem sikerült elbánni, se a magyar nem jó (vagyis lehet jó, csak nem azt jelenti), és a visszafordítás, hogy Simpathy With The Devil meg egy akkora Hunglish ökörség, hogy ezek miatt van rossz hírünk.

Azt a témát most itt nem boncolgatnám, hogy fordítással nevezett Victor Lazlo, és a szabályokban ez megengedett-e, mert megteszik elegen a verseny hivatalos oldalán. Én a magam részéről ezt kicsinyes dolognak tartom (mármint az ezzel való foglalkozást), mert ha ez jó mű lenne, akkor nevetséges volna ezért kidobni, ha meg már akkora szar lett, amekkora, akkor meg nevetséges azért kidobni. Belemehetünk a részletekbe, de tartogathatjuk a hozzászólásokra is. Az utóbbit választom, mert van még itt valami, és túl hosszú lesz a post.

A következő választás a J.A. parafrázisok.
A sötétség diadala, már bocsánat. Vannak páran, akik időnként úgy gondolják, ha hozzányúlnak egy klasszikushoz, farigcsálnak valamit, aztán papírra vetik, akkor valami jó születik. Magam is probálkoztam ilyesmivel már, de előbb vagy utóbb mindig beláttam, hogy nem… Pedig tisztelettel nyúltam a dologhoz általában, ami alapvető volna, még ha nem is a feltétlen leborulás a nagyság előtt az, ami a művészetben a legidvezítőbb.

Victor Lazlo pedig József Attila egyik legismertebb költeményét parafrazeálta, legalábbis a cím szerint azt hiszi. Hogy miért a többes szám? Nem tudom, csak sejtem: ilyen-olyan parafrázisok címmel sok helyen találkozhatunk, és a gondolkodásra tett legcsekélyebb erőfeszítés nélkül beemelhetjük címbe, jelent amit jelent. Hogy ez, ti. az erőfeszítés, általában is messzire kerüli Lazlót, elég valószínű, legalábbis midőn ezt a művet írta, bizonyosan így volt. Igazából elég egyszer elolvasni a verset, hogy rájöjjünk, itt valami elképesztően alpári dolog történt, valami olyasmi, mint finggal fújni le a port egy Vizsolyiról. Miért hiszi azt mindenki, hogy azért, mert van egy — mégoly botfülekkel is — könnyen felismerhető remekmű, mint a Születésnapomra, már rögtön meg is lehet ismételni. És nem azt mondom, hogy “szabad”, mert persze hogy szabad. Csak éppen nem lehet. És legyen, próbálja meg bárki, otthon, titkon, és amikor nem sikerült, dobja ki, dugja el, egye meg, mint Tom a kulcsot Jerry elől. De ne tegye már ki közszemlére, mert ezzel az a baj, hogy míg egy átlagosan gyenge vagy rossz vagy akármilyen mű nem sért, addig ez merénylet. És itt valahogy az egyékbént aránylag magabiztos technikai tudás is csődöt mond (vajon nem azért-e, mert ide bizony több kellett volna, sokkal több, mint az átlag?), félelmetes logikai és metrikai hibák szinte sorról sorra,

(…)
De nem lettem, mert Csepelen,
az általános “egyetem”
éber
strébere

elvette didaktikus kedvemet,
hogy ronggyá rúgta a seggemet.
A hont
kivont

pártkönyvvel védte ellenem,

(…)

a gondolat már valahol az első szintagmák környékén száműzetett, és vissza se tér, nemhogy a vers végéig, de még a hozzászólások közt sem. Ahol is Victor Lazlo még arról is lerántja a leplet, hogy tárgyi tudása megrekedt az ismeretanyagaikat a Blikkből szerzők szintjén, és erre még elképesztő arroganciával mintha büszke is lenne. Nem fogok Horgerről beszélni, meg József Attila egyetemi éveit is inkább hagyjuk, meg egyáltalán, hagyjuk ezt az egészet…

Olvasson még!

• Negyven négyzetméternyi önazonosság (Joszif Brodszkij: Másfél szoba)
• Szleng
• Tagore
• Song around the world