A százhetesek bűvös klubjában akadtam rá Weigert Tamás verseire, azok közül is a Tonio Kröger negatívja címet viselőre. Ahogy gyorsan átfutottam, megelégedetten konstatáltam, hogy lám, mégiscsak akadnak itt jó költők: a vers egészét átható szép nyelviség, a jól formált, ritmusos mondatok egyértelműen elnyerték tetszésemet. Aztán vetettem egy pillantást Weigert Tamás adatlapjára, és rögtön el is csodálkoztam, Weigert Tamás ugyanis egy alig tizennyolc esztendős fiatalember, aki csak úgy szabadidejében verselget, néhány szót még el is árul a metódusról, hozzátéve, hogy „azért ez nem ilyen egyszerű.” – Ami azt illeti, tényleg nem.
Külön örömmel töltött el, hogy Weigert Tamás ilyen korát meghazudtoló magabiztossággal bánik a nyelvvel, verseinek gondolatisága pedig itt-ott már túlmutat az irodalomkönyvek és kötelező olvasmányok felvetette egzakt dialektikán. De nézzük a verseket.
Rögtön látszik, hogy a Tonio Kröger valami miatt igen nagy hatással volt a fiatal költőre, három verse is viseli Thomas Mann híres figurájának nevét. Emlékezetemből lázasan próbáltam előbányászni, vajon mi is lehetett az a regényben, ami ennyire magával ragadta ezt a fiatal tehetséget, de csak arra emlékeztem, hogy Tonio Kröger is a Thomas Mann-i világkép egyik tipikus figurája, ha úgy tetszik maga is egy példa, egy látlelet, sőt megkockáztatom, hogy tulajdonképpen egy mini Mann, aki magában hordozza kitalálójának minden főbb tulajdonságát. Az alapkérdés pedig, hogy mennyire lehetünk mások, mint amilyennek születtünk, avagy az öncsalás kiváltotta krízis lehetséges megoldásai – úgy látszik, ez foglalkozatja leginkább e fiatalembert, ami nem is baj, mert így talán korábban rátalál majd a saját útjára. Erre utaló jelek már most is vannak.
Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot (persze lehet, hogy igen), ha azt mondom, egy versnél nagyon sokat számít az, hogy hogyan indul. A Tonio Kröger negatívjának első két sora elismert kortárs költőket megszégyenítő magabiztossággal láncolja magához az olvasót:
„Irányuk kérik a kettétárt karok
lázbeteg őszök barna kopaszán.”
És kérem, semmi hiba benne! Tamásra általában jellemző, hogy hosszú, 3-4 soros mondatokkal is jól bánik, grammatikai, stilisztikai, sőt még metrikai szempontból is stimmelnek (bár azt hiszem, utóbbi nem tudatos). Jó példa erre a következő néhány sor:
„Hát lemásoltam azt, aki lehetnék,
s belegyűrtem abba, ami lettem,
s ha öncsalásért pokolra kerülnék,
az a másik mennybe megy helyettem.”
Bevallom, itt azért a szívemhez kaptam, mert nem hittem, hogy így ki lehet még fejezni ezt a mára kicsit már elkoptatott gondolatot (vö. Kosztolányi: Boldog-szomorú dal). S hogy Weigert Tamásnak ez mégis sikerült, az egyértelműen az ő tehetségét dicséri. Hát még ha hozzáteszem, hogy ez a kép számomra nem is annyira Thomas Mann műveiből, mint inkább a Mester és Margaritából ismerős: felrémlik a Mester alakja, aki öncsalása miatt a mennyet és a poklot is megjárja, szerencsére utóbbiban – vagy egy ahhoz nagyon hasonló helyen – köt ki végül.
Weigert Tamás költészetére egyébként jellemző Kosztolányi pajkossága és József Attila okos rácsodálkozása a világ dolgaira. A Tilinkó-részletek tulajdonképpen József Attila-variációk, de szerzőjük nem József Attila gondolatait fogalmazza újra (minek is tenné), hanem éppen a József Attiláról való gondolkodással tisztázza magát az epigonizmus vádja alól. Ugyanez az elv érvényesül a Liptói vázlatokban is:
„Az orvos nem gyógyít, csak gyógyszerel,
mint a vadállat szelíden,
üres mint a tómeder
és kiszáradt kő a szívem.”
Az első két sorban még fokozottam érezhető J.A. hatása, a strófa végére azonban az ifjú költőnek sikerül rátalálnia saját hangjára.
Végezetül pedig itt van nekünk az Anya beteg című négysoros „törtlíra”, amiben az a gyönyörű, hogy bár tapinthatóan valós élményekből táplálkozik, Tamásnak mégis sikerült teljes egészében költészetté varázsolnia ezt az egyáltalán nem kellemes helyzetet. És a kulcsszó itt a varázslat, mert ez az alig tizennyolc éves fiatalember már tudja azt, hogy élményekből és rímekből lehet ugyan verset csinálni, de költészetet nem feltétlenül.
Örülök Tamás mini portréjának, szerintem is egy nagyon okosan, jól verselő tehetség került be személyében a “bűvös 107-be”. Máskülönben azon “nem ér” csodálkozni, hogy mindössze 18 éves, mindössze talán a helyszín nem a megszoktt: nevezetesen, hogy itt bukkanjon fel egy ifjú tehetség – eleddig az ifjú tehetségek felbukkanása inkább offlájn irodalmi terepeken volt megfigyelhet (folyóiratok). Gondolhatunk például Karafiáth Orsira, Székely Szabolcsra, Király Leventére (mind huszonegy-két évesen bukkantak fel), vagy akár a felbukkanását tekintve korban még közelebb eső Varró Danira, aki 17 évesen kezdett nevesebb irodalmi lapokba publikálni, és első kötetekor sem volt több 22 évesnél.
Teljesen igazad van, de ez a fiú olyasmiket fogalmaz meg és úgy, hogy én mégiscsak meglepődtem.
Hirtelen elolvastam egy Varró Danit is (Ki elmúlt huszonegy), és egyre jobban úgy érzem, mégsem kellene annyira csodálkoznom. A tehetség az tehetség tíz, tizennyolc és huszonkét évesen is.
Azért érdekes ez. Nézegettem, hogy kihez/mihez hányan szóltak hozzá ezen a blogon, meg a Rubophen oldalain is… mert hogy kb. miket, arra sajnos emlékeztem – tisztelet a kivételeknek, mert szerencsére néhányan voltak. És mennyire egyértelmű ebből is, hogy ez a díszes wannabe verselő társaság mekkora egy kupac gané (má’bocsánat)…
Már valamelyik másik portrénál írtam, hogy szerintem Weigert Tamás kurvajól ír; és nem ahhoz képest hogy hány éves, hanem annak ellenére. Én azt remélem, hogy ő nyeri majd meg, mert nekem messze a legígéretesebbnek tűnik – biztos hogy ez szubjektív, de szerintem aki egy kicsit is versolvasott már életében, az hallja (még verstan sem kell hozzá), hogy ez a fiú, ha nem is a leg-, de nagyon-nagyon tehetséges.
De a jóról nincs mit beszélgetni, főleg ha a jót olyan ember írta ugye, aki egyrészt saját dolgaival kapcsolatosan végtelenül szerény (nem ismerem, csak megnézegettem a dicséretekre adott válaszatit), másrészt nem kommentelgetett összevissza a fórumokon, magasztalva társait, vagy legalább két szóval elismerve azok létezését a nagy irodalompiacon. Szomorú, hogy ilyen egy antiszociális gyerek ez a Tamás, még néhány támadás is megtette volna, mert akkor legalább a védőbeszédben el tudták volna panaszolni vagy üvölteni (temperamentuma válogatja) neki is, hogy mennyire nem érti meg az igazi remekműveket a sok irigy költőtárs meg a sekélyes világ, nademajd az utókor…
Szánalmas ez. Meg így már nehéz lenne tagadni, hogy a résztvevők 99%-a jó magasról szarik a költészetre (és valószínűleg az irodalomra úgy ahogy van), csak azért szállt be a nagy versenybe, töltött fel száz verset, és aktívkodott a közösségi életben, hogy majd jól kinyomtassák a nevét (vagy legalább ki lehessen keresni azt a zinternetbű), nyerjen egy rajongók által megszavazott laptopot, vagy esetleg társat találjon (őrület).
Aztán mikor valaki kritikát mer írni róluk, valaki más meg neadjisten kizárja őket a továbbjutó csoportból, akkor még egy utolsót lángol az érdeklődés, aztán lassan kialszik.
Ami mondjuk nem felétélenül rossz, nem biztos, hogy mindenkinek verset kell írni, sőt az a biztos hogy nem; de olvasni azért érdemes, főleg azt, ami még jó is. És remélem hogy én tévedek, és pl. Weigert Tamást azért sokkal többen elolvasták, mint ahánynak ezt eszébe jutott megemlíteni.
Aki tudja segítse! Általában a nagy művészek nem értenek semmi máshoz…(Leszámítva Leonardot) Írásai nem csak jól szerkesztettek, de egyéniek és stílusosak is. És ami a legfontosabb, őszinte mély érzelmeket közvetít. Mi legyen egy vers, ha nem megérintő? Weigert Tamás végre nem csöpög, és nem rág szájba… Remélem lehetőséget kap, hogy kibontakozzon. Bár kétlem, hogy nem folytatná az írást, így előbb, vagy utóbb biztos megismerik az irodalmi körök. Szeressen látni az, akinek megadatott látás…
Tamást szívesen látnánk/látjuk itt bármikor.
Nagyon köszönöm ezt a portrét, baromi sokat jelent ez most nekem. Azt hittem, hogy ilyesmit csak a nagy költőkről szokás írni, és fő kritérium az, hogy már halott legyen az illető, vagy legalábbis nagypapa az irodalmi pantheonban.
Egyébként a Tonio Kröger onnan jött, hogy ez volt az első Thomas Mann mű amit olvastam, és nagyon mellbe vágott. Talán azért, mert úgy éreztem mintha nekem, rólam írta volna az öreg. Előtte kicsit olyan érzéseim voltak, mint Harry Potternek vagy Neónak lehettek, hogy valami baszkurál odabent, de nem tudom megmondani, hogy mi az. Aztán elolvastam a Toniót és rájöttem, hogy se Neo,se semmi nem vagyok, hanem valahogy magamon/magamban viselem azokat a jegyeket amiket Tonio Kröger is, hogy nagyon hasonló problémákkal küzdok mint a fiatal író.De én sem értettem pontosan,hogy mi van velem,aztán jöttek ezek a mondatok, hogy: “Az irodalom általában nem hivatás, hanem átok ha tudni akarja. Mikor kezdi érezni az ember ezt az átkot?Korán, rettentően korán.Abban az időben,amikor úgy illene,hogy még békében és egyetértésben éljen Istennel és a világgal. Azzal kezdi,hogy megbélyegzettnek,másokkal,a közönségesekkel,rejtélyes ellentétben állónak érzi magát,az irónia,a hitetlenség,az ellenzékiség,a megismerés,az érzés örvénye,mely a művészt embertársaitól elválasztja,egyre mélyebben és mélyebben tátong,a végén egyedül marad,és aztán nincs többé mód a megértésre.Micsoda sors…”
Félreértés ne essék,nem tartom magam az új Petőfinek és nem is érzem azt,hogy egy másik bolygórol jöttem volna mint az Ákos,egyszerűen csak nagyon mélyen azonosultam a Tonio Krögerrel.
Az öncsalás dolog pedig viszonylag egyszerű.Asszem valamivel több mint fél éve kijelentettem,hogy írjon az akinek két anyja van,én az ezzel járó,fent említett dolgokat nem vagyok hajlandó elviselni és inkább a zenével foglalkoznék(“hát lemásoltam azt,aki lehetnék…”). Aztán hetekig éreztem,hogy valami itt nem stimmel és szép lassan rájöttem,hogy mi a gond(“majd rájövünk,ez úgy van,nincs mit tenni…”).Aztán nemrég,a pályaválasztás előtt(végzős gimis vagyok) megint előjöttek hasonló problémák és tele félelemmel meg bizonytalansággal úgy döntöttem,hogy mégis csak írni fogok és ennek tudatában döntök a jövőmről. És akkor most itt van ez a portré és benne az öncsalás meg minden.Szóval nagyon köszönöm ezt az írást(az elsőt) rólam,nagyon sokat segített nekem.
Kedves Tamás!
Őszintén örülünk (azt hiszem, ezt Falcon nevében is mondhatom), hogy eltaláltál ide. Amit az irodalmi panteonnal kapcsolatban írsz, az sajnos az esetek többségében igaz. Pont ezért is hívtuk életre ezt a honlapot anno, mert úgy éreztük, kezd ez az egész kőszoborrá merevedni, viszont ahhoz túl jó, hogy csak úgy hagyni kéne, ezért elhatároztuk, a magunk szerény eszközeivel igyekszünk mindent megtenni azért, hogy az irodalommal foglalkozni, az irodalmat szeretni ne legyen ciki dolog.
Sejtettem én is, hogy valami olyasmi miatt lehet számodra etalon a Tonio Kröger, amit magad is írsz. Két dolgot szeretnék elmondani neked ezzel kapcsolatban, minden kioktató szándék nélkül: az egyik az, hogy Thomas Mann nagy tisztelőjeként is meg kell jegyeznem, nála ez az ember-polgár-művész dolog már-már toposszá vált, szinte minden munkáját ennek rendelte alá, szóval szerette az „ördögöt a falra festeni”. A másik meg az, hogy mindezek ellenére is van valami az irodalomban, ami nem kis nyomást gyakorol arra, aki vállalkozik rá: nevezhetjük „átoknak”, én inkább végzetnek (predesztináció, de a fordítottja is igaz lehet) mondanám. Nézőpont kérdése ez is. Írásaidból/megjegyzéseidből úgy tűnik, tisztában vagy ennek létével, sőt nem is tudod mindig kivonni magad e befolyás alól, de hát így van ez, az embert mindig hajtja/motiválja valami. Egyvalamit tanácsolnék neked őszintén, komolyan: bár végzetünk előbb-utóbb felülkerekedik rajtunk, muszáj nekünk is idomítanunk azt. Ez komoly vállalkozás, de nem reménytelen. Kordában kell tartanunk saját magunkat bizonyos mértékig, mert a tehetség és intuíció kezdetnek tökéletes, de az érdemi munkához még nem elég. Olyan ez, mint amikor a Pókember 2. végén Octopus rászól a csápjaira: „Most én parancsolok.”
Egyébiránt érdekelne, végül hol szándékozol továbbtanulni. Ha megosztod, az adminos e-mailre küldheted, mert nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni.
Egy kis elégtétel: a jó verseket azért a zsűri is látta, és Tamás két legkedvesebb versét ők is beválogatták: Tamás: nagyon örülök az antológiába való bekerülésednek! És gratulálok!
http://www.versiroverseny.hu/nyertesek
Én is gratulálok Tamásnak. Meg Neked, Marci, boruskának, uzbencének, Fehér Kornélnak, Miklya Zsoltnak, Edunak feltétlenül. Értük külön is drukkoltam