A szakirodalom Joszif Brodszkij verseit és esszéit általában elkülöníti egymástól. E meggyőződés hátterében nyilván a Brodszkij verseiből áradó heroikus ki nem mondás és egy, az esszékből hozzánk szóló, a verseknél közvetlenebb hangnem meglétének ellentéte húzódik meg. Különbözőségeik ellenére vannak közös motívumok, melyek mind a versekben, mind az esszékben egyaránt tetten érhetők: ilyen a totalitárius diktatúra és a despotizmus elleni tiltakozás; ezek hatásai az átlagemberre, illetve a művészlét kiúttalanságának pesszimizmusa egy ilyen társadalmi helyzetben.
A fent említettek ellenére mégis elmondható, hogy esszéiben Brodszkij igyekszik választott témáját minél jobban körüljárni, aminek kétféle célja is van: egyrészt egyfajta írói önszórakoztatás, amely nyilvánvalóan Brodszkij egzisztenciális és szociális helyzetének függvénye, másrészt az író a lehetséges értelmezési útvonalak felvázolásával nyújt választási lehetőséget olvasója számára.
Brodszkij egyik legkiforrottabb és a mai napig legnagyobb hatású esszéje a Másfél szoba , melyben az író a szentpétervári gyermekkor élénk színeivel festi meg elhalt szüleinek portréját. Központi motívum az emlékezés, ami az identitáskeresés egyik lehetőségeként jelenik meg ebben az esszében.
„Anyám és apám már halott. Itt állok az Atlanti-óceán partján, és sok, nagyon sok víz van köztem és két életben maradt nagynéném és unokatestvérem közt: igazi vízválasztó, elég nagy ahhoz, hogy még a halált is zavarba ejtse.” – írja Brodszkij a Másfél szoba első fejezetében. Két, egzisztenciális értelemben is fontos kérdés merülhet itt fel: az egyik a Ki vagyok?, a másik pedig a Hol vagyok? – utóbbira könnyűnek tűnik válaszolni, ha földrajzi értelemben közelítjük meg, azonban az első kérdés mellé állítva viszont már annál bajosabb. Mert a művész számára különösen nyomasztó szovjet gazdasági és társadalmi rendszerben nevelkedett, ugyanakkor Szentpétervár barokkos bohémságával mélyen átitatódott Brodszkij egyszál magában az USA-beli kanadai juharpadlón álldogálva nemcsak anakronizmus a javából, de létének az egészhez való viszonyában keletkezett törés is jól látható: e helyzet következtében ugyanis olyan résszé vált, ami már semmilyen módon nem kapcsolódik az egészhez, a többséghez.. Tisztában van ezzel ő is, amikor lentebb ezt írja: „Szeretném, ha minden olyan lenne, mint volt annak idején otthon, most, hogy hajdani világunknak egyetlen maradványa én vagyok.” Marad tehát az emlékezés egy olyan világra, melynek ha persona non grataként is, de része-részese volt, és arra a két emberre, akik egész életében a családot jelentették számára. Ez a Másfél szoba központi motívuma.
„Mivel semmi esély rá, hogy valaha megtudjam, próbálom azt hinni, hogy a megszokott módon zajlott életük, hogy talán még jobb is volt nekik nélkülem: anyagilag jobb helyzetbe kerültek, s újabb letartóztatásom miatt sem kellett rettegniük. De mindez nem változtat azon a tényen, hogy nem segíthettem rajtuk öregségükben, nem voltam mellettük haláluk pillanatában. Talán nem is annyira a bűntudat mondatja ezt velem, mint inkább a gyerekeknek az a meglehetősen egoista elvárása, hogy szüleiket életük minden szakaszában szemmel tarthassák; hisz minden gyerek így vagy úgy, de a szülői mintát ismétli, tőlük akar megtudni valamit saját jövőéről, saját öregségéről, az ő segítségükkel szeretné megtanulni a végső leckét: hogyan kell meghalni.” – Két érzelem, kétfajta viszonyulás hatja át Brodszkijt a szüleire való emlékezés közben, az egyik a bűntudat, a másik pedig az egoizmus. Utóbbival rögtön igyekszik is érvényteleníteni az elsőt, melynek hátterében a mintakövetés, az igazodás megszűnésének hiánya áll. Mert Brodszkij meglátja és felismeri, hogy a látszatok ellenére is úgy élt és úgy él, ahogyan azt szüleitől tanulta, és ez vonatkozik a legegyszerűbb emberi érzésektől a hétköznapok kínzó szürkeségén át egészen az állami hivatalokról alkotott véleményig mindenre. Még a társbérlet mikrokozmoszára is, melyben éltek, és amit azért tart fontosnak megjeleníteni az író művében, mert édesanyja „ebben a környezetben töltötte életének mintegy negyedét”.
„Vajon miként lehetséges, hogy e díszletek közt önmagamat éppolyan tisztán látom, amilyen tisztán apám és anyám képe jelenik meg előttem? Mert az bizonyos, hogy nem a fiatalság vagy az anyaország iránti nosztalgiámról van szó. Inkább arról, hogy mivel szüleim már halottak, életük úgy jelenik meg előttem, ahogy akkoriban folyt; mikor még én is velük voltam. És így lehetnek ezzel ők is, bár a halál talán megajándékozta őket a mindentudás képességével, s látnak engem itt, az egyetemtől bérelt lakásom konyhájában ülve, amint épp e sorokat írom” – A hangsúly az emlékezésről a nosztalgia kizárásával fokozatosan eltolódik az írót egykor körülvevő legszűkebb környezet, a „díszletek” felé. Brodszkij e díszletek újra felidézésével igyekszik megtalálni meg elveszített önazonosságát, ugyanakkor tisztában is van vele, hogy az ily módon megtalált identitás szükségképpen nem lehet érvényes: szülei halottak, az országba, melyben született és nevelkedett, többé nem teheti be a lábát. Tisztában van azzal is, hogy a Ki vagyok?-ra nincs értelme választ keresni, az írónak legfeljebb a Ki voltam? megválaszolására van lehetősége, és be is éri ennyivel. A mindentudás képessége legfeljebb elhalt szülei számára adott.
Brodszkij azzal, hogy a visszaemlékezést és az újra átélést angol nyelvi környezetbe helyezte, sok olyasmit ki tudott iktatni, amiben szülei egész életükben élni voltak kénytelenek. Így beszél a Másfél szoba nyelviségéről egy interjúban: „Ezt egész egyszerűen képtelen voltam oroszul megírni – és a cikkben meg is magyarázom, miért nem tudok és nem akarok a szüleimről oroszul beszélni, tekintve, hogy mit tett velük az oroszországi politikai rendszer. Nem csak a politikai rendszer egyébként… Mindez egy sokkal kiterjedtebb jelenségről tanúskodik… Ennek ürügyén akartam megszabadítani szüleimet Oroszországtól, hogy létük angol nyelvi ténnyé váljon, ha úgy vesszük. Meglehet, túlértékeltem, eltúloztam a lehetőségeimet. Mégis úgy gondolom, sikerült elérnem azt, amire vágytam.”
Brodszkij a terjedelmi korlátok ellenére igyekszik minél lényegibb képet vázolni szüleiről, személyiségük és külsejük olyan vonásait igyekszik bemutatni, melyekből a figyelmes olvasó számára egyértelműen kibontakoznak az író megfigyelései. Feltűnik az apa, Alexandr Brodszkij alakja, akinek megismerjük életpályáját, esélyeit és terveit, a haditengerészetnél töltött évekbe nyerhetünk betekintést a kínai megbízatás leírásának segítségével; Brodszkij elmeséli, gyermekként hogyan csavargott a Haditengerészeti Múzeumban, míg várta, hogy leteljen apja munkaideje. Az uniformizált világrendtől, de még inkább mindentől, aminek katonai színezete van, egész életében tudatosan és jogosan irtózó Brodszkij elmondja, gyermekkorában mennyire rajongott a haditengerészetért, és a tengerészekért, ezekért a megbízható és nagyvonalú emberekért, akiknek személyében egy „nemesebb szellemiség” képviselőit látta meg.
„Tizenöt éves koromtól kezdve azzal kárpótoltam magam, hogy különféle módszereket eszeltem ki szobám leválasztására” – a kamasz Brodszkij mindent elkövetett, hogy saját fél szobáját el tudja különíteni szülei szobájától. Ennek a barátok és lányok fogadása, illetőleg az ekkoriban kialakulni kezdő íráskényszere csak részben okai, valójában egyfajta természetszerű elkülönülésről van szó. Az író maga is elismeri, milyen nevetséges volt a három méter magas akvárium ötlete például, ugyanakkor szükségszerű is ahhoz, hogy ki tudja alakítani saját intim szféráját, amibe az írógépkopogás ugyanúgy beletartozott, mint Bach zenéje.
Az emlékezés menetébe újra és újra betüremkedik a jelen félállapotszerű volta: „Ha szüleimmel tölthettem volna életük utolsó tizenkét évét, ha mellettük lehettem volna haldoklásukkor, azt hiszem, a kontraszt kevésbé lenne éles az éjszakák és a nappalok, az orosz utcák és az amerikai országutak közt; az emlékezés lassan a képzelet zátonyára futna. A folytonos használattól elfásulva végül természetes eseményként érzékelné a tragédiát, s természetes módon lépne túl rajta. Persze kevés hiábavalóbb dolog létezik, mint az események utólagos méricskélése. A mesterségesen elképzelt tragédiákban éppen az a jó, hogy kíváncsivá tesz, vajon miféle fortély segíti az átélést. A szegény ember igyekszik mindenből hasznot kovácsolni. Én csupán a bűntudatommal kezdhetek valamit.” – Brodszkij itt egyfajta kísérletet tesz a felborult rész-egész viszony helyreállítására, amelyhez az egyetlen eszköz számára saját bűntudata, amiért nem volt velük utolsó óráikban. Megállapítja, hogy az átélés jelenvalósága kézzelfoghatóbbá, „természetesebbé” tette volna számára szülei halálát, következésképp ebben az esetben a Másfél szoba sem született volna meg.
„Nekünk majdnem egész életünk ráment arra, hogy megtanuljuk, amit szüleink mintha mindig is tudtak volna: nagyon zord vidék ez a mi bolygónk, és nem is érdemlünk jobbat. Az „igen” és a „nem ” szócska felöleli mindazt a sokféleséget, amire mi olyan mohó étvággyal vetettük rá magunkat és olyan élvezettel ízlelgettük, hogy csaknem felőrölte maradék akaraterőnket is.” – Az idősödő Brodszkij belátja, hogy szüleinek az életre adott válasza jobb volt, mint az övé, az ő generációjáé. Pont emiatt nem tagadja meg a velük való, örök időkre szóló közösséget, amikor ezt írja: „jómagam is egy eltérített, másik mederben zúgó folyó egyik mellékága vagyok”. – E kijelentését, ha úgy tetszik, tekinthetjük ítéletnek, akkor is, ha ő mondja ki saját maga felett.
Az író meggyőződése szerint a szelekció módszere és a részletek iránti fogékonyság az emlékezést a művészethez teszi hasonlóvá: „De míg a művészetben (különösen a prózában) többletet jelent, az emlékezésben fogyatékosságot. Többnyire rá is szolgálunk erre a fogyatékosságra. Az emlékezet pontosan őrzi a részleteket, az egésszel azonban nem tud mit kezdeni; csak a legemlékezetesebb percek maradnak meg bennünk. Alaptalan tévhit, hogy valamiképp mégiscsak meg tudjuk őrizni a múlt egészét, s csak arra jó, hogy igazoljuk vele az élet folytonosságát. Az emlékezet olyan könyvtárra hasonlít, ahol a könyvek esetleges betűrendben követik egymást, s ahonnan hiányoznak az összkiadások.” – Mindez megmagyarázni látszik a később előbukkanó felejtés szükségszerűsége–teljesség szükségtelensége dilemmát. Brodszkij töredékesen emlékszik, de nem is emlékeiben akarja helyreállítani a felborult rész-egész viszonyt. Viszont tisztában van vele, hogy az élet velejárója a töredékesség mint megfellebbezhetetlen természeti törvény. Ezért a Másfél szobában a kezdeti lineáris írói technika helyét szép lassan átveszik a pillanatképek, hogy aztán fragmentum-szerűvé tegyék azt. És ezért sikerül Brodszkijnak saját elvesztett önazonosságát a szülei iránti szeretetében és a szüleivel való egylényegűségében megtalálnia. Ez volt ugyanis az egyetlen remény számára.
|
|||||
Negyven négyzetméternyi önazonosság (Joszif Brodszkij: Másfél szoba) |
|||||
|
Copyright © 2010 Faustus - All Rights Reserved |
|||||
Legfrissebb hozzászólások