A könyvesboltban azért vettük le a polcról a regényt, mert állat jól néz ki a téli tájon bandukoló ember a borítón, illetve (pláne) a hátlapon a vonat a havas domboldalon. Aztán meg is vettük, mert jó a cím és érdekesnek is tűnt.
És bizony nem bántam meg, hogy elolvastam. Lehet hogy kicsit spoilerezek majd, úgyhogy aki esetleg kedvcsinálót szeretne csak, az óvatosan olvasson.
James Meek: A szeretet hírmondói
Csak röviden, hogy miről is szól a dolog: 1919 telén egy világvégi szibériai faluban találjuk magunkat. Itt állomásozik egy cseh század, akiket a háború valahogy ide vetett. A helybéliek egy különös keresztény szekta tagjai, vezetőjük egy bizonyos Balasov. Van még itt egy Anna nevű nő (azt eléggé utáltam végül), aki, úgy tudjuk, özvegy. És ide menekül Szamarin egy fogolytáborból, ami a sarkkörön is túl van. Mondani sem kell, hogy bonyolult kapcsolatok bontakoznak ki, szakadnak meg — és kerülnek elő a múltból. Négy szereplő körül bonyolódik a történet: Mutz, a cseh század zsidó hadnagya, Balasov, a szekta vezetője, Anna, az özvegy és Szamarin, a szökött fegyenc néhány napjának története adja a tulajdonképpeni cselekményt, de ennél persze többről van szó. Politika, történelem, szerelem és mindent elsöprő vágy, esendő emberek, csodálatra méltó gonosztevők, ezek mind-mind olyan erővel jelennek meg, hogy Meek urat csak dicsérni lehet. Talán nem túlzás ez a mondat a regény hátoldalán: “… Meek rejtélyes képessége, amellyel a kor szellemét tökéletesen megeleveníti, a legnagyszerűbb orosz írótehetségek műveit idézi.”
Azért kemény egy hely lehet ez a Szibéria. Az emberevés mint a tajgán gyalog történő átkelés leglogikusabb járulékos tevékenysége jelenik meg. Amikor már látszik, hogy a fogolytáborból el kell szökni, mert a háború sújtotta országban a börtönök az elsők, ahova nem jut élelem, akkor az ember meleg holmit, ilyesmit még csak összeszed, de kaját? No, ahhoz kell egy gyámoltalan fogoly, akit szépen felhízlalunk, mint a disznót, elhitetjük vele, hogy együtt szökünk, aztán amikor utunk akárhányadik napján elfogy az élelem… a többit kitalálhatja, akinek van egy kis fantáziája. És hogy Szamarin, a regény egyik legérdekesebb — és sokszor legrokonszenvesebb — figurája az étkező-e vagy éppen az étel szerepét szánta neki valaki? Nos, a regényből kiderül, és ez ordas nagy spoiler lenne, úgyhogy nem mondom.
A másik ilyen embertől elég idegen dolog, az meg a kasztrálás (önkasztrálás ráadásul). Nem mondom, hogy nagyon meg tudom érteni a katolikus papokat, akik önszántukból mondanak le (elvileg) a dugásról, de hát a Pokol Kulcsait (értsd: az embernek a saját tökeit) levágni és tűzbe vetni, valami homályos meggyőződésből, miszerint ott lakozik a gonosz… az azért mégse akármi. Na, itt ilyen is van bőven, ezek a jaziki szekta tagjai. Ha nem lenne Balasov, a főnök, rohadtul fölöslegesnek tartanám ezt az egész dolgot, de hát van… És vele a regény végére helyére is kerül minden, ami ezt a bandát amúgy erősen távol tartja az olvasótól.
És közben a regény egy jó krimi is. Gyilkossággal, gyanusítottal, gyilkossal, meg végén lelepleződéssel.
Kihívás ez a könyv. Kihívás az észnek és a szívnek egyaránt. És ha logikusan gondolkodunk, végül is elég hamar rá lehet(ne) jönni, ki az elkövető. De akármilyen logikusan gondolkodunk, a nagyobb kérdésekre, amiket feltesz, semmilyen választ nem kapunk. És ezért jó a regény, és ezért jó író Meek: mert feltette a kérdést.
7 a 10-ből. Néha steril a stílus, és a könyv nagy részében mindenkitől távolság tartatik.
Legfrissebb hozzászólások