Hozzászólás: Guns N’ Roses: Chinese Democracy

Slash 2010 | Faustus

Slash 2010 | Faustus — Wed, 14 Apr 2010 14:24:56 +0000

[...] a maga dolgait a Chinese Democracy-val, akkor ő miért ne tehetné, s igaza is van. Korábban témáztunk már a Gunsról, meg arról is, ki mennyit tehetett hozzá a sikerhez, Falcon szerint Slash mindig is inkább csak [...]

Bendegúz

Bendegúz — Fri, 28 Nov 2008 11:27:55 +0000

A zenéjükből érzem, nem a régi imidzsből. Abban tényleg elég sok majomkodás volt. Meglehet különben, hogy az általam említett dolgok nem tudatosan voltak benne a zenéjükben, ezért nem tudok szabadulni tőlük.

Falcon

Falcon — Fri, 28 Nov 2008 11:19:22 +0000

Na igen, a countryt mondtad már régebben is. Nem tudom, igazából, hogy mi is a country. De amit lefestesz, az valószínűleg fedi / fedné a jó country-zenét, Kenny Rogers meg még páran odatettek rendesen, és ja, helyenként a Guns is hozza ezt, bár… Ez a country nekem olyan igazi tökös Dél-USA, nem pedig a Los Angeles-i pezzonovante, amik voltak a Guns is sokszor, látványos whiskey ide vagy oda. Igazából mindig kételyeim voltak, hogy ebben az egész stílusban, amit mutattak a klipekben, a koncerteken, a szövegekben, nem az imidzs volt-e inkább vastagon benne, mint a valóság.

Bendegúz

Bendegúz — Fri, 28 Nov 2008 11:08:21 +0000

Írtam is, hogy “ott bújkál a háttérben a kissé megkopott, saját bizonytalánságait leplezni próbáló Axl alakja”. És hát igen, hol van már az Estranged mélysége/magassága?
Country-ról mit gondolsz?

Falcon

Falcon — Fri, 28 Nov 2008 10:55:31 +0000

Dinamizmus? Nem tudom, az nincs-e vagy valami más. Mindenesetre valami tényleg hiányzik, nevezhetjük dinamizmusnak is. Viszont szerintem a Guns nem csak annyival volt több, hogy Axl mellett ott voltak Duffék, hanem maga Axl is sokkal jobb volt akkor, elég ha csak az Estranged-re gondolunk, ami — nekem — a legnagyobb számuk, és nagyjából Rose műve.

Bendegúz

Bendegúz — Fri, 28 Nov 2008 10:33:46 +0000

Igen, valami ilyesmi. Ez az album tele van olyan húzásokkal, amik mondjuk az Appetite-on, de főleg a Use-on is megvoltak, viszont nem ilyen mértékben/arányokban.
Te, dinamizmus (rákkendról) ellenben alig-alig van itt és nem Slash miatt. Nem tudom, egyetértesz-e…
A másik meg a country. Alapvetően nem szeretem, ha az ilyen kettőt-jobbra-kettőt-balra csűrdöngölős értelemben vesszük, de a Guns jól csinálta, Kenny Rogers jut róla eszembe. Az ember szinte érzi a szájában a whisky meg a dohány ízét, látja a végtelen búzamezőket, olykor feltűnik a semmiből egy-egy vonat. Látom ahogy ezek mondjuk ülnek egy kocsmában és azon morfondíroznak, hogy milyen régen voltak már nővel. Aztán az egyik eltűnik vagy egy hétre és amikor visszajön, szűkszavúan annyit mond csak, hogy befutott egy nő. A többiek biccentenek, és iszogatnak tovább. Aztán eszébe jut valakinek, hogy zenélni kéne. Zenélgetnek, írnak egy-két számot és az egyikben ott az a nő meg hogy mi is történt. Nem egy számukban (Nightrain, You Ain’t The First, 14 Years, és igen, még a Patience-ben is) érzek valami ilyesmit és valahogy így is kell ezt. Hiányzik is fenemód.

Falcon

Falcon — Fri, 28 Nov 2008 10:30:25 +0000

Hmm. És hol? Ebből az az érzésem, hogy szerinted Axl a régi Guns-ban is annyi volt, mint itt, csakhogy ott voltak a többiek, és azért volt olyan jó az a zenekar.

Bendegúz

Bendegúz — Fri, 28 Nov 2008 10:27:52 +0000

Hát van egy olyan sanda gyanúm, hogy Axl arra se vette a fáradságot, hogy kicsit újraértelmezgesse a Guns-t, önmagát próbálja folyamatosan újraértelmezni, hellyel-közzel sikeresen. Mindezt összehasonlítva a régi számokkal talán látható, hol ér véget Axl és hol kezdődnek a többiek. Erre gondoltam.

Falcon

Falcon — Fri, 28 Nov 2008 10:17:32 +0000

Azt fejtsd ki egy kicsit, hogy “kiderüljön, mennyi része, illetve milyen szerepe volt Axlnek a régi Gunsban”. Nem világos teljesen.

Bendegúz

Bendegúz — Fri, 28 Nov 2008 10:12:09 +0000

Na hát látom, Slash virtuozitása nem annyira egyértelmű számodra, mint számomra. Pedig hogy a Coca-Colás példánál maradjak, ha szereted ezt az italt (én mondjuk nem nagyon, a Guns-t viszont annál inkább), akkor a teljességhez hozzátartozik az ún. “klasszikus” üvegecske is, amiben adják. Pláne, hogy Slash nem csak szimplán a Guns N’ Roses Coca-Colás üvege volt, hanem alapvető komponense is, mint ezt magad is beláttad némi utánolvasást követően. Persze mindettől függetlenül Slash szimbólum volta vitathatatlan, és hát a játéka… Én bizony kegyetlenül hiányolom az “új” albumról. Minthogy nem vagyok zenész, és nem vagy csak igen kevéssé értek a dolog technikai részéhez, azt tudom mondani, hogy Slash dinamikája és sajátos kifejezésmódja mindenképp hiányzik a Chinese Democracy-ról. Talán pont ennyivel több ő egy átlagos gitárosnál.
A két szürke eminenciás, Izzy és Duff hiánya leginkább abban mérhető, hogy a régi idők szelleméhez mérten most sem engedték volna megvalósítani Axl egy-két (na jó, igazából elég sok) hajmeresztő ötletét. És ez bizony nagyon ráfért volna a Chinese Democracy-ra. Apropó, ha már a címnél tartunk, meg tudja mondani valaki, hogy a hangzatosságon kívül milyen egyéb célt szolgál?
Ugyan nem vártam túl sokat ettől az albumtól, mégsem azt kaptam, amit vártam (ha úgy tetszik, kötött pulcsi volt az xbox-os dobozban). A számok felét nagyjából ismertem már, hála az évek óta neten keringő kalóz verzióknak, melyek egyikén a Better legalább 15 perces volt és sokkal nyávogósabb, szóval ha innen nézzük, akkor jó, hogy újrakeverték, masterelték meg mittudomén még mi, ugyanakkor valószínűbb, hogy az a brutálhosszú verzió nem volt több puszta nyersanyagnál, előbb-utóbb úgyis valami hasonló lett volna a sorsa.
Sajnos teljes mértékben egyet kell értenem azzal, hogy ez az új album nem más, mint a G N’R Axl Rose értelmezésében. És szinte látom én is őt Los Angeles-i luxusvillájában a hifi előtt üldögélni, miközben a régi számokat hallgatja; egyedül abban nem vagyok biztos, hogy az eltelt nem kevés idő alatt túlnyomó részt ezzel foglalkozott volna. Mert a Chinese Democracy nem sikeredett túl kiforrottra — mindvégig ott bújkál a háttérben a kissé megkopott, saját bizonytalánságait leplezni próbáló Axl alakja, egyúttal a hétköznapok rutinja, és pont nem a jó értelemben: elszenvedői vagyunk mindennek, nem résztvevői.
Azért tényleg van pár jó szám az új albumon, a Chinese Democracy annak ellenére, hogy tartalmilag egy lagymatag cumshot a kínai diktatúra arcába, zeneileg legalább zúzósra sikeredett. Aztán ott van a Street of Dreams, ami a leginkább emlékeztet a régen volt nagy zenékre, a Sorry-nak minden nagysága ellenére is inkább valami olyan címet adtam volna, hogy Elsewhere, a This I Love-tól meg egyszerűen sikítófrászt kaptam.
Végezetül annyit mondanék még, hogy a Chinese Democracy ha másra nem, arra mindenképp jó volt, hogy egész pontosan kiderüljön, mennyi része, illetve milyen szerepe volt Axlnek a régi Guns-ban. Bár azt hiszem, e megállapításom olyan, mintha azt mondtam volna, hogy a Hold látszik a Földről, viszont nagyszerűen illeszkedik a szóban forgó album gondolatvilágához.