“Az ívet követjük, de jól megtechnézzük”
Van egy különös szenvedélyünk Falconnal: néhanapján rossz verseket írunk át. E szenvedély ködbe vesző, zajos egyetemi éveink idejében alakult ki, konkrétan emlékszem, hogy egyszer találtunk egy ifjú költőnő (nem, nem a Carafiat) tollából származó, tartalmi-metrikai szempontból igencsak kifogásolható verset, amit — rövid tanácskozás után — újraírtunk. A végeredmény két sturmunddrangos, romantikus gigalátomás lett; sokkalta jobbak az eredetinél. Úgy terveztük, alkotásainkat meg is jelentetjük a blogon, ám a mintavers valahogy elkeveredett az idők folyamán, a neten meg már sehogyse találtuk (meglehet, a költőnő is érezte, hogy valami nem klappol vele). Ezért, bár verseink önmagukban is megállják helyüket az irodalmi tendenciák kiszámíthatatlan sodrásában, a “mihez képest” hiányában úgy döntöttük, egyelőre nem publikáljuk azokat.
Aztán egy nap Falcon izgatottan mesélte, hogy megtalálta az évszázad eddigi legrosszabb magyar versét. Kérdeztem, hol, hát a versiroverseny.hu-n, na persze, ott akad vagy ötezer, amire ráillik ez a leírás, mondtam, mire ő, de higgyem el, tényleg. Akkor mutasd. Mutatta. Először simán csak megdöbbentem, utána muszáj volt kedélyesen megvitatni, hogy ne szenvedjünk maradandó károsodást. (A vers különben itt található.)
De hát ez a mi Falconunk nem is lenne a mi Falconunk, ha nem lenne néha egy-egy eszeveszett ötlete, így történt, hogy addig rágta a fülemet, míg végül kötélnek álltam: írjuk át ezt a verset is. Gondolom, látott benne fantáziát vagy mit. Nyitottunk hát egy guglis doksit és nekiláttunk a szerkesztésnek: az alapkoncepció az volt, hogy kimondottan jó verset csináljunk a mintadarabból, ám erről néhány nekifutás után letettünk. Az eredmény az a fajta tisztességes pályamunka lett, aminek hiányában senkinek sem lenne szabad működni a versiroverseny.hu-n. Más kérdés, hogy akkor nem sok munkájuk lenne az ottani ítészeknek.
Egy szónak is száz a vége, az újraírt vers és munkánk dokumentációja következik.
| Németh Attila: Váratlanul
Kinyílik fáradt szemem Munkába indulnék már Nem vár sehol izgalom Hazaérek fáradtan Nem hittem hogy még látlak Nem tudom mit kéne most tenni… Hihetetlen az érzés Fantasztikus látni mosolyod Érzem raboddá válok mostmár |
Doktor Faustus: Váratlanul #2
Reggel van. Még fáradtan Indulok. A motor jár. A mozdulatok ismerősek, Merengek. Mi tehetne Haza csak a csönd vezet. Egy pillanat volt? Vagy egy élet? Belépek. Lelkem sajog. Mi legyen most, nem tudom, Rab lettem. Tudom, tudod. |
Hát ez kibaszott jó lett!
Kétlem hogy odaát is kellőképpen értékelve lenne, gondolom annyira belefásul már mindenki a tizenkétezredik fosba (mi is lefáradtunk, pedig nem is volt muszáj olvasni, csak hát fene a mazochista passzijónkat), hogy fel sem tűnik nekik hogy ez nemcsak jó vers hanem jó poén is…
Amúgy nekem nagyon tetszik önmagában is… nem is a válasz-sága miatt (meg főleg nem csak az eredetihez viszonyítva) lett kurvajó, hanem mert azt a sok istenverte butaságot amit “a lírai én” össze tudott hordani, ebbe voltatok képesek átfordítani… szóval fantasztikus lett nah.
Ugyetudjátok?
Hát köszönjük. Dógoztunk is vele rendesen.
Hogy is írta Ujszigeti Dezső? — “Véleményem versek ezreire érvényes.”
Hát, ha zongorázni lehetne a különbséget… Gratulálok nektek
ezt a különbséget orgonálni kéne
)
(persze bagoly mondja verébnek….