Jellegzetes, mondhatni szimbolikus. Reggel van, de éppúgy lehetne délután vagy este is. Hegycsúcson ülsz, nem kis munkával másztál fel oda; balra tőled vékonyka ösvény kanyarog: csúszós, buktatókkal teli. Körötted gyér hegyi vegetáció, fakózöld minden, de csak azért, mert kopár mégsem lehet. S te tudod mindezt, tisztában vagy vele a kezdetektől fogva, mégis magadban tiltakozol is kissé e rendező elv ellen, vagy inkább az ellen, hogy egyáltalán van rendező elv, s hogy az ilyen, azonban legbelül, szíved legrejtettebb üregeiben érzed, hogy mindez rendben van így. Ha neked kellett volna e hegyet, ösvényt, növényzetet, magadat kitalálni, te is ugyanígy csináltad volna.
Tehát a hegy csúcsán ülsz barátom, és végre alkalmad nyílik rá, hogy szétnézz, számba vedd, honnan jöttél, merre tartasz. Először lefelé nézel. Tudod, igen, tudod, vannak olyanok is, akik sosem néznek hátra. Életük megtöretlen linearitás, a ma és a holnap között élnek, de a ma holnapra tegnap lesz, s ezért mint törött üvegcserepet kellene a többihez illleszteni, hogy világunk teljes legyen, de ezek az emberek félnek ettől. Félnek attól, hogy meg kell ismernük önmagukat, s mindazt, ami körülveszi őket. Ezért élnek mindig csak a holnapnak, s valahogy elviselik a mát. Te nem ilyen vagy. Te szeretsz visszanézni, szó nélkül, csendben matatni a törött cserépdarabok között, s ki tudja, egyszer talán majd kapsz is ezért valamit a Nagy Üvegvisszaváltóban. Mert van ilyen, s ezt az is tudja, aki a leghangosabban tiltakozik ellene.
Lefelé nézel és egy kissé riaszt a mélység: mindenfelé síkságok és dombok terülnek el, a síkságokon mint kékes-ezüstös kígyók, kanyarognak a folyók, a dombok dúsan zöldellnek, csöppet igazságtalannak érzed is ezt, kopár hegycsúcsodon üldögélve. Dehát ezek csak dombok, te már a hegyen ülsz, de azért nem felejtheted el, hogy valahonnan a dombok lábától jössz, egy zavaros vizű folyó partja mellől. Volt idő, mikor csak néhány fa és néhány ladik volt a távlatod. Most már az egész világ az.
Köd és pára kavarog mindenfelé, ha előre nézel, nem látsz mást, csak ezt a tejszínű, sűrű ködöt, s nem tudod megítélni, vajon vannak-e a tiédhez hasonló hegycsúcsok körülötted vagy akár messze tőled, s hogy ezeken a hegycsúcsokon hozzád hasonlóan ül-e valaki. Mégis valószínűnek tartod, hogy így van, mert nem lehetsz te az egyetlen. Nem, nem vagy az, de nem is beszélhetsz a többiekkel, akkor sem, ha véletlenül meglátnád egyiküket ott üldögélni a szemben lévő hegy csúcsán. Ne háborogj, így van ez rendjén: ha nem akarsz egyedül lenni, menj vissza inkább az egyik zajos kis faluba, amit gombostűfejnyinek látsz innen. De te nem azért másztál fel ide, hogy visszamenj oda, ahol sose szerettél igazán lenni. Te azért másztál fel ide, hogy egyedül légy, hogy önmagad légy, az a csupasz, minden sallangtól mentes egzisztencia, akinek lenned kell utolsó, legnagyobb ugrásod előtt. S hogy sorstársaiddal sem érintkezhetsz, ez számodra új és meglepő, de gondolj bele: mit is mondanátok egymásnak, s egyáltalán számítana-e, ha mondanátok bármit is? Ugye, hogy nem.
Jellegzetes, mondhatni szimbolikus. Felnézel az égre: nagyhasú, ezüstös felhők úsznak el feletted, szinte megérintheted őket – soha olyan közel nem voltál még a felhőkhöz, mint most. A felhők között halvány fény dereng, mintha bujkálna. Igen, oda kell eljutnod, a felhőkön túlra, a fénybe. Valamikor nagyon-nagyon régen ott éltél, onnan szakadtál ki. Elérkezett hát a pillanat, amire oly régóta vársz, amiért oly sokat és oly kitartóan dolgoztál. Azonban figyelmeztetlek, ez a pillanat még nem az utolsó: rá kell jönnöd még, hogyan juthatsz át. Igen, azt már te is tudod, hogy értelmetlen a mélybe vetni magad, mert átjutnál ugyan, de nem úgy, ahogy kellett volna, s így több mint valószínű, hogy kezdheted elölről az egészet a folyópartról, síkságról vagy domboldalról indulva. Nem, nem ez a módja ennek. Annyit elárulhatok, hogy az anyagot kell legyőznöd valahogyan, felszámolni magadban a matériát, ami körülvesz, s ami alkot téged is. Befelé nézz, jobban, mint eddig bármikor. Így sikerülhet csak. Hogy mikor? Nem tudom. Lehet, hogy pillanatokon belül, lehet, hogy holnap, de az is lehet, hogy hosszú évekig itt ülsz még a hegycsúcson. Hogy kerül, amibe kerül, te ráérsz? Ez a beszéd, semmiképp se erőltesd. Önmagad légy, önmagadba húzódj vissza esőben, szélben, hófúvásban. Közel vagy, nagyon közel. Szívből kivánom, hogy sikerüljön neked. Sok szerencsét, barátom!
Sok szerencsét.
Ez ugyan nem férne rá egy képeslapra, de a benne lévő gondolatokat jó lenne néhány helyre elküldeni. Hozzám is eljutott belőle.