Róma: Nem vénnek való vidék #5

Hétfőn tehát a letűnt, föld alatti világba volt jegyem. És nemcsak átvitt értelemben, hanem bizony ide jó előre kellett jegyet venni online. A pénzt rögtön levették, és ha 5 percet késtem volna, lemaradok. Pedig jó közel jártam ehhez, ugyanis kicsit elkavarodtunk a reggeli római forgalomban (pedig egész idő alatt ez az egy program volt pontos időhöz kötve). Kínunkban végül a Szt. Péter tér szemből nézve bal oldalán álltunk meg, ahol nagyon nem lett volna szabad, de szükség… Innen is egy nagy hello az olaszoknak az ilyesfajta lazaságért. Szóval megálltunk, megyek befelé, ahova kell. A kapuban a Svájci Gárda két tagja posztolt, bongiorno után tökéletes angolságra váltottak és magyarázták, hova is kell mennem. Roppant előzékenyek voltak. Az egész Vatikánról, ha még nem mondtam volna, az jutott eszembe, hogy itt valószínűleg a szellemileg legkevésbé megerőltető munkát végzőnek is legalább egy diplomája van, és 2-3 nyelvet beszél. Hihetetlenül elit az egész. A lényeg, hogy nagy nehezen loholva odaértem a csoportomhoz, és indultunk lefelé. Hova is?

Ide.
Elég bonyolult ez az egész, és annak ellenére az maradt, hogy rendkívül értelmesen, szép angolsággal, és egyáltalán: rokonszenvesen vezetett minket végig egy igen csinos hölgy. A lényeg, hogy a Szt. Péter templom egy régi temetőre épült. Jó 6-8 méterrel a föld alatt vagy 2000 éves köveken sétáltunk, és próbáltuk elképzelni, milyen lenne, ha nem a viág egyik legszebb épülete magasodna fölénk 150 métert, hanem a kék eget látnánk, jobbra-balra pedig a sírokat. Nem volt egyszerű. Nem viccből írják a jegyrendelős oldalon, hogy ide nem nagyon lehet bárkinek lemenni. Kicsi, dohos, sötét, szűk, és nem tudja az ember figyelmen kívül hagyni, hogy ha Osama azt a pillanatot választja a katolikus egyház elleni támadására, amikor lent lófrál, és berobbantja kicsit a templomot odafent, akkor bizony maradás van pár száz évig. Amúgy engem ez nem zavart nagyon, klausztrofóbiám éppen nincs, úgyhogy élmény volt. Ez az egész Scavi nem túl régen nyílt meg a nagyközönség előtt. Folyamatosan mászkáltak melósok meg öltönyös régészek, akik hevesen magyaráztak egymásnak.

Szóval volt itt egy temető, és amikor Szt. Pétert kivégezték (fejjel lefelé), akkor az őskeresztények gyorsan elkaparták valahol itt, aztán később, sok hercehurca után jelenleg, ha minden igaz, pontosan a fent található, Bernini tervezte 23 méter magas baldacchino alatt van a sírja. Hogy ez az egész mennyire biztos, hogy így van, azt nem tudom, de elég sok Indiana Jones-filmbe illő mutatványt hajtottak végre a régészek idelent. Hogy mást ne mondjak, a világháború alatt a pápa megbízásából, Pétert keresvén néhány régész saját kezűleg pakolt ki innen több 10 vagy talán 100 köbméter földet, a legnagyobb titokban, mely földet aztán szintén a legnagyobb titokban a vatikáni kertekben szórták szét, hogy senkinek fel ne tűnjön. A titoktartás nem tudom, miért volt fontos, gondolom két oka van: egyszer, hogy egy Hitler-vezette Európában talán nem volt szerencsés ilyesfajta erőfeszítéseket tenni, a másik pedig, hogy esetleg az sem volt világos, hogy milyen hatása lesz az egész katolikus világra, ha előkerül Péter, még ha holtan is. Az egyik igen érdekes momentuma a történetnek, amit a hölgy előadott, a következő volt: Pétert, miután a hevenyészett sírból elővették, és aránylag normális sírba tették, nem jelölhették meg egyértelműen (még mindig Nero és tsai korában vagyunk!), ígyhát telerakták latin szöveggel a sírt, de elbújtattak közte két görög szót: Péter itt van. A görög nyelv akkoriban csak az igazán kiemelkedő embereknek járt, tehát ezzel próbálták az utókor tudtára adni, hogy ki is fekszik ott. Aztán hogy innen hova, hogy és mikor került szegény, az már nem világos, de azt tudom, hogy a két lába le volt vágva, mert állítólag gyorsan kelett leszerelni a keresztről. Hogy a szöget nehezebb-e kiszedni mint lecsapni két lábat térdből, ezt nem tudom eldönteni, mindenesetre a régészek számára ez is egy bizonyíték volt arra nézvést, hogy itt bizony Szt. Péterről van szó.

Odakint aztán, akármennyire voltam nem-fóbiás, fellélegeztem. Gondolom az amerikai pár férfitagja is, aki, úgy vettem észre, rettentően unta az egészet, de jó fej volt, mindig hátra maradt velem, és már kb. 10 perc utána odasúgta, hogy régen elvesztette a fonalat, és egy büdös szót nem ért az egész sztoriból. De ezt nem mutatta.

Nagy élmény volt az egész, még akkor is, ha az egy órás menet közben jó lett volna néha megpihenni és nyugodtabban átgonolni a hallottakat (még megpróbálok utánaolvasni, hogy hogy is van ez az egész, és ha marhságokt írtam feljebb, javítani fogom). Úgy jöttem ki a föld alól, hogy valójában nem tudom, 100 %-ig biztos-e a jelenlegi álláspont szerint: Szt. Péter van-e odalent. De a lényeg, azt hiszem, nem is ez, hanem az, hogy 1-2 ezer évet utaztunk az időben, és a kereszténység kezdeteinek útján (szó szerint) lépkedtem végig, és megérinthettem olyan falakat, tárgyakat, melyek kétezer év óta vannak itt. A Szt. Péter templom és a katolikus egyház alapjait.