Sandro

Nem tudom, hogy a világnak volt-e kezdete, s lesz-e vége, csak azt tudom, hogy a mi kis szigetünk öröktől fogva létezik. Ha elnézem pálmafákat, a tengert, az apró kőházakat, az arcokat, mindig olyan érzés fog el, hogy mindez ezer évvel ezelőtt is ilyen volt, és ezer év múlva is ilyen lesz. Mikor gyerek voltam, mondogatták, nem is olyan rég volt már egy nagy háború a világban, ahol sok-sok ember pusztult el, házak, életek dőltek romba egy csapásra, de én biztos voltam benne, hogy minket sosem ér el mindez, hiszen nincs senki a földön, aki ártani akarna az itteni szelíd halászembereknek és házuk népének.

Azt is mondják, hogy az itteni emberek mindig kicsit gyerekek maradnak, de csak akkor, ha sohasem hagyják el a szigetet. Én már elmentem egyszer, de mégis úgy érzem, hogy a kövekben, a tenger mélyén rejlő, vagy a szelet mozgató titokzatos erők valahogy megkönyörültek rajtam, és nem loptak el mindent a gyermekkoromból.

Tudom én, hogy vannak más vidékek, szebbek is, tágasabbak is, de bárhol jártam eddig, az ottaniak szürkék voltak és törődöttek, belefásultak mindennapos gondjaikba, s csak azzal törődtek, hogy lehetőleg zökkenőmentesen éljék túl az életet.

A mi szigetünkön másképp éltek az emberek. Minden apró történés a csodával volt határos, hiszen ha csak egy kis időre is, de letérítettek minket azokról az ösvényekről, amelyeken már a dédapáink is jártak. És mi ezért nagyon hálásak voltunk. Ha például zátonyra futott régi hajók maradványait sodorta partra az áramlás, az egész falu kiment és versengve kerestük a különböző kincseket, persze néhány korhadt deszkánál jobbára sosem találtunk egyebet. Nem akartuk mi régi királyok aranyát, egyszerűen csak jó volt együtt lenni, és mókázni, ha valakinek egy tarisznyarák ollója csattant az egyik ujján.

Azért Don Felipének egyszer sikerült egy réges-régi pénzérmét találnia a kísértethajók ajándékai között kotorászva. Az érmén nőalak volt, Fresca asszony szerint magát Szűz Máriát ábrázolta lány korában, s a faluban híre ment, hogy az Isten így küld egy kis segítséget a betegeknek. Innentől aztán volt nagy jövés-menés az öreg Felipe házában: akinek valami nyavalyája volt, rögtön az érme segítségét kérte. Az öreg tűrte egy ideig, aztán egy hajnalban kiment a partra és visszadobta a tengerbe. Azt mondta, aki még mindig gyógyulni akar, az ugorjon utána. Nemsokára ugrott is valaki, Cesare lánya, de ő inkább azért, mert nem tudta elviselni, hogy Inerio mást szeret.

Volt a faluban egy öregember, Sandro, akiről azt beszélték, hogy bolond és a holtakkal társalog. Sandro éjszakánként fogta a szamarát és elindult a földekre, másszor meg a partra, s akkor egész éjszaka hallani lehetett, ahogy kántált, a szamár meg felbátorodva gazdája hangja hallatán, szintén rákezdett a maga énekére. Ha egy idegen arra vetődik éjszaka, hát biztos, hogy ijedtében azt se tudta volna, merre fusson.

Egyszer meg is kérdeztem Sandrótól, hogy mit csinál ilyenkor, s ő azt felelte, hogy a szellemek megmondják neki, ha gyenge a föld és jövőre nem fog teremni, vagy ha a halász bárkája olyan öreg, hogy talán épp akkor fog elsüllyedni, mikor gazdája kihajózik rajta. Ezért aztán Sandro egész éjszaka imádkozott, kérte a szellemeket is, hogy járjanak közben ezeknek az embereknek az ügyében. Nem tudtam, hogy vajon tényleg meghallgatják-e a szellemei, de az biztos, hogy hosszú ideje nem volt aszály, a földeken ha szűken is, de megtermett, ami kellett, s a halászok közül már régóta nem járt szerencsétlenül senki sem. Nevették ugyan a többiek, de azért rossz néven vették volna, ha nem jön.

A legjobban azt szerettem, ha Sandro délutánonként kiült a falu főterére, elővette a gitárját, és rákezdett egy dalra. Szépen játszott, halkan kezdte, aztán egyre hangosabban folytatta, ahogy belemelegedett. Ilyenkor a nap fénye megcsillant kopasz fején, ráncos homlokát egészen felhúzta, szájában táncolt az a néhány megmaradt fog is. Ha megkérdeztem tőle, honnan tud ennyi szép dalt, mindig azt válaszolta, hogy egyszerűen a fejében vannak, s csak akkor hallja őket, ha játszik. Sosem játszott hamisan, keze úgy szaladgált fel-le gitárja kecses nyakán, mint holmi izgága pókocska a seprűnyélen. Pedig Sandro vak volt.

Nem volt Sandrónak senkije se, felesége rég meghalt, a lánya pedig elutazott északra új életet kezdeni, mert unta az apját, szidták is érte az asszonyok, hogy ilyen lelketlen teremtés nincs még egy a szigeten. Az mondják, egészen Nápolyig jutott, ahol egy gazdag kereskedő felesége lett. Szép lány volt, az biztos, s én titokban leskelődtem utána. Csak a természete volt házsártos, féltem, ha egyszer rajtakap, nem úszom meg a verést.

Szerettem Sandróval lenni, s olykor elcsodálkoztam, hogyan lehetséges, hogy annyi mindent lát. Kimentünk a partra, apró halakat meg rákokat fogtunk, Sandro beleszagolt a levegőbe és rögtön mondta, hogy holnap merről fog fújni a szél, milyen fogás ígérkezik a halászoknak. Egyszer sokáig álltam ott, néztem a tengert, a napot, ahogy lebukik, és soha olyan szépnek nem láttam még életemben. Vörös sugarai rácsaptak a vízre, s ettől a víz aranylóan csillogott. Hirtelen azt vettem észre, hogy Sandro áll a hátam mögött, ne tévesszen meg ez a szépség, mondta, holnap erős szél lesz, talán jobb is, ha a halászok nem mennek ki. Mikor csodálkozva kérdeztem, honnan tudta, hogy a naplementét nézem, azt válaszolta, hogy bár nincs szeme, a tenger megsúgja neki, mit kell látnia, másfelől meg ő se volt mindig vak.

Aztán egy napon nem találtam a házában. Szomszédjai, az öreg Correboggiáék azt mondták, már kora hajnalban fogta a szamarat és kiment a földekre. A liget mellett találtam rá, ült az árnyékban és nagyon szomorúnak látszott. Azt mondta, éjjel felkeltették szellemek, menjen ki a földekre, s kezdjen imádkozni, mert nagy baj lesz. Ó, hogy mi baj, te gyerek? Nemsokára idegenek jönnek, ellenállókat fognak keresni, letarolnak, elpusztítanak itt mindent, ha ő nem könyörög eleget.

Nem tudtam elképzelni, kik lehetnek azok az ellenállók és kinek állnak ellen. Itt csak a napnak kell ellenállni, mert könnyen napszúrást kaphat az ember, meg a sós víznek. Egyszer Luigi, a pék segédje bánatában megivott vagy három liter tengervizet, aztán két napig hányt, de a doktor úr megmentette, azt mondta, ellenálló szervezete van. Hát ennyit tudtam az én ellenállókról.

Sandrónak sajnos igaza lett. Ellenállók jöttek, elfoglalták a nagyobb, erősebb házakat, azt mondták, az ellenség így nem egykönnyen üt majd rajtuk, de nem lett igazuk, az ellenség jött, először az égből, záporoztak a bombák, aztán a tenger felől, még ma is hallom a fegyverek ropogását. Az emberek a Nagy hegy mögötti barlangba menekültek, a férfiak szomorkodtak, az asszonyok és a gyerekek sírtak.

Mindenki ott volt velünk, csak Sandro nem. Ő a nagyapja házában bújt el, túl a hegyen, közel az ellenállókhoz, közel az idegenekhez, s éjjelenete meg néha nappal is, ha nem ropogtak a fegyverek, a földeken járt szamarával és imádkozott. Kérte az Istent, a szellemeket, hogy óvják meg a földeket, a házakat, a hajókat, az egész szigetet. Így imádkozott akkor is, amikor a katonák ellenállónak nézték és agyonlőtték.

Sok éve már ennek. Az élet lassan visszalendült a megszokott kerékvágásba, meleg kenyeret süt a pék, a sós tengeri szellő ráül az ember nyelve hegyére, a halászok minden reggel kimennek a tengerre, és még mindig kijárunk a partra kincseket keresni.

Nem tudom, Sandro hova került, de azt hiszem, ha a mennyekben van egy kicsi, csöndes sziget, akkor Sandro most ott van. Tudom, hogy nem halt meg egészen, néha meglátogat éjszaka, olyankor öltöznöm kell, fogni a szamarat, és irány a földekre. Reggelre rendszerint berekedek a sok énekléstől.

Az biztos, hogy hosszú ideje nem volt aszály, a földeken ha szűken is, de megterem, ami kell, s a halászok közül sem járt senki szerencsétlenül már jó ideje. Még mindig nevetnek a többiek, de azért most is megsértődnek, ha nem jövök.

Olvasson még!

• 40 éve lépett először ember a Holdra
• Was Goethe mistaken about Schiller’s skull?
• A nyugatosok szerint a helyzet változatlan
• Egy mondat Bujtor Istvánról