No, hát a leglazábbnak tervezett nap következett, vasárnap. Tengerre akartunk menni, meg előtte megnézni nagyon római kori nagyon romokat, amik a tengerhez aránylag közel vannak. Nem néztük meg, messziről betekintettünk, de túl nagy volt és túl semmitmondó. Na tenger. Szar. Többedszer voltam az olasz tengerparton, de eddig sose élveztem, úgyhogy azt hiszem, vagyok már olyan öreg, hogy ki merjem mondani: elég, az olasz tengerpart úgy ahogy van nem jó. Egyforma, színtelen homok, barátságtalan víz, barátságtalan, ötlettelen éttermek végig, millió autó és semmi igazán szép. Szívesen mondanám az ellenkezőjét, mert Suker milyen már, de a horvát tengerpart össze se hasonlítható ezzel, az gyönyörű és visszavágyom, ide nem. De hát nem is ezért jöttünk. Néhány tétova kísérlet után úgy döntöttünk, hogy vissza Rómába, és eszünk egy igazi olaszt.
Na az sem volt ám olyan egyszerű, mert én a mai napig nem nagyon tudok kiigazodni ezen a sziesztázós, 1-2 órára becsukós, enni nem mindig adós talján nyitvatartási-rendszeren, de ez őket a legkevésbé sem zavarja. Visszamentünk a Trasteverére, ugyanarra a térre (az odavezető utcán Szellő István az RTL Klubból azt mondta nekem, hogy “grazie!” amikor elengedtem magam előtt, mondtam neki, hogy “nincs mit”, nevetett, dumáltunk, a legnormálisabb magyar volt egész Rómában, üzenem neki, hogy hello), és 3 étteremben nem ettünk, viszont volt egy kis zene a téren, meg espresso.
Nyugis volt és kedves az egész, csak az éhség mardosott. Itt van egy kis zavar az emlékeimben, mert innen átmentünk a Borghese kertbe, de akkor mi van az éhséggel? Hm, lehet hogy valami pizza-szelet került még a Trasteverén, mintha egy padon ettük volna meg, mögöttünk egy idealista bölcsészlány pedig egy aranyos (koldus?) néninek adott enni meg inni.
A Borghese, felteszem, maga megért volna egy napot, de nem abban a hangulatban voltunk, hogy mindenféléket nézzünk. Meg egy ilyen ligetben erősnek is kell lenni, hogy az ember ne heverjen le a fűbe, a fák alá, és bámulja az olaszokat (meg mindenféléket). Mi nem voltunk erősek, úgyhogy csak egy-két épületet láttunk itt kívülről.
Azt hiszem, nem csak az ókoriak tudtak élni. Ha jól tudom egyébként, itt van egy-két olyan szobor, amit Bernini tizenvalahány éves korában szobrott… Hát mit mondjak, nem látszott rajtuk egy kapkodó kamasz keze nyoma.
És amikor hazaértünk, végre vacsoráztunk. Derekasan álltuk a sarat délelőtt óta, a kocsmánkban pedig egy valódi olasz vacsorát költöttünk el, tészta előételnek, utána húsok, meg campari előtte (meg utána is), 1-2 kávé… És kész, ennyi volt a vasárnap. Másnap azonban olyan helyen jártam, ahol még a Rómát meglátogatók sem sokan: a Necropolisban. Megnéztem Pétert. Stay tuned 
Legfrissebb hozzászólások