Riviéra

Azon a nyáron mindhárman megváltoztunk.
Már tavasszal elhatároztuk, hogy leutazunk a Riviérára, egy hétre. Pénzünk természetesen nem volt rá, de három egyetemistát ilyesmi nem akadályozhat. Sokszor eszembe jut – mint minden, ami azzal a nyárral kapcsolatos –, hogy vajon honnan jött az ötlet, de végül mindig csak arra tudok gondolni, hogy az öreg Ramstadt professzor órája, amit az impresszionista festészetről tartott, adhatta a kezdő lökést. Emlékszem, az egyetem parkjában ültünk, a tavasz javában kéklett a májusi égen. Csöndben néztük a lányokat és Monet-ra gondoltunk.
– Gyerekek – szólalt meg Klaus –, mi lenne, ha elmennénk idén valahova? Már lassan végzünk, és eddig mindig csak az egyetemen találkoztunk. Mindig csak ősszel meg tavasszal vagyunk barátok. – Igen, ez jellemző volt rá. Idealista volt, és szerette a szép szavakat. De most sok igazság volt bennük, amit mi sem bizonyít jobban annál, hogy Levi nem válaszolt azonnal. Csöndben, elgondolkodva nézett maga elé.
– Hát hogyan gondolod? – kérdezte, és ebben minden benne volt. Aztán tervezgetni kezdtünk, először szinte csak álmodozva, azután egyre hevesebben, mérlegelve a lehetőségeket. Arra gondoltam, miért ne? Valahogyan csak összeszedünk egy vonatjegyre valót, szállást meg biztosan találunk, vagy ha nem, az se baj. Volt valami romantikus ebben a gondolatban, valami felelőtlen. Ezért emlékszem rá oly szívesen. Az, hogy a tengerpartra megyünk, jóformán nem is került napirendre, olyan magától értetődő volt. A festmények kék egét akartuk látni, amit akárhogy kerestünk, Münchenben nem találtunk meg.
A következő napok, hetek számomra kicsit másképp teltek, mint barátaimnak. Akkor már néhány hónapja ismertem egy lányt, nagyon szép volt. Néha találkoztunk, néha beszélgettünk, és néha megcsókoltam. Azt hittem, szerelmes vagyok. Szőke haja, kék szeme és végtelenül kedves arca volt. Nem sokkal az után, hogy Klausszal és Levivel elhatároztuk a vakációt, szakítottunk. Aznap este egy kedves kávéházban találkoztam vele, de már a macskaköves utcákon sétálva, kezemben egy kis csokor virággal, éreztem, hogy valami más. Talán csak annyi történt, hogy aznap fújt először meleg, igazán tavaszi szellő? A szakítás maga nem volt fájdalmas, bár akkor azt hittem. A lány sírt egy kicsit, bennem felrémlett néhány pillanat, ahogy ölel, ahogy nevet, meg az is, ahogy alszik. Ennyi volt az egész. Később ébredtem még mellette, de az már más volt. Alig három hónap elég volt ahhoz, hogy ne tudjunk többé egymással beszélgetni. A kávéházi este, azt hiszem, csak ennek egy jelentéktelen folyománya volt. Utána persze levert voltam egy kicsit, már csak a tisztesség kedvéért is, de barátaim szemmel láthatólag nem bánták, hogy a majdani kiruccanásunkon szabad leszek, akár ők.
A búskomor hangulatot a vizsgák magukkal vitték, a nyár egyre tolakodóbban követelte magának az embert. Aztán egyszer csak a vonaton ültünk, mi hárman, az ifjúság minden lángja a szívünkben, és határozottan éreztük, hogy amikor majd odaérünk, meglátjuk végre a kék eget, azt a kék eget, ami Ramstadt professzor órái előtt, úgy éreztük, ismeretlen volt számunkra. Voltunk már tengerparton előtte is, persze. De ez most más volt, kiszabadultunk valami fojtogató légkörből, amit akkor talán fel sem ismertünk, és talán jobb is, hogy nem ismertük fel, mert esetleg az előttünk álló alig több mint egy hét minden szépségét és minden fájdalmát valami olyan ólmos szürkeséggel vonta volna be, ami sem a szépségnek, sem a fájdalomnak nem tesz jót.
A vonaton nem sokat beszélgettünk. Ez is új volt, előtte szenvedélyesen vitatkoztunk mindenen, amihez csak hozzáfértünk, legyen az irodalom, zene, közélet vagy bármi. De most nem. Úgy éreztem, hogy valamilyen módon közelebb kerülünk egymáshoz, az egyetemi ismeretségből – az együtt megivott tetemes mennyiségű sör dacára – most lesz valami, amit akár barátságnak is nevezhetünk.
– Hát mit gondoltok, mi lesz? – fordult felénk Klaus, aki addig merengve bámulta az elsuhanó tájat. Ránéztem. Szőke haja, vékony, szinte kisfiús arca most még gyerekesebbnek tűnt. Kérdések, vágyak lobogtak a tekintetében. Valami furcsa, oda nem illő érzés csavarta meg a szívemet.
– Nem tudom – mondtam. A következő pillanatban már el is felejtettem az iménti érzést. – Sosem voltam még ott… A Riviérára megyünk, kérem szépen, márpedig a Riviérán csak jó lehet.
Levi enyhén magas, de a lányok szerint kellemes hangja hallatszott:
– Majd nézzük, miket esznek mások. – Ilyen volt. Időnként úgy éreztem, Klaus és ő egymásnak olyan ellentétei, hogy valamiféle közvetítő jelenléte nélkül nem is kerülhetnének kapcsolatba egymással. Nem volt mindig kellemes arra gondolnom, hogy ez a közvetítő én vagyok. Klaus vállat vont.
– Majd lesz valahogy.
– Az biztos – vigyorgott Levi. Rám nézett. – Elvégre a Riviérára megyünk. – Ebben maradtunk. Hármunk közül Levi volt a kétely. És noha cinizmusa időnként idegesítő is tudott lenni, pont emiatt kedveltem. És azt hiszem, Klaus is.
Gyönyörű délután volt, amikor megérkeztünk. Én egy kicsit szorongva vártam a pillanatot, magam sem tudom, miért. Talán attól tartottam, hogy csalódás lesz, hogy nem fogom viszontlátni a színeket, amit a festményekről már oly jól ismertem? De nem csalódtam. Az utcán emberek sétáltak, a hölgyek napernyőt tartottak a kezükben, a kék égre csak egy-egy felhőt festett a nyár. A tenger felől szellő fújdogált, a partra vezető út fehér murvája ragyogott.
– Azt hiszem, ráérünk este szállást keresni. Most menjünk, nézzük meg a tengert – javasoltam.

Végül találtunk egy egész kellemes hotelt, ahol egy háromágyas szobát ki tudtunk venni egy hétre, még maradt is valami pénzünk. Szerencsénk volt.
A nőt még aznap megismertük. Éppen a parti sétány mellett, egy padon üldögéltünk, és hallgattuk a tengert, néztük a csillagokat, és hagytuk, hogy a szellő simogassa az arcunkat. Jó volt. Az egyetlen dolog, amin aggódhattunk, megoldódott, volt hol aludnunk. De tudom, ha nem lett volna, akkor sem éreztük volna rosszul magunkat. Túl szép, túl békés és felszabadult volt ez a hely ahhoz. Sokan sétáltak a parton. Megfigyeltem egy fiatalembert, remek szabású, barna kardigán volt rajta. Egy nőt kísért, akinek fehér blúza, térdig érő szoknyája volt, gesztenyeszín haja széles kalapja alól hullott alá. Andalogva sétáltak el előttünk. A nő kezében retikül volt. Amikor éppen elénk értek, a nő tekintete megrebbent. Valami nem volt rendben. Néhány tíz méterre tőlünk ennek aztán félreérthetetlen jelét adták, noha számomra az a rám vetett tétova, ideges pillantás is elég meggyőző volt. De most a férfi egy pofont adott a nőnek, valamit kiabált, és otthagyta. A nő a pofontól megtántorodott, de nem esett el. Aztán összeszedte magát, és csak állt, a hold megvilágította bánatos, de bánatában is büszke alakját. Mire észbe kaptam, Klaus már felállt, és a nő felé sietett. Nem tudom, mit beszéltek, barátom viselkedésében volt valami parancsoló, ami nem engedte, hogy mi is odamenjünk. Magának akarta a nőt. Leültek egy közeli padra, Klaus zsebkendőt húzott elő, a másik pedig hálás mosollyal fogadta a gesztust. Nem tudom, ebből mennyit képzeltem csak, hiszen messze voltak ahhoz, hogy az éjszakában jól lássak ilyen apróságokat is, de a mozdulatok mindenesetre erre vallottak. Nem irigység volt, amit éreztem, de valami ahhoz hasonló. Szép volt az a nő. Levi rám nézett.
– Mehetünk – szólt és felállt. Hátra sem fordulva elindult, vissza a kis hotelba. Alakja a sötét, tengerparti éjszakában olyan magányos volt, és a mozdulat, ahogy szinte oda sem figyelve mégis egy kőbe rúgott, ami pattanva röppent odébb, az mégis olyan játékos és életigenlő, hogy kedvem lett volna aznap este komoly dolgokról beszélgetni vele. Némán követtem.
Klaus későn érkezett, de boldogan.
– Egy lovag áll előttetek – közölte, de ennél többet nem volt hajlandó mondani. Pár perc múlva aludtak, csak én bámultam ki az ablakon. Másnap, mikor felébredtem, a szoba üres volt. Levi odalent várt, az asztalnál ült és újságot olvasott.
– Klaus? – kérdeztem, amikor mellé telepedtem.
– Lovag – dörmögött. Vállat vontam, és nekiláttam a reggelinek. Utána sétálni indultam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a nő közénk állt. És nem irigyeltem barátomat, ebben egy pillanatra sem kételkedtem az elmúlt jó néhány évtized alatt, valahányszor ezt a históriát felidéztem, nem, de valami máshogy alakult, mint számítottam, és ez kissé elkedvetlenített. Végül kivertem a fejemből a gondolatot, és megpróbáltam élvezni a Côte d’Azur nyarát.
Lassan távolodtam a várostól, a part elmaradt mögöttem, a fürdőzők zaja egyre halkabb lett. Egy kis sziklás részre értem, a tenger harsogva csapódott a sziklák közé. Nem sokkal arrébb egy csendes öblöt találtam. Egy ember ült a sziklán, fején szalmakalap, és horgászott. Megálltam mögötte, nem akartam zavarni, de otthagyni sem tudtam. Olyan békés volt az öregember, ahogy nyugodtan kiemelte a horgot – többször üresen –, csalit tűzött rá és visszadobta. Volt valami megnyugtató a mozdulataiban. Élvezte, amit csinált. Talán egy jó félórát is elnéztem az öreget. Egyáltalán nem vett észre, hátra sem fordult. Elindultam vissza. Levit a parton találtam, egy törülközőn hevert, és napozott.
– Mi bajod? – kérdezte. Vállat vontam. – Klaus?
– Azt hiszem – feleltem.
– Hát végtére is mit vártál? Láttad a nőt. Klaus csak gyorsabb volt, mint te vagy én. Ennyi történt. Nem igaz? – Igaz volt. Valóban ennyi történt.

Klaust csak este láttuk újra. Éppen vacsoráztunk a szobánkban – arra természetesen nem volt pénzünk, hogy a hotel éttermét válasszuk –, amikor nyílt az ajtó, és barátunk belépett. Láttuk rajta, hogy mi történt.
– Gyerekek – kezdte sugárzó arccal –, boldog vagyok. – Évekkel később ebbe az éjszakába, ebbe a boldogságba őrült, majd halt bele. – Csodálatos volt… – és valódi úriember módjára elmesélte az egész napot, csak bizonyos valóban intim részletet bízott a fantáziánkra. Levire néztem. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit, de nem gondolhattam, hogy őt nem bántja ez az egész história. Túl gyors volt, nagyon valószerűtlen. De Levi nem szólt semmit. A következő néhány nap ebben a hangulatban telt. Nem sokszor találkoztunk Klausszal, többnyire jóval éjfél után érkezett vissza a hotelba, ha egyáltalán. Így aztán mesélni sem volt ideje.
Mi Levivel jártuk a várost, a strandot, kirándultunk. Az egyik délelőtt a főtéren kávéztunk. Itt legalább három kávéház működött, egymástól alig méterekre, de úgy látszott, mind igen jó forgalmat bonyolít. Mindhárom kerthelyiséges volt, már ha a macskaköves utcára kitett néhány napernyős asztal annak nevezhető. Letelepedtünk az egyikhez. Csönd volt, meglepő csönd. Az asztalra piros kockás abroszt tettek, rajta üveg hamutartó. Egyszerre fojtogató lett a hőség, az iménti szellős, kellemes meleg tovatűnt. A cigaretta sem ízlett, mehetnékem támadt. Levi felé fordultam, ő azonban másfelé nézett. Követtem a pillantását. A tér másik oldalán egy idősebb, kissé kövér hölgy kísért egy fiatal, csinos lányt. Levi szemmel tartotta őket, amint átvágtak a téren. A vihar ekkor tört ki, a kellemetlen, nyomasztó hőség a zivatarban oldódott fel. Percek múlva mindenki, aki hirtelenjében nem talált más menedéket, a kávéházak napernyői alá menekült. A két hölgy – köszönhetően az idősebbnek – volt közülük a leglassabb. Mire odaértek, már csak a mi asztalunk mellett volt hely. A fiatal lány kérdő pillantást vetett ránk – Levire –, majd hálás mosollyal válaszolt barátom lelkes fejbólintására. Érdekes és élvezetes volt nézni ezt a néma játékot. Azt hiszem, ebben a pillanatban barátom levetette maszkját, és megláttam mögötte az embert, akit ő maga mindig csak sejteni engedett. Levi, amint boldog-nagylelkűen menedéket nyújt a fiatal hölgynek, szinte a házába engedi az idegent, akit a zord idő kerget oda. Levi, aki élvezi a kezdődő flörtöt, aki egy pillanatra megmutatja igazi arcát, aki gondjairól, minden félelméről egy pillanatra elfeledkezik, mert egy kedves, fiatal francia lány éppen nála keres oltalmat. Amint azonban közelebb léptek, idős kísérője – talán rövidlátó volt – megállt, és elkomorult arccal fordult védence felé. A viharban – akkor már jócskán esett – nem hallottuk, mond-e valamit, de mozdulatai félreérthetetlenek voltak. Levire mutatott, megrázta a fejét, és tüntetően indult el, ellentmondást nem tűrően.
Az eső végül hamar elállt. Barátom elgondolkodva, csöndesen nézett maga elé. Rendelt még egy kávét, majd fizettünk. Ismét a tenger felé indultunk. A parton semmi sem változott, a vihar nem hagyott nyomot. Kivéve talán azt a kis halat, amit egy nagyobb hullám messzire vetett a partra. Most ott tátogott, még utoljára, hangtalan vergődésében talán azt próbálta elmondani, hogy mennyire fájt neki valami percekkel ezelőtt.
Ettől kezdve látványosan kerültük a lehetőségét annak, hogy hölgyekkel – vagy hogy bárki idegennel – ismerkedjünk.
Volt, hogy kint maradtunk a parton, míg teljesen be nem sötétedett. Végignéztük, ahogyan a strand kiürül. Egyre kevesebb lett a napernyő, az ember. A tárgyak – piros törülköző, egy fiatalember barna zakója, egy kék labda – egyre inkább színüket vesztették, végül csak a nap szórt aranyló hidat a lassan, méltóságosan hullámzó vízre. Nagybátyáméknak egy tó partján volt villájuk, sok nyarat töltöttem ott még kisgyermek koromban – még az előtt, hogy Amerikába költöztek volna –, de a tenger irdatlan – és irgalmatlan – nagyságához képest minden víz olyan jelentéktelen. Ilyenkor, ha a leszálló nappal szemben az egyre sötétülő vizet nézzük, hihetetlennek tetszik, hogy ember alkotta géppel meghódítható lenne. Tudom, hogy ezeken az estéken ismertem meg Levit igazán. Pedig nem változott semmi, csak talán jobban megértettem őt, azt, hogy szavainak időnként keserű gúnya mögött igazi életszeretet rejlik. Bár tudtam volna akkor, hogy pár évvel később már nem lesz alkalmam valahogyan szavakba önteni ezt az érzést.

A nő három nap múlva szakított Klausszal. Egy szóval sem magyarázta, és azt hiszem, barátomnak ez fájt a legjobban, ez volt az, amit képtelen volt elfogadni. Részegre itta magát, és hangosan kiabálva járkált fel-alá az utcán, talán titkon abban reménykedve, hogy találkozik a nővel, és az majd visszafogadja, ha látja, micsoda szenvedést okozott neki, Klausnak. Természetesen semmi efféle nem történt.
Aznap este egyedül sétáltam. Úgy éreztem, hangulatomhoz ezúttal jobban illik a kikötő, mint a tengerpart vagy a főtér. A csöndes utcákon járkáltam, fölöttem a felhőtlen, csillagos éjszaka, a nyílt vízről néhány hajó imbolygó fénye látszott. Hirtelen úgy éreztem, le kell hajtanom egy pohár pálinkát. Mindenesetre a legközelebbi ivó felé vettem az irányt. Beléptem. Azonnal éreztem, hogy idegen vagyok itt. Turisták nem jártak ide. Ez a kalandregényekből oly jól ismert tengerparti kocsma volt, hamisítatlanul. Marcona, tengerészkülsejű alakok, ledér nők, mogorva csapos. Ami azt illeti, pontosan erre vágytam. Alig tettem azonban két lépést, amikor döbbenten újra megálltam. A sarokban, egyedül, ott ült a nő. Felháborodtam, magam sem tudtam, miért, talán mert túlságosan természetesen, ideillőn viselkedett? Nem tudom. Az asztalához léptem. Ittas volt, de csak épphogy. Elhatároztam, hogy felelősségre vonom, de amint rám pillantott, elszállt belőlem az indulat. Átvillant rajtam a gondolat, hogy oly keveset tudok erről a nőről, oly keveset az életéről, hogy egyszerűen nincs jogom ahhoz, hogy egyáltalán bármit megkérdezzek tőle, még akkor sem, ha barátom ezekben a percekben is a belváros utcáit járja, és színpadias részegséggel élete elveszettnek hitt értelmét keresi, hívja.
– Leülhetek? – kérdeztem.
Aztán nem tudom, mi történt. Vagyis inkább azt nem tudom, hogyan történt. Elbeszélgettünk – őszintén nem tudom, hogy miről –, iszogattunk, én többet, mint amennyit szoktam, és utána sétáltunk. Meglepetésemre a nőnek fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. És éppen ezért esett olyan jól – Klaus helyett is –, hogy őszintén beszélt a fiúról. Nekem, az idegennek. Nem volt közömbös számára a barátom, csak valami sötét titok, valami az életében azt parancsolta, szabaduljon meg tőle…
– Ha már így is el nem késtem… – suttogta maga elé. A tenger egyszerre hangosabban morajlott, akkor már a parton voltunk ugyanis, és én talán valamit megsejtettem abból, ami később bekövetkezett, abból, ami végül Klaus tragikus betegségéhez vezetett. Utána másra terelődött a szó, semmiségekről fecsegtünk, és én ijedten döbbentem rá, hogy vonz a nő, és hogy magamban már az okokat sorolom, amik majd felmentenek Klaus – de még inkább Lévi – előtt. És sajnos részeg voltam annyira, hogy ezek az okok aztán elég erősnek bizonyuljanak ahhoz, hogy utat engedjek vágyaimnak. A nő pedig? Nem tudom, talán Klaus miatti fájdalmát tompítandó, engedett. Nem történt köztünk semmi, semmi olyan, amit ne lehetne megbocsátani, én másnap mégis szörnyen éreztem magamat. Nem azért, ami történt – pontosabban nem történt –, hanem azért mert éreztem: bele tudnék szeretni ebbe a nőbe, vagy talán bele is szerettem, ugyanúgy, ahogyan barátom. Nem tudtam egy pillanatra sem elfelejteni szemének pillantását. Ahogyan rám nézett, olyan volt, mintha az éjszakába, a legsötétebb éjszakába néznék, és az hívogatón, puhán venne körül, hogy ne is vágyjak másra, mint a sötétségre, ami elrejt a világ elől, elrejt mindenki elől…
Klaus nem vett észre ebből az egészből semmit, Levi pedig… Annyira huszonévesen sem voltam naiv, hogy azt gondoljam, ő sem. Szenvedtem hát, és az első adandó alkalommal, amikor el tudtam szakadni tőlük, felkerestem a nőt. Tudtam, hol találom. Egy egyszerű szobát vett ki, hasonlót, mint amiben mi laktunk. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy Klaus is járt már itt. Kopogtam, majd válaszra sem várva beléptem az ajtón. Egy fotelban ült, nyaka körül könnyű selyemsál. Másra nem emlékszem a ruhájából. Féloldalasan ült, karja a fotel háttámláján nyugodott, keze úgy csüngött alá. Soha nem láttam még ilyen szépet előtte, és azt hiszem, most már nem is fogok. Vékony volt az a kéz, körmei nem hosszúak és nem festettek. Amit férfi asszonytól kaphat, annak ígérete benne rejlett: a simogatás, a törődés, a gondoskodás és egyebek is. Mutatóujja enyhén távolabb volt a többitől, és az egész kéz lebegett szinte, de mégis érezhető volt a föld vonzása a tartásán, mint ahogy a freskón Ádám kezén, amikor az úr életet ad neki. A Nőt láttam abban a kézben, mely gyönyörű volt és vigasztaló, izgató és nyugtató egyszerre, és hirtelen arra gondoltam, milyen szerencsés is az ember, hogy mikor házasságra lép, a gyűrűt választottjának ujjára kell húznia, hogy az egész világ előtt bevallhatja szerelmét, nemcsak a nőnek, hanem a kéznek is.
Olvasott, nem kapta fel a fejét arra, hogy belépek. Nem tudom, rám számított-e vagy valaki másra, mindenesetre nem mutatott meglepetést.
Egész nap együtt voltunk. Én megint ittam, egyfelől a lelkiismeret, másfelől a vágy mardosott. Eltökéltem magamban, hogy nem fogok egy lépést sem tenni annak érdekében, hogy megkapjam ezt a nőt. Ez volt az én becsületem… Hogy sikerült-e? Higgyék el, őszintén nem tudom, és azt hiszem, nem is számít. Amikor végül három nap múlva engem is elhagyott, csak úgy, mint Klaust, éreztem, már előre tudtam, hogy ez fog történni. Nem magyarázta meg, én pedig nem kérdeztem. Tudtam, hogy másnap indul a vonat, ami visszavisz minket Münchenbe. Délelőtt volt, hárman – megint hárman – sétáltunk a tengerpartra vezető úton. Nem beszéltünk az elmúlt napokról, Klaust is csak néha-néha vette elő a búskomorság, egyébként vidám volt. De az a gyermeki láz, ami idefelé még lobogott a szemében, örökre kihunyt. És Levi is megváltozott. Akkor nem értettem, miért, de valami volt a szavai mögött – melyek egyébként a szokásosnál is cinikusabban, az egész világot kigúnyoló keserűségben szóltak –, amivel bár nem tudtam mit kezdeni, mégis valahogy helyénvalónak éreztem. Nem gondoltam, hogy miattam vagy Klaus miatt ilyen, vele szemben legalább nem bántott a lelkiismeret. És ami azt illeti, Klausszal szemben is egyre kevésbé. Amikor végül odaértünk ahhoz a padhoz, amelyiken azon az estén ültünk, Klaus megállt, a tenger felé nézett, és megszólalt.
– Tudjátok, szerintem ez egy kurva volt. – Igen, addigra én is tudtam.
És végül ez volt a legjobb napunk. Ez volt az a nap, amiért ide jöttünk. Minden pillanatban ott lüktetett a nyár, a tengerpart forró homokjában, a sziklák komor dacolásában a tengerrel, a rikkancs kiáltásában, mellyel a délutáni lapot kínálta, a nők zöld, kék, piros, sárga és még ezer színű ruhájában, a fiatal szerelmesek világtól elzárkózó andalgásában, a gyerekek játszadozásában, a vízben, a távoli harangzúgásban, mely talán a hegyek közül, valami apátságból szállt le közénk, és ott volt a kézszorításban, amit mi hárman váltottunk, mi, akik azért jöttünk ide, hogy megtaláljuk a szépet, és akik mást is találtunk végül, más valamit, amit aztán abban a pillanatban, amikor leszálltunk a vonatról otthon, a pályaudvaron, el is veszítettünk.

Reggel. Klaus és én az induláshoz készülődünk. Levi nincs a szobában, már amikor felébredtünk sem volt itt. Az ég szürke, a ködös reggelen a nap sem segít. Valahogy színét vesztette minden. Szeretném azt gondolni, hogy csak azért láttam így, mert azon a reggelen ért véget ez a gyors, ragyogó nyaralás. Lassan, álmatagon pakolunk. Levi csomagjai már rendben állnak az ajtó mellett, két bőrönd, egy nagyobb meg egy kisebb. Fogalmam sincs, miért hozott magával két pakkot. Néztem, néztem a barna, olcsó holmit, rajtuk a messziről is olvasható feliratot: Levi Goldstein. Ezt még az édesanyja írta rá.
A következőt nem.
1934-et írtunk.

Olvasson még!

• Egy mondat Yorick Brownról
• Oscar, 2010.
• Felfedezték?
• Konyec, a nyugdíjas road movie