Nos, a Pantheonnál hagytuk abba. Kis térképböngészés után kiderült, hogy innen már nincs messze a Sant’Ignazio di Loyola, ami már a neve miatt is érdekesnek tűnt, mert ebben a Loyolai Szent Ignácban van valami, ami vonzza az embert, elvégre csak letett valamit az asztalra, pl. hogy nagyon sarkítsunk, megmentette a katolikus egyházat. A szivarral kapcsolatban mindig olyan érzésem van, hogy itt aztán tréfának helye nincs. Ezért ha neki van ajánlva egy templom, akkor az biztos valami komoly. És valóban.
Amikor képeket nézegettem a mindenféle freskókról, sose tetszett annyira, mert úgy éreztem, hogy képtelenség a perspektívát úgy megfesteni, hogy jól nézzen ki, ha egy szent ott lóg valahol. Hát persze hogy tévedtem. Döbbenten ültem le a padra, és csak forgattam a fejemet, mint a Jerry, amikor betéved Manhattan-be, és ámul a felhőkarcolókon. Van kép, de nem tudom, visszaadja-e a látványt. Egyszerűen 3D. Kilógnak a lábak, az angyal kezében a dárda mindjárt átszúr valami nyakat, és nem csodálkoztam volna, ha vörös csöppek hullanak a padlóra. Az egész templom gyönyörű volt persze, de mint mondtam korábban, ez önmagában nem túl meglepő. Ami még jó volt itt, hogy kupolája nincsen, belülről viszont egy olyan freskó van a plafonon, hogy a főhajó elejéből nézve teljesen úgy tűnik, mintha lenne. Csak ha alámegy az ember, akkor látszik, hogy festmény. (Erről van egy videó, majd editálom és teszem, stay tuned.)
Arra a napra nekem elég is volt, haza akartam menni, míg E.-nak még mehetnékje volt, így tehát egyedül indultam vissza az autóhoz. Nem volt közel, Pantheon, Navona, de végül meglett, nem karistolták össze, úgy néz ki valóban elfértek mellette. Beszálltam, na akkor haza. És itt következik római tartózkodásom legkétségbeejtőbb, legidegesítőbb fél-egy órája.
Rögtön kiértem a főútra, csomó autó, de jó. Mondja a GPS, hogy itt akkor balra, az milyen jó lesz. Néztem… nekem nem tetszett annyira, mert olyan lezárt résznek tűnt, de mondom megyek, ha mondja, elvégre az én agyamban nem sok római utca van raktározva, ellentétben az övével. Na, bekanyarodtam, rögtön el is vesztette a fonalat a navigátor, fogalma nem volt, milyen utcákon megyek, melyik merre egyirányú, meg hogy egyáltalán be lehet-e menni autóval. Na, jó, leszarom mit mond, megyek a magam feje után, kb. délre van a Tevere, annak a partjára ha lejutok, akkor onnan hazamegyek fél keréken is. De ez korántsem volt egyszerű. A legtöbb helyen nem volt választásom, egyirányú utca, a végén egy irányba lehet kanyarodni. De milyen helyeken! Hogy mást ne mondjak, 1-2-szer jártam a Pantheon előtti téren, a legnagyobb gyalogos forgalomban. Volt ott rendőr, oda se figyelt, öreg bácsi megáll előttem, fogalom nélkül, dudálni mégse akartam, elvégre mit keresek én ott kocsival, de csak elment végre, akkor mehettem tovább, de abban se volt köszönet, újra és újra bekerültem valami rettentő gyalogosforgalomba, sehol egy autó, csak a táblák, hogy autóval nem szabad, motorral nem szabad, te jó isten, biciklivel se szabad!, ha meglátok egy táblát, hogy gyalogosan se, biztos félreállok bőgni. Kegyetlen meleg volt, vártam, hogy a hűtővíz mikor lesz túl meleg, még sose volt olyan ezzel a kocsival, itt a remek alkalom, elvégre egyes fokozatban megyek már fél órája, hát hol máshol forrjon fel, mint Róma legbelebb belvárosában, ahol semmi keresnivalóm, és ahonnan egyetlen vágyam szabadulni. Fogalmam se volt már, merre vagyok, hogy merre van fel és le, “hol kél a nap, hogy merre van kelet “, és innen hiába tűnik már nevetségesnek, a pánik matató ujjait éreztem a tarkómon. Nem is tudom, végül hogy kavarodtam ki onnét, valahogy sikerült, megláttam egy nagy buszt, és követtem, mint a nyomozó, és amikor egy többsávos útra kifordultunk, az olyan érzés volt, mintha túléltem volna egy komolyabb katonai akciót. Na akkor innen már csak haza, benyomtam a címet, gyerünk. Óriási forgalom, de megyek. Nem tudom ugyan, hol vagyok, de megyek, mert itt van ez a sok autó, itt nekem jó. Puff, lemerül a GPS, akarom dugni be (mindezt Rómában, vezetés közben, hangsúlyozom), puff, lemerül a PDA is, márpedig mindkettőre szükségem volna. De valahogy megoldom, kicsit ezen töltök, kicsit azon, így menetelek szépen, míg végre ismerős helyre érünk, és onnantól nem volt megállás, hazamentem és aludtam.
Este még volt egy kisebb ügy, E. hív, hogy menjek érte, mert elege lett neki is és fázik. Megbeszéltük, hol, megyek. Mire odaértem (pedig nagyon nem tévedtem el 
), már átfagyott, de végül befűtöttem (május, Róma), így a fagyhalál elől megmenekült, és ami a legmeglepőbb, én is a hőgutától, úgyhogy mondhatni biztonságban és komolyabb, maradandóbb sérülés nélkül vészeltük át második teljes római napunkat.
Legfrissebb hozzászólások