Második római napunkon a Vatikán múzeumai voltak betervezve, reggel el is indultunk oda. A Szent Péter felől közelítettük meg (már eddigre szinte per tu voltunk a térrel), de amikor megláttuk a sort, ami a bejárathoz tartott, egyre lohadt a lelkesedés. Körülbelül 4-5 kilométeren(!) át húzódott egy jó 10-15 ember széles folyam, és bizony mind egyazon bejárat felé igyekeztek. Erre hiába voltunk elvileg felkészülve, úgy döntöttünk, hogy majd máskor tekintjük meg, van még idő. No akkor hova, hova. Hát Trastevere, jó lesz az szombatra. Elővettük a térképet (hát térképnek nem annyira lehet nevezni, de a főbb dolgokra jó, I-goval kiegészítve használható). Tulajdonképpen gond nélül oda is találtunk valahova, ami a Trasteverén van, ezt a templomot akartuk megnézni, amiről tudni kellett volna, hogy az egyik legrégebbi. Ezt nem tudtuk akkor, az egyébként nagyszerű útikönyvünkben nem volt szó róla, nem értem, miért. Mindenesetre odamentünk, a téren volt szökőkút, ott leültünk, ettünk pizzát. 
Mellettünk valami reklám- vagy ilyesmi fotózás volt, a modell kávét ivott csészéből a kút lépcsőjén ülve, és rém furcsa volt az egész, a fotós ott hasalt és úgy lőtt, de gondolom aztán jó fotók születtek, de jobb az ilyesmit nem látni, inkább csak a végeredményt, mert komikus némileg.
No végül csak bementünk a templomba. Elsőre azt hittük, nem a legjobb pillanatot választottuk, esküvő volt ugyanis, körülbelül a templom fele elvileg le volt zárva a látogatók elől, hátul tömörültünk, leültünk többen, és a teljesen ismeretlen hölgy élete napját kísértük lelkes figyelemmel, csak egy két merészebb dezertőr nyomult előre, de azokat határozottan visszaterelték végül (úgy rémlik, mi is köztük voltunk).
Ültünk hát, és vártuk, hogy vége legyen, de a pap sokszor újra kezdte, ez olyasmi, mint komolyzenei koncerteken, amikor elhalkul a zene, és mocorogva tapsra készül az ember, aztán valahonnan, messziről egy kis szegény dallam felcsendül, egyedül, árván, és a tapsra emelt kéz lehanyatlik, mert ennek sose lesz vége, tisztelet a kivételnek, mert van olyan, aminek ne is legyen. Ez az esküvő azonban nem olyan volt, itt nem bántam volna, bizony mondom. Aztán egyszercsak mentek kifelé a népek, és végre előre is lehetett menni.
Nagyon szép volt ez a templom is, de azt hiszem, ez nem olyan meglepő. Ami érdekes volt, és amiről nem tudunk semmit és infót se találtam róla, az a következő képen is megfigyelhető sötét fickó.
Nem tudom, ki ez és mit csinál itt, de többször előfordult a falakon, nekem nagyon tetszett. Templom volt, akkor legyen valami piazza, mi van errefelé, hát kérem a Piazza Navona. Térkép, I-go elő, gyerünk.
Nagyjából beadtunk neki valami utcát, odamentünk, forgolódtunk, nincs hely, tovább, na itt jobbra, ez irányba van, oké, jaj de szűk a hely, nem baj, egyirányú, tovább, hú ez még szűkebb, de elférünk — nem férünk el! — nyugi, elférünk, elfértünk, de akkor jött egy még sokkal keskenyebb utcának nevezett valami, ahol azt hiszem régebben a lóról is leszálltak tán, és ott még egy kis étterem is helyet foglalt, sebaj, alea iacta est, innen nincs visszaút, életemben nem voltam ilyen hálás azért, hogy nem 5-ös BMW-m van, azt hiszem cipőhúzóval se jöttem volna ki onnét, node a KIA, csak pár vendéget állított fel az előzékeny pincér, így épphogy egy-egy szoknyához érve el is slisszolunk, kint vagyunk a kanyonból, szabad tér előttünk,
legalábbis behajtott tükörrel úgyszólván gond nélkül haladunk tovább.
Nem tudom, végül hogyan, de sikerült egy parkolóhelyet találni valahol, megálltunk, szemmel bemértem, úgy döntöttem, hogy férjen el, aki erre jön, és bátran megindultunk a közeli utcán. Tudni kell, hogy ránézésre nem volt valami széles, olyan kisebb sikátor mondjuk, a terképen azonban rém komolynak tűnt, úgy hívták, hogy Via del Governo Vecchio, és tiszta véletlenül a Navonára vezetett.
Rómában, ha szabad ilyet mondanom, 3 sztár van, az egyik Bernini. Úgy hiszem, itt találkoztunk vele először közelebbről, bár nagyon sok dolgot ő tervezett, épített, faragott a városban, pl. minden oszlop, ami egy téren van és magas (obeliszk!), Bernini keze munkája.
Itt, a Piazza Navonán elsősorban a szökőkutak érdekesek, bár meg kell mondanom, hogy visszatekintve az egész római tartózkodásra, nekem ez a tér volt, ami talán a legkevésbé tetszett. Nem mondom, hogy nem szép a 3 szökőkút, amiből egyet éppen renováltak vagy mi, meg maga a tér is olyan római, járkálnak az emberek, de valahogy nagyon… nem tudom. Nem kényelmes, talán ez a legjobb szó. Nem sok kedvem volt beülni egy kávéra és bámulni az embereket, de megértem, aki azt mondja, hogy az egyik legjobb dolog Rómában itt egy kávé és víz mellet üldögélve nézni órákig a forgatagot.
Nekünk éppen nem tetszett annyira, annak ellenére, hogy van benne valami.
Hamarost tovább is álltunk, a térkép szerint a Pantheon nincs messze innét, nézzük meg. Hát valóban nem volt messze, noha mire odaértünk, én kicsit leültem volna. Meg is tettük.
Ha nem futunk bele véletlenül a Szent Péter térbe első nap, azt hiszem, a Pantheon lett volna az, ami először igazán megfog Rómában. Ültünk a hatalmas kupola előtt,
még kint az utcán, és mögöttünk volt. Mögöttünk volt majd kétezer éve, masszívan, biztosan, hirdetve a világnak, hogy Róma örök, mert Róma létezni fog, amíg ez az épület áll, és ez az épület állni fog, míg ember jár ezen a földön.
Igaz, hogy már felszentelték katolikus templommá jópár száz éve, de akkor is pogány marad, nekem legalábbis. Furcsa, de azt kell mondanom, hogy kedves épületről van szó, pedig a kupola 43,3 méter magas, és az átmérője is pontosan akkora. Az egyetlen fényforrás a tetején levő lyuk, de elég is. Nem vagyok építész, így aztán még jobb, hogy elcsodálkozhatok azon, hogy hogy rakták ezt össze. Ha belegondolok, hogy manapság egy egyszerű lakásfelújítás (kis burkolás, padlócsiszolás, szóval semmi Pantheon) is meghaladja a legtöbb mester tudását, legalábbis tuti, hogy nem jól csinálják elsőre, akkor azt kell mondanom, hogy szinte hihetetlen, hogy i. sz. 100 körül lehetséges volt ezt létrehozni. A kupola beülről is jól néz ki, nem sima a fala, hanem ilyen négyzetek vannak benne, amiről kiderült, hogy nem azért van, hogy látványos legyen, hanem statikai okai vannak.
Hogy mellesleg jól néz ki, hát az éppen kapóra jön. Igazából az itt felhalmozott műkincsek csak másodikak a sorban nekem, az épület maga sokkal jobban megfogott, pedig itt fekszik például (a halott) Raffaello.
Az is egy jópofa dolog, ha jól értelmeztem, valami olyasmi van, hogy volt egy hivatalos jegyese, akinek a szobra balra van a sírtól, jobbra viszont van egy kép (ami valamiért most nem volt ott), ami a modellt ábrázolja, akivel… hát bizonyára jóban volt. A sírfelirat jó: “ILLE HIC EST RAPHAEL TIMUIT QUO SOSPITE VINCI / RERUM MAGNA PARENS ET MORIENTE MORI”. Az angolból szabadon ezt fordítottam: “Itt nyugszik ama híres Raffello, kitől míg élt, a természet félt, hogy túlszárnyalja, és kinek elmúltában saját halálát érezte meg”. Ő egyébként a második számú ember, akit a 3 sztár közé sorolok, bár az is megfogalmazódott benem, hogy ez a Róma a reneszánsz-barokk korban olyan volt, mint a Real Madrid: mindenki itt dolgozott, akinek neve volt a szakmában.
Találtam egy Lator-féle útibeszámolót is; a tiédből meg az övéből már kezd kirajzolódni számomra, mit és mire kell figyelni, ha egyszer talán arra járnék.