- Róma: Nem vénnek való vidék #1
- Róma: Nem vénnek való vidék #2
- Róma: Nem vénnek való vidék #3
- Róma: Nem vénnek való vidék #4
- Róma: Nem vénnek való vidék #5
Számomra az utazás mindig autópályát — ebből következően persze vezetést, jó esetben nagyon sok vezetést — jelent. Sosem arra gondolok, hogy milyen fáradt leszek 1000-1500 kilométer megtétele után (megjegyzem, nem is nagyon szoktam az lenni), hanem izgalommal várom, hogy ráálljak az útra, és gyűrjem le a távolságot, suhanjon a táj, balról tó, jobbról hegy, alagút, kanyargósabb autópályaszakasz, ahol 100-as tábla van kitéve, és a vezetők nagy része valóban annyival megy, pedig milyen jó külsőről belsőre rajzolni az ívet, és menni-menni.
Sosem repülővel képzelem, vagy vonattal, amihez pedig igen nagy kedvem volna egyszer. Ebből persze az is látszik, hogy tengeren- vagy Urálon túl nem is nagyon voltam még, egyelőre Európa az, amiből legalább ízelítőt láttam már. És ami azt illeti, nem vágyom még messzebb. Esetleg az USA, de az egy másik mese. Május 1-jén Rómába indultunk. Olaszországban jártam már néhányszor, két évvel ezelőtt Firenzében. Akkor csak egy napot szántunk kultúrára, egyébként egy tengerhez közeli házban medencéztünk. Idén viszont azzal a céllal mentünk, hogy megnézzük, amit lehet a 8 nap alatt. Megnéztük. No de ne szaladjunk ennyire előre.
Mivel barátok közt is 1400-1500 km Róma Budapesttől, ha Bécs felé megy az ember — és mi arra mentünk, mert valahogy ezek a déli autópályák még nem annyira győztek meg –, és 1.1 literes gépemet nem pont ilyen utakra találták ki (nem a fenét, de majd erről is később), ezért egy megszállással kalkuláltunk. Választásunk Ferrarára esett.
Fél 6 felé elindultunk meglepően kevés tököléssel, csak egyszer kellett visszajönnünk szemüvegért, de csak innen a közelből, és utána autópályamatricákkal felszerelkezve már gördültünk is a szinte teljesen üres M1-en Hegyeshalom felé.
És kérem, délután 2-re mögöttünk volt majdnem 1000 km, akár mehettünk is volna tovább egész Rómáig. Ferrarára most nem térnék ki, volt főtér, jókedvű olaszok, szép nagy vár, de összességében semmi különös.
Délután 4 körül értünk végül Rómába, kényelmes délelőtti indulást követően. Na itt aztán beindult az élet. Általában annak, aki autót vezet, van valami elképzelése arról, hogy Rómában milyen is a forgalom, meg az egész vezetési kultúra. Hát, mi tagadás, van benne valami, amit még nem tapasztaltam. Én szerettem. Ismerek olyat, akinek egy néhány tíz percig tartó autókázás Rómában felért egy komolyabb D-nappal, de szerintem jó. Sávok pl. nem sűrűn vannak felfestve, a lámpák közelében tessék-lássék van valami, de annak sincs sok értelme. Egy kétsávos úton kb. 4-en állunk egymás mellett, ehhez még jön az a 6-8 robogó, melyek bármely pillanatban és bármely irányból támadhatnak. Figyelni kell rájuk nagyon, és igazából azt hiszem, ez a római közlekedés nyitja. Mindig tudni kell, ki van mellettünk-mögöttünk. És ha van egy kis lyuk, be kell furakodni, és legalább olyan gyorsan kell menni, mint körülöttünk. De bizton számíthatunk arra, hogy beengednek, hogy nem fogja hülyén védeni a kiharcolt pozícióját senki, ha előrébb az orrunk, mi győztünk, kész. És ettől halad a forgalom, rettenetes mennyiségű autót bír el Róma, és dugó leginkább csak olyankor alakul ki, amikor az olaszok szombat vagy péntek este bemennek valahova szórakozni, vacsorázni, sétálni — ilyenkor ugyanis derogál robogóval szaladgálni, kocsiba ülnek hát.
Szállásunkat (Daniel’s Inn – Bed & Breakfast) hamar megtaláltuk, az Igo kisebb-nagyobb baklövéseket leszámítva ismét kitett magáért. Pár éve nem frissítettem a szerencsétlen térképét, nem csoda hát, ha egyszer-egyszer egyirányú utcába akart beterelni rossz oldalról. Rómában biztos sűrűn fordítják a haladási irányt.
No, az első igazi élmény (leszámítva persze a Rómába érkezésünkkor rögtön támadó forgalmat, melyet magabiztosan egy piros lámpán történő áthajtást követő szabálytalan balkanyarral tettem azonmód magamévá) szállásadónk volt. Előre szeretném leszögezni, hogy mindenkinek, aki nem túl drága, de jó helyen levő és kényelmes, tiszta szállást szeretne, csak ajánlani tudom Danielt. Mit is mondhatnék — nem az a karótnyelt típus. Többször aludt reggel 10 órakor, holott az árban benne volt a reggeli is elvileg. Gyakorlatilag ha éppen otthon volt, és nem a kis kihúzhatós kanapéján, vagy leginkább mellette, aludta ki a megelőző este fáradalmait (a konyhában), akkor előszedett valami zacskóból egy-két croissant-t, főzött egy méregerős olasz kávét, kedélyesen kért egy cigarettát, és barátságosan elbeszélgettünk. De ez minket nem zavart, tudtuk, hogy nem töbcsillagos hotelba érkeztünk, és nem is akartunk mást. Kedves volt, barátságos és mindenben segített, a hely maga pedig kifogástalan volt.
Mivel igen korán volt még, amikor nagyjából berendezkedtünk meg került valami étel is a közeli boltból, úgy döntötünk, körülnézünk, csak úgy az autóból, hogy mégis, nagyjából mi merre. Óriási segítségünkre volt a GPS, sajnos amennyire hamar hozzászoktam a közlekedési kultúrához, a tájékozódás annyira nehezen ment. Bevallom, időnként azt se tudtam, a Tevere melyik oldalán szaladgálunk éppen. Sebaj, a GPS nagyjából mindig tudta, leszámítva egy-két zavart. Elindultunk tehát a péntek délutáni Rómában, csak hogy némi ízt kapjunk mindabból, ami a következő héten ránk vár, várhat. No, ez olyannyira jól sikerült, hogy az egyik hídon átkelvén 
(hopp, jobbról szemben Angyalvár), egy két kanyar után láttunk egy csodaszép teret, a végében egy csodaszép katedrálist. Megálltunk, hogy na hol is vagyunk, mi is ez. A gyanú beigazolódott: fél óra alatt a Szent Péter térre értünk, amitől nem is túl messze meg tudtunk állni. Kiszálltunk, odasétáltunk és leültünk az oszlopok alatt. Ne vesse senki a szemünkre, hogy nem ismertük fel rögtön a teret, igazából annyira meglepődtünk, hogy ilyen simán meg tudtuk közelíteni meg hogy viszonylag kevesen vannak, hogy inkább csak nem akartuk elhinni, miről van szó. Amikor azonban, végre nem a mozgó kocsiból, hanem a hatalmas félkör alakú oszlopsor tövéből végigpillantottam a téren és a fantasztikus templom homlokzatán, megértettem (nem utoljára és talán nem is a legnyilvánvalóbban még), hogy hol is vagyok, és miért ez a katolikus egyház központja. Hatalmas az a tér és hatalmasak rajta az oszlopok. A templom felé eső végében volt két Panasonic kivetítő, szerintem 80 nm legalább volt darabja. Fel volt állítva továbbá… hát a tömeget nehéz ugye megbecsülni, a székekel talán könnyebb a helyzet, de nem tudom… legalább 50 ezer darab szék, hogy készültek valami happeningre vagy utána voltak, az nem derült ki, mert minden nap, amikor láttuk a teret, a székek ott voltak. Ezen a napon nem mentünk közelebb, inkább csak felfogtuk a dolgokat, először Rómát az utakon, utána a Szent Péter teret, a maga rettenetes komolyságával, fenségességével, és mégis olyan barátságos, tiszta fehérségével. Nem akarok és nem is fogok nagyon sokat teologizálni, meg mindenféle morális kérdéseket feszegetni, de a Szent Péter tér és az egész Vatikán olyan, mint amilyennek az egész egyháznak lennie kellene. Nagy, tiszteletet parancsoló, barátságos és békén hagy.
Izgatottan várom a második (többi?) részt is… Bendegúz(Quote)