Trisztánnal ültem egyszer ott a part fölött,
hány éve már?
hisz akkor épp a Kingen hősködött!
Vörösborunk világitott az asztalon,
feljött a hold.
A vízre csillagok csorogtak,
mert este volt.
“Matróz lehetnél” – szólt, – “szélfútta, tiszta szív,
s élhetnél ott
az alkonyok s a tenger kék között!”
Az is vagyok, – nevettem, ó a költő
minden lehet!
és minden is, mit szónokolsz,
mindjárt varázsolok: huhh! s azt sem tudod
hol kél a nap, hogy merre van kelet!
“Jó, jó, tudom. De tudod-é?” Tudom!
“Dehogy tudod!” -
nézett rám megvetőn s kezét fölemelé:
“ott arra távol, – még távolabb,
a Kettős Zátonyok felé
szigetek ringatóznak, fényes bóbiták.
S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!
Odamegyünk!” – Hörpintett. “Jössz velünk?
olyat se láttál még, te zöld varázsló!”
Borát kiissza, pohara talpa csattan.
Elképzelem, – feleltem és maradtam.
Elment s szigetek intettek feléje
a Kettős Zátonyoknál, fényes bóbiták.
És intenek azóta folyton,
s mint egy sötét virág,
közöttük Borneo is integet.
S az ég a tengert tükrözi,
a tenger az eget.
Igen, emlékszem erre a versre.
Annak idején úgy néztük, a lényeg itt az, hogy “a költő minden lehet” (és minden is). Az ezzel szemben álló külvilág (a racionalitás, “valós élet” ahol általában mindenki csak egy-két valami lehet, több-kevesebb sikerrel), ill. a romatikus utazás (Borneo) víziója is a költői sokoldalúságra játszik rá utóvégre, mondom én.
Van egy József Attila-vers is, amiben szintén hasonló gondolatok tűnnek fel, igaz, más eszközöket használ:
Lehetnék én a kőműves, aki
Mikor ölel,
Megroppantja az asszony derekát -
Házat, börtönt és templomot épít magasra,
De délben lehever a téglák mellé,
Megeszi a kenyeret, szalonnát, hagymát, nagyot nyujtózkodik,
Szusszantva-kortyantva vizet iszik még
És máris alszik és mosolyog,
Mint a legbölcsebb halott fáraó.
Tovább a teljes vershez…
Igen, de ez tulajdonképpen ebben a versben kap egyfajta keserű felhangot. Minden vágya, hogy menjen, de hát nem nagyon lehet. “Elképzelem, – feleltem és maradtam.” Szóval itt mintha kicsit “jobbhíján”-megoldás lenne a költőség. Tudod, mint Adynál a “jobb híján Jézus”, ahogy egyik — egyébként nagyszerű tudású — tanárunknak sikerült megfogalmaznia
Csak tudod mit furcsállok? Amennyire én tudom, Radnótinál a költészet volt az etalon, nem a “jobbhíján” megoldás, hanem minden ahhoz képest létezett. Továbbá nem tudom, bele akarjuk-e látni a helyzetet, melyben született (a menekülés lehetőségének metaforájaként) vagy l’art pour l’art nézzük-e a verset, mint annak idején?
Hát mindenki úgy nézi, ahogy akarja, vagy ahogy épp érdemes szerinte, aztán kiderül. Én sosem szerettem azt a megközelítést, vagyis inkább sosem tudtam magamévá tenni, hogy hagyjuk figyelmen kívül az élethelyzetet. Hiszen nekem az irodalom éppen arról szól — többek közt –, hogy nem vagyok egyedül, tömören. Nem hiszem, hogy annak idején ne azért tetszett volna nekem ez a vers, amiért ma, hogy igenis benne van ’39. De mondom, ha szerinted nem lényeges, ne foglalkozz vele. Ez egy végtelenül liberális oldal, még a commenteket is kitesszük, bármi van bene
Radnóti pedig igen, bizonyára a költészetet tekintette etalonnak, de attól még — sőt: éppen azért — ez a döntés lehet kegyetlen és keserű, mint ahogy a Trisztánban az is.
Egy szóval se mondtam, hogy én figyelmen kívül hagynám az élethelyzetet, Radnótinál meg aztán végképp nem is lehetne, annyit mondtam pusztán, hogy úgy emlékszem, annak idején inkább “Borneo” foglalkoztatott minket a versben, mint a ’39-es közeg.
[...] egyetlen vágyam szabadulni. Fogalmam se volt már, merre vagyok, merre van fel és le, “ hol kél a nap, hogy merre van kelet “, és innen hiába tűnik már nevetségesnek, a pánik matató ujjait éreztem a tarkómon. [...]