Szlovákiai körtúra
Hát mit mondjak, jártam már néhányszor e kies országban. Először egy gimis osztálykirándulás alkalmával, valamikor koraősszel a Tátrában. Jópár év elszaladt azóta, nem emlékszem sokra, csak annyira, hogy fájdalmasan sokat túráztunk, egy csajjal se jöttem össze, és az alkoholizálást erőteljesen szankcionálta Rétlaki tanár úr. Aztán egyetemista koromban harmadmagammal újra nekivágtunk, az úticél Rozsnyó volt, hogy ott koszorús költővé avassanak. Ez meg is történt, a koszorút a főtéren lévő Jazz Clubban ittuk el. A harmadik alkalommal csak Párkányba ruccantunk át, mert arra jártunk, és én füstölt csülköt ettem knédlivel, soha olyan jót azóta se (azt hiszem, ennek csak részben volt oka az étel minősége). Szóval mondhatni, rendelkezem némi tapasztalattal, úgyhogy nem adnának el Szlovákiában és nagy meglepetés sem érhet — így vágtam neki negyedszerre is az útnak.
Már indulás előtt esőre állt az idő, én persze nem figyeltem az előrejelzéseket, mer’hát csak ide megyünk a szomszédba; ebből később még akadtak problémáim. Gyorsan végigdöngettünk az autópályán Miskolcig, utána Edelény, Szendrő, Bódvaszilas, és hopp, már Szlovákiában is voltunk. A határon elégedetten konstatáltam, hogy a bódékból eltűntek a szúrós tekintetű, bizalmatlan, szürke határőrök. Hiába no, Schengen ist Schengen.
Már Edelényben elkezdett szemerkélni az eső, Szlovákiába átérve egyenesen szakadt. Akkor még bíztam szebb napokat is látott PVC-kabátomban, és ha nem fújt volna erős szél, talán ezúttal sem hagyott volna cserben.
Krasznahorkán kezdtünk, megnéztük a mauzóleumot, utána a várat. Az idegenvezető elmondása alapján kiderült, a vár több magyar nemesi család tulajdonában is állt, utoljára az Andrássyak birtokolták, lakni viszont nem szerettek benne, amit nem is csodálok: a helyenként két és fél méter vastag várfalak bizonyára adnak egyfajta biztonságérzetet, de egyebet nem nagyon. Az alacsony, szűk helyiségek és a hideg labirintushoz teszik hasonlóvá a várat, az embernek olyan érzése támad, hogy itt még a halál se találna rá. De az élet se. A kilátás viszont gyönyörű.
Krasznahorkáról Betlérre vezetett az utunk, Krasznahorka helyett a betléri kastélyt lakták az Andrássyak, amíg a történelmi helyzet lehetővé tette számukra. A kastély múzeumként üzemel, ahol újra meghallgathattuk az utolsó Andrássy szívszorító történetét, aki egy prágai operaénekesnőt vett feleségül, emiatt szülei kitagadták, de egyéb örökös híján, mégiscsak rászállt a vagyon, amiből egész sok mindenre futotta: például szobrot állítani kedvenc kutyájának.
Bő egy órába tellett, mire végigkalauzoltak minket a különböző termeken, szobákon és szalonokon, ahol bepillantást nyerhettünk a 18-19. századi nemesi lakáskultúrába, aminek egyik fő jellemvonása a temérdek műkincs és használati tárgy: elefántfejtől a porcelán piszoárig volt itt sok minden. A kastélyt gyönyörű vadaspark veszi körül, szinte mindent igyekeztek eredeti állapotába visszállítani, sikerrel.
Ilyen és ilyen szépen felújított műemlékek láttán az ember nehezen tudja leplezni elfogultságát, Krasznahorkán és Betlérben tényleg minden olyan volt, ahogy az a különböző prospektusokban látszik. Azt kell mondanom mégis, hogy a régió műemlékeinek állapota és azok kihasználtsága igen vegyes képet mutat: a szepesváraljai belvárosban sírt a szívem egy-egy elhanyagolt épület láttán, a csetneki gótikus evangélikus templomot pedig nem volt hajlandó kinyitni a helyi megbízott számunkra, holott az hivatalosan múzeumként üzemel.
Késő délután volt, mire Szepesváraljára értünk, ahol a környékbeli romatelepekről beszivárgó kisebbség gyanakvó tekintettel méricskélt minket, miközben kicihelődtünk a járgányból. Mégsem törődtünk ezzel, mert még további céljaink voltak: elfoglalni a szállásunkat és magvacsorázni valahol. Mint később kiderült, egyik sem volt sima ügy.
A Pacák panzióba foglaltunk szállást, a tulajdonos, Pacák úr sosem látott szívélyességgel fogadott. Valóban, sosem láttam még effajta szívélyességet, Pacák úr ugyanis tökrészeg volt, ráadásul a szlovákon kívül semmilyen más nyelvet nem beszélt, akkor azt is csak módjával, így a kommunikáció nem várt akadályokba ütközött. A panzió mellesleg rendben volt, minden új és pöpec, leszámítva, hogy valószínűleg a felújítás óta nem takarították ki, a foltos lepedő és a koszos fürdőkád pedig elég lélekromboló tud lenni egy fárasztó nap után.
Mindezek ellenére szimpatikus jelenség volt szállásadónk, mert bumfordiságával az egyik legősibb archetípust testesítette meg, és ez roppant szórakoztató volt akkor is, ha éppen a melegvíz hiánya keserítette az ember életét. (Persze lehet, hogy más nem így gondolta.) Pacák úr nem mindig tudta, hogy éppen hol van és mit csinál, mégsem vette jó néven, ha valaki segítő szándékkal közeledett felé: egyszer majdnem leesett a lécsőn, mi el akartuk kapni, de ő elhárító mozdulatott tett, aminek körülbelül az lehetett a lényege, hogy a saját fogadójában jogában áll akár össze is törni magát. Fogalma se volt róla, hány szobát adott ki hány embernek, mikor később szóltunk neki, hogy nincs fűtés és meleg víz a szobákban, hümmögött valamit – általában mindig hümmögött -, megígérte, hogy egy óra múlva már lesz mindkettő, aztán fogta magát és lefeküdt aludni. Talán anyósa lehett az, aki végül lépéseket tett a komfort érdekében.
A tapasztalat azt mutatja, hogy Szlovákiában nem minden olyan evidens, mint ahogy az ember azt elsőre gondolja, azonban ha ennek ellenére sikerül hozzájutni valamihez, az már szinte visszavonhatatlan. Ilyen volt a vacsora is. Szepesváralján ugyanis korán zárnak az éttermek, ha egyáltalán vannak – erre Pacák úr is próbált figyelmeztetni minket a maga módján, de ez nehezen volt kivehető hümmögéséből.
Másfél órai reménytelen kóborlás után a kihalt belvárosban úgy döntöttünk, átmegyünk autóval Lőcsére – ha más nem, megesszük a fehér asszonyt. Így jutottunk el a Három apostolhoz címzett étterembe, amit csak ajánlani tudok, ha valaki arra jár: az árak nem túl magasak, a konyha nemzetközi és igen jó. Egyetlen pincér van, aki a szlovák és a magyar mellett kifogástalanul beszél németül és angolul is.
A jó vacsorától jókedvűen és elnehezülten autóztunk vissza Szepesváraljára, hogy Pacák úr fogadójában végre álomra hajtsuk fejünket egy ilyen viszontagságos nap után.
Másnap reggel felmentünk a Szepesi várba, bár jómagam is hezitáltam egy darabig, menjek-e vagy sem, mert egyetlen út vezet a várba, azt is csak gyalogosan lehet megtenni, bő egy óra alatt (lefelé valamivel rövidebb, főleg ha elcsúszik az ember). Mégis megérte felmenni: a kilátás gyönyörű, a levegő jó.
A Szepesi vár után visszamentünk Lőcsére, a tavaszi napsütésben jó volt barangolni a főtéren, múzemba menni, megebédelni, kinek mi. Utána irány Csütörtökhely és a gótikus evangélikus templom (eleinte nem tudtam elképzelni, a kettő hogyan jön össze, de aztán rájöttem, valószínűleg a kápolna miatt, mert az gótikus stílusban épült és a párizsi St. Chapelle kicsinyített mása állítólag). A templomból persze jól kizavartak, mert éppen keresztelőt tartottak, és – officially – nem nagyon illett oda néhány fényképezgető turista; ami engem illet, én jó elvoltam a St. Chapelle kicsinyített másának nézegetésével is.
Csütörtökhely után a csetneki evangélikus templomot ejettük útba, ahová – mint fentebb említettem – nem tudtunk bemenni, a Vízvárba szintén. Pedig a templomban van Szlovákia legrégibb orgonája, bár ez Varnus Xavért talán jobban felizgatta volna, mint engem.
Délután három óra lehetett, mikor körutazásunk utolsó állomására értünk. Rozsnyó hál’istennek nem sokat változott legutóbbi találkozásunk óta, bár akkor több időm volt rá, mégis kevésbé sikerült felfigyelnem szépségére és originális voltára. Mert szép belvárosa Lőcsének is van, de Rozsnyó vasárnap délután is tele van élettel. Békésen megférnek itt egymással a különböző kultúrák, felekezetek, tudom is én, még micsodák; úgy tűnt, a helyi magyarok számára nem jár különösebb hátránnyal, ha vállalják identitásukat.
A Jazz Club átépítés miatt sajnos zárva volt, ígyhát a Piroska cukrászdát választottuk: csokikockát ettünk és Kofolát szürcsöltünk hozzá. Én azért kicsit bánkódtam, hogy nem tölthetek több időt a városban, hajdani sikerem helyszínén. Dehát ez van: az élmény egyszeri és megismételhetetlen, mint egy éjszaka Pacák úrnál.
Legfrissebb hozzászólások