Mai elmélkedésünk alapját ez a cikk szolgáltatja. Bendegúz ajánlotta figyelmembe, utalván arra, amit a Nem vénnek való vidékhez írt, miszerint a koncepció vette át úgymond az irányítást, és a forma háttérbe szorult. Úgy véli, itt gyökerezik valahol a válasz arra a kérdésre, hogy hol mentek el a Coen testvérek. No de majd ő elmondja, mit gondol a cikkről, én csak a magamét adom.
Amikor ez az ember összeveti a dolgokat (forma vs. tartalom), és kimondja, hogy ha az előbbivel nem foglalkozunk (sőt, ha csak egy egészen kicsi engedményt is teszünk az utóbbinak), mindjárt olyanfajta okoskodásba csaphat a dolog, amiből tanulni nem sokat lehet.
És ez nekem a bajom a nagy magyar (de most már kezdem úgy látni, hogy a világ minden tájára igaz lehet ez) értelmiséggel általában… vagy még inkább az értelmiségi műsorokkal. Igazából azt nem tudom, hogy mi értelmük van. Mert míg egy tetszőleges történelmi pillanatban, amikor ez az ún. értelmiség még létezett, akkor az a nem elhanyagolható különbség, hogy az embereket érdekelte, mit dumálnak ezek összevissza, lehetővé tette, hogy hasson is, amit gondolnak, mondanak és nem utolsó sorban tesznek, addig a mai valóságban szerintem senkit se érdekel, hogy mi hangzik el ezekben az izzadtságszagú műsorokban. Jó, tudom, messzire mentem a cikktől, amit idéztem, de azt hiszem, mégis kapcsolódik. Fish nem erre hegyezi ki a mondanivalóját, de vaskosan benne van a kritika: (..)the task of understanding and mastering linguistic forms will have been replaced by the dubious pleasure of reproducing the well-worn and terminally dull arguments one hears or sees on every radio and TV talk show.
Mit szeretnének ezek az emberek? Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy egy önmagát értelmiségi műsorokat készítő, a kulturával meg egyéb magos dolgokkat foglalkozó újságíróként meghatározó valaki (és újabban inkább nők, nem tudom, miért) kitalál valami műsor-félét, az igazgató vagy műsorigazgató vagy nem tudom, kicsoda, rábólint, mert hát ilyen is kell, és akkor megy a műsor. Meghívnak innen-onnan embereket, akiknek elvileg lehet releváns véleménye a témáról (mindegy mi az, de a “miért nem olvasnak a gyerekek meg úgy egyáltalán senki?” az egy komoly slágertéma), és akkor kulturáltan egymás szavába vágva elmondják a magukét. És soha, senkinek nem tűnt még fel, hogy egy ilyen beszélgetésnek mindig az a vége, hogy egyrészt egymás esetleg progresszív gondolatait csípőből oltják ki, mert ellentmondani mindennek lehet, mindig, másrészt meg abban maradnak, hogy lejárt a műsoridő, pedig csak a felszínt érintettük, de majd legközelebb. És aztán persze nincs legközelebb, de mindenki hátradől, hogy na kérem, ma is letettünk valamit a kultúra asztalára, elismertük ugyan, hogy csak felszínes hülyeségeket mondtunk, és azt se bontottuk ki teljesen, de hát ez mégs több mint a Mónika-show, úgyhogy remek. Pedig a szarnak adtak egy pofont, halló! Mi van itt az írástudókkal?
Tudom, állítólag a távolságtartással kezelt “politikailag megbíhatatlan szakállasok”, akiktől kicsit azért joggal féltették a gyermekeiket a felelős szülők, szóval hogy állítólag ők voltak azok, akik megágyaztak a hőn óhajtott változásnak, akik egyáltalán lehetővé tették, hogy most végül is itt írjam ezt a blogot, no de azt is tudomásul kell venni, hogy azok sokkal jobb fazonok voltak, és valóban csináltak is valamit. Aztán tessék, most mink van. Zuhanunk, mint TGM.
Egyszer szívesen meghallgatnék egy Stanley Fish-előadást…
A cikkben foglaltakat azért mertem példának hozni a filmre, mert érzésem szerint annak fő hibája az volt, hogy nem stimmeltek azok a bizonyos logikai kapcsolódások. Minden műalkotás rendszer, és minden rendszer alaptulajdonsága, hogy miként viszonyul benne egymáshoz a rész és az egész. A Coen-fivérek filmjében gyakorlatilag sehogyse, emiatt volt olyan érthetetlen és követhetetlen, vagy ahogy Fish mondaná: “a tartalom hangsúlyozása a forma rovására”.
Beszélnék most egy kicsit a Fish-tanulmányról is.
Úgy tűnik, az angolszász világban (főként az USA-ban) bevett gyakorlat, ha úgy tetszik, fő pedagógiai módszer lehet ez a “rágódj nagy elmék nagy gondolatain, és előbb-utóbb képes leszel írni (gondolkodni) róluk”. Hibás elképzelés, mondom én is, és nemcsak a forma okán. Vagy tán véletlen, hogy ősidők óta “ars” jelzővel illetik a gondolkodás tudását? Sőt tovább megyek, gondoljunk csak a középkori hét szabad művészet terminusra; ezek közül az egyik épp a grammatika volt, hogy ismét visszatérjek a kiindulóponthoz. A gondolkodás alapvető emberi tulajdonság, egyfajta készség, amit kifinomultan, megfelelő precizitással űzni nem is olyan könnyű, remélem, egyetértünk ebben. Persze nem az amerikai diákokat akarom ezzel mentegetni.
Nem szívesen lettem volna Fish helyében, mikor a katedrán állva diákjai érvelését hallgatta és tudatosult benne, hogy kérem, itt bajok vannak: ezek az ún. hallgatók egy értelmes mondatot nem képesek összerakni. Mondjuk kétlem, hogy a banda nagy része retardált lett volna, valószínűbb, hogy középiskolában csúnyán kimaradt a nyelvtan óra. De nem szaporítom a szót, más oktatási struktúra, és bizony gyakran a lényegről tolódik el a hangsúly, ld. Reneszánsz ember c. film, ami gyönyürű himnusza a hivatás megtalálásának ugyan, valójában DeVito ugyanazt teszi benne, amit Fish kárhoztat. Így lesz szépen az egész dologból olyasfajta okoskodás, amiből tanulni nem nagyon lehet.
Nem hiszem, hogy a magyar helyzet olyan szorosan összefüggene az amerikaival, bár mint mindenhol, a szélesebben vett kultúrában itt is jelen van az amerikanizáció. Hogy miért újságírók csinálják a “kulturális” műsorokat, nem tudom, de egy ismerős mondta egyszer, hogy kultúra címszó alatt egy csomó fake dologra lehet pénzt kérni főszerkesztőktől-műsorigazgatóktól, csak jól kell ügyeskedni, hiszen számukra a nézettség egyedül anyagi szempontból fontos, a kultúráról pedig fogalmuk sincs. Bendegúz(Quote)