Olvasmányaim egyik legszebb nem lírai sorát volt szerencsém tegnap felfedezni:
Az öregember hátrazuhant, ajka megrándult, karjai erőtlenül lehanyatlottak. Szeme nyitva maradt, és megtörten meredt a távoli hegyekre, mintha a halott harcos földi porhüvelye követni szeretné bátor lelkét az örök vadászmezőkre.
Azt hiszem, méltóképp búcsúzunk Csingacsguktól.
Tényleg szép. Ki fordította?
Épp a minap beszélgettünk páran gyermek és ifjúkori olvasmányainkról. Akkor merült föl bennem, vajon manapság ki olvassa el ezeket a Cooper-könyveket, vagy a Nagy Indiánkönyvet… Félek, hogy mostanában senki. Pedig anno fiúk/lányok egyaránt faltuk ezeket a könyveket – a fantáziánk legalább úgy szárnyalt, ahogy a vadlovak a prérin
Én most is beleolvasok néha, Bőrharisnya emléke nélkül szerintem ezt a mostani hóesést sem lehet teljes szépségében értékelni…
Az ötlet nem rossz!
Kb. 9-10 évesen olvastam Coopert, és az már nem ma volt. Újraolvasni viszont többnyire kúl.