A buszjegy olcsó volt, tudtuk, ezért a pénzért nem számíthatunk nagy luxusra, a lényeg, hogy hozzanak vissza egyben és minimális szükségleteink kielégítésére legyen mód. Ez meg is történt, de semmi több. Megvallom őszintén, nem rajongok az olaszokért, de hát Velence az Velence, gondoltam, oda el kell jutni legalább egyszer az életben, ha egyetlen napra csak, de akkor is. Fogtam hát jól bejáratott sztereotípiáimat, és egy határozott mozdulattal sutba dobtam őket. Abban a tudatban léptem át a határt, hogy az olaszok valójában kedvesek, vendégszeretőek, tiszta városokban élnek, és a macskaevés is csak egy urban legend. Dehát úgy tűnik, a sztereotípiák nem egykönnyen száműzhető dolgok: szerepelt macska az étlapon, a tisztaság és a vendégszeretet sem volt kifejezetten az erősségük. Viszont kevesebb metroszexuális kinézetű férfit láttam, mint itthon, ez legalább kellemes meglepetésként ért.
A problémák már a Felvonulási téren elkezdődtek, mert a harminc busz közül épp csak a miénket nem találtuk, mint utóbb kiderült, jól el volt bújva az egyik sarokban, arccal kifelé. Laza egy órás csúszással aztán útra is keltünk, ezzel a papíron felsőkategóriás, valójában alsóközepes járgánnyal. Az út hosszú volt és kényelmetlen, de panasznak helye nincs, tudtuk jól, hogy ez a trip nem lesz lányregény. Eltelt tizenkét óra és néhány kellemetlenül hosszúra nyúlt ácsorgás a benzinkúti WC-k előtt, mire végre megérkeztünk “olaszba”; egyéb dolgunk nem lévén, vártuk a vaporettót, hogy behajózhassunk.
A tapasztalatok távlatából azt mondom, Velencének két arca van: az egyik, amit a turistáknak mutatnak, a másikat pedig igyekeznek elrejteni, mert ez kevésbé kecsegtető. Mikor partra szálltunk, mi is azt láttuk meg először, ami a turistának engedtetik: jelmezes férfiakat-nőket, kellemes kinézetű kávézókat és éttermeket, a Dózse-palotát, a Szent Márk teret, minden ilyen dolgot úgy, ahogyan ezek a képeslapokon vagy egy gyengébb romantikus filmben szerepelnek. Meg is részegültünk a látványtól, én előrántottam a fényképezőgépet és menten csináltam egy sorozatot mindezekről. Aztán észrevettük, hogy jócskán elszaladt az idő, és mi még szinte semmit sem láttunk a városból. Elindultunk hát.
Velence pont addig szép és nagyvonalú, ameddig az ember a frekventált helyeken mozog, és hál’istennek, ilyen elég sok van e városban. Abban a pillanatban viszont, amikor nyilvános WC-t vagy egyebeket keresve letérünk a turstaútvonalakról, egy csendes, dohos északolasz város képe tárul elénk a maga büszkén vállalt összevisszaságában, utcán heverő szeméttel és málladozó vakolatú házakkal. Bizonyára van, akit lázba hoz ez a fajta kétarcúság, de én nem ezek közé az emberek közé tartozom. A városon meglátszik, kik lakják és fordítva.
Megittunk néhány kávét különböző helyeken, de mindebből nem sikerült rájönni, milyen a tipikus “olasz kávé”: ha ilyen, akkor nem jobb, mint ami nálunk is kapható ezen a néven. A pizzával szintén ugyanez volt a helyzet. Gyanítom, mindenből a turistaverziót kaptuk. Az árak magasak, a kiszolgálás csapnivaló volt: a vendéglátást is szeretik a maguk szájíze szerint előadni az olaszok. Egy percig sem éreztük, hogy mint vendég, számítanánk itt valamicskét, hogy legalább ha más nem, hát az étel időben érkezzen. Nekem furcsa volt az a fajta arrogáns felsőbbrendűség, ahogyan e nép fiai-lányai viseltettek irántunk, turisták iránt: pincértől a bazárosig csupán egy tételt láttak bennünk, amit úgy-ahogy el kell intézni, de onnantól akár fel is fordulhattunk volna.
Félreértés ne essék, Velence nagyon szép város: hangulatos kis csatornáival, imbolygó gondoláival és reneszánsz palotáival a legszebb városok egyike még olyan szakadó esőben is, ahogyan látnom sikerült. Amit nem értek, pusztán az, hogy ezzel a mentalitással hogy lehetett egy ilyen várost felépíteni és működtetni immáron évszázadok óta.
A bazársoron különben egyész jól elszórakoztam mindenféle “csecsebecse” között kalandozva, csak a tömeg volt óriási, szinte áthatolhatatlan. Állítólag az alkudozás Olaszországban is bevett gyakorlat, mondhatni az olasz piackultúra szerves része, mégis akárhányszor próbáltunk alkudni, siralmas vége lett, pedig nem csináltuk rosszul. Újabb keletű horgászszenvedélyem a halpiacra űzött: én ennyi tengeri herkentyűt egy helyen eddig csak a National Geographic-on láttam. Némelyik még mozgott.
Estére aztán teljes harci díszbe öltözött a város: a napközben békésen hömpölygő tömeg ekkorra karneváli extázisban tomboló siserehaddá változott, az ember tíz méterenként ütközött egy-egy olyan csoportba, akik éppen ünnepeltek valamit. Többnyire az életet. És ha már itt tartunk, el kell mondanom, hogy véleményem szerint egyetlen maradéktalanul tiszteletreméltó tulajdonsága e nép gyermekeinek az, ahogyan egytől-egyig fittyet tudnak hányni a mélabúnak: játszi könnyedséggel veszik tudomásul az elmúlást, a “balsorsot”, és ugyanilyen légies könnyedséggel teszik is túl magukat ezeken, mert filozófiájuk szerint az ember egyetlen dolga életében, hogy jól érezze magát. Mediterrán derü vagy valami ilyesmi. Erről szól ez a karnevál, ez a város, minden: egész Olaszország.
Fáradtan, ázottan, vegyes érzelmekkel és élményekkel telítetten hagytuk el Velencét, egyáltalán nem bántuk, hogy eljöttünk ide, de azt se, hogy hazamegyünk. Az olaszokkal kapcsolatos előfeltevéseim jelentős hányada beigazolódott: kicsik, hangosak, nem túl szépek, megesznek mindeféle vackot és jó a focijuk. Nem lehet mit tenni, ilyenek és ilyenek is maradnak. A városaik viszont szépek. Például Velence: bizáci meg reneszánsz. Hallottam egy dalt az egyik sarkon, a refrén valahogy így hangzott: “Ciao, Venezia! Ciao, ciao, ciao”.
Ciao, Venezia. Ciao, ciao, ciao.
Érdekes ez az egész az olaszokkal, mert noha elsimerek pár dolgot abból, amit mondtál, ha náluk járok, nem ez az érzésem végül. Hihetetlenül jó helynek tartom többnyire Olaszországot, és talán az igaz, hogy Rómából érdemtelenül élnek, azt semmiképp nem fogadhatom el, hogy a reneszánszhoz sincs közük. Bár ezt a szöveget nem találom hirtelen az írásodban, lehet hogy máshol mondtad
Na mindegy, a lényeg, hogy nekem nagyon úgy tűnik, hogy ami ma Olaszország (és egyelőre azt tudom, hogy leginkább Toscana), az szervesen fakad a reneszánszból, és nem csak földrajzilag terül el ott, ahogy épp a Római birodalommal való kapcsolatáról talán tényleg elmondható. Azt hiszem, mégsem sikerült az előítéleteidet levetkőzni. Karnevál idején, Velencében… nem tudom, nem hiszem, hogy reális képet lehet alkotni így az olaszokról és Olaszországról, leginkább az utóbbiról. És hogy az élet szeretete lenne az egyetlen tiszteletreméltó tulajdonságuk? Még ha így is van, ez az egy dolog már olyasmi, amiből egy sereg másik következik, amiket innen a “gőzlik a magyar” Kárpát-medencéből nem jó leszólni, mert fogalmunk sincs róla, mit is jelent. És jó eséllyel nem is lesz. Félreértés ne essék, pontosan tudom, milyenek az olaszok (igen, kb. olyanok mint egy VB-döntőn, Materazzistul), de Olaszország nem ilyen. Én háromszor voltam eddig, és most különösen nagy szerencsének látom, hogy nem esőben, nem busszal, nem Velencében és nem a Karnevál idején. De szerintem adj Itáliának még egy esélyt, és ha arra visz az utad, Firenzében ülj le egy kávéra. Csokonai nem tévedett, amikor beleszerett innen. Falcon(Quote)
Hinnye, eddig három emberről tudom biztosan, hogy elvolvasta ezt a kis beszámolót, és Te vagy a második, aki félreérti. Tény és való, hogy “bizonyos előfeltevésekkel” közelítettem az olaszokhoz és Olaszországhoz, de ember ritkán várta oly éhes türelmetlenséggel, hogy ezeket egy csapásra levethesse, mint én. Az, hogy tíz percnyi üldögélés után zavartak ki a kávézóból, mert kellett a hely, vagy mert papírpénzzel fizettem a boltban, holott a Pénztáros Úr aprót várt, és e sérelmének hangot is adott — nos, talán nem az én hibám, hogy mindezek és még egyebek miatt keserű a szájízem. Vétek lenne ezt annak a bizonyos “gőzölgős” kárpát-medencei mentalitásnak betudni, mert nem hiszem, hogy ez bárkinek is jól esett volna.
Bendegúz(Quote)
Az biztos, hogy a fenti cikkben egyetlen sor sem szól az elősködésről, de elismerem, hogy Rómával kapcsolatban mondtam olyasmit privát, amit magad is írsz, hogy mondtam, ellenben a reneszánsszal kapcsolatban soha. Hiszen akkor tagadnám a kultúrához való, nagy nehézségek árán kiharcolt egyetemes jogunkat is…
Aztán van itt még egy sor: “véleményem szerint egyetlen maradéktalanul tiszteletreméltó tulajdonsága e nép gyermekeinek az… stb.” — nem azt írtam, hogy egyetlen tiszteletreméltó tulajdonságuk van, hanem azt, hogy egyetlen maradéktalanul tiszteletreméltó, és ez ugye feltételezi, hogy lehetnek egyebek is, ráadásul nem átallottam odatenni e kijelenés elé, hogy véleményem szerint. Tehát semmiféle általánosításról nincsen, nem is lehet szó, csak fáj, hogy ezt pont Neked kell magyaráznom.
És hát igen, eső, busz, tömeg és hideg nem a legpazarabb felütés így együtt, számítanak is nagyban, de talán esszenciálisan nem ezeken múlik egy utazás. Ha a futball nyelvén akarom megfogalmazni, akkor azt mondanám, én nézőnek jöttem, de beküldtek a pályára, a Materazzik közé. Ez nem tetszett baromira.
De még így sem reménytelen a helyzet, hiszen egy szóval se mondtam, hogy Olaszország rossz hely lenne, az olaszokkal is pusztán annyi a bajom, hogy bizonyos dolgaik fölött nem tudok napirendre térni. Jelenleg Rómára meg Firenzére gyűjtünk, és hidd/higgyétek el, nem szürkemarhát és gémeskutat keresgélni megyünk oda. Viszont az emberekkel kapcsolatban nagyobb meglepetés remélem, már nem érhet. Innentől minden egyéb ajándék lesz.
Az, hogy “véleményem szerint” meg “maradéktalanul”, ez mind jogi csűrés-csavarásnak tetszik és a lényegi mondanivalón ezúttal nem sokat változtat. Elég sok rosszat írtál róluk, és ezt az egyet mint jót, és egy ilyen komoly felsorolásban ha nagy nehezen odabiggyesztes valamit, ami “jó”, óhatatlanul úgy fog tűnni, hogy kínkeservesen előbányásztál valamit, hogy jót is írhass. És már hogyne lenne szó általánosításról? “E nép gyermekeinek van ilyen vagy olyan tulajdonsága.” Ez általános érvényűnek tűnik. Meg még: nem hiszem, hogy te vagy én lennénk a gőzlő magyarok. Úgy értettem inkább, hogy ebből a közegből, amiben óhatatlanul benne vagyunk 30 ( /- pár) éve, és benne is leszünk, aminek a levegőjét szívjuk, ha akarjuk, ha nem, innen nem olyan egyszerű megítélni egy lényegében idegen felfogást. Aminek adott esetben az is része lehet, hogy nem veszik még a velük szemben elövetett durungságokat (amikben részetek volt) sem olyan komolyan, mint pl. mi. És ne fájjon, hogy nekem kell elmagyarázni valamit, szeretek tanulni
Falcon(Quote)
Visszaolvasva az egészet, nem írtam én olyan rosszakat szerintem, és az az egyetlen odabiggyesztett “jó dolog”, na hát ennyit sikerült megtapasztalni egy nap alatt.
De szeretek én is tanulni, elmondhatnád, téged mi fogott meg ebben a világban. Bendegúz(Quote)