Valamikor az ókor és a középkor fordulóján, mikor a népek zöme még csak a partok mentén mert hajózgatni, a vikingeket vállalkozó kedvük eljuttatta az akkori ismert világ legszéléig, és még tovább: Észak-Amerikáig. Kanada egyes partvidékei máig őrzik a korabeli viking kolóniák emlékeit. Aztán amilyen hirtelen megjelentek ott, olyan hirtelen el is tűntek a süllyesztőben ezek a nagyszakállú, szőrös-bőrös emberek. A történészek szerint nem jöttek ki valami jól a helybeliekkel. A Pathfinder ezt a helyzetet próbálja meg ábrázolni: van benne egy tucat mindenre elszánt viking harcos, egy falucskányi, a kőkorszakból épp csak kilábaló indián, és egy fiú, aki vikingnek született, de az indiánok nevelték fel. A film az ő harcát mutatja be, az alapkérdést valahogy így lehet megfogalmazni: mennyire lehetünk mások, mint aminek születtünk?
Elárvult fiúcska szipog egy viking hajóroncs belsejében, egy kíváncsi indián asszony megtalálja és hazaviszi. Hosszas tanácskozás után a törzs úgy dönt: ott maradhat. Eltelik tizenöt év és a fiú felcseperedik, indián szokások szerint éli mindannapi életét. Aztán az idillnek egy csapásra vége szakad, mikor újabb hajó tűnik fel, fedélzetén egy vérszomjas vezérrel, akinek egyéb vágya sincs, mint elpusztítani minden útjába kerülőt: öreget-fiatalt, férfit, asszonyt és gyereket. Minthogy a falubeliek nem valami felkészültek viking harcmodorból, ráadásul a kőhegyű nyílvessző se üti át a fémsisakot, Szellemharcos az egyetlen, aki megtalálhatja a kiutat, de ennek ára van: vér szerinti népe ellen kell fordulnia, hogy megóvhassa választott népét.
Mint látható, a sztori nem túl bonyolult, és azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a film cselekménye nagyjából annyi, hogyan intézi el hősünk azt a tucatnyi viking harcost, aki a közösség életére tör. De talán nem is ez a lényeg. A történet linearitását olykor megszakítja egy-egy flashback vagy magvasabb gondolatokból szőtt dialógus (pl. “Minden ember szívében két farkas küzd egymással: az egyik a szeretet farkasa, a másik a gyűlöleté.” “És melyik győz?” “Amelyiket jobban táplálod magadban.”), a táj gyönyörű, a képek szépen fényképezettek, kivéve néhány jelenetet, melyek üvegesen csillognak a stúdió neonfényeitől. A vikingek nagyok, csúnyák és félelmetesek (a történelmi hűség megkövetelte volna, hogy ne legyenek mindenféle szarvak a sisakokon, de a készítők szerint így félelmetesebbnek tűnnek és ez jobban is illik a róluk kialakult képbe), az indiánok pedig jóval spirituálisabbak és elesettségükben is büszkék.
Szellemharcos maga a két lábon járó határhelyzet: megvan benne a vikingek robosztussága és az indiánok könnyedsége; fáradhatatlan harcos és spirituális szellemlény egyszerre. Talán ez is emeli kicsit a többiek fölé, mert tisztában van mindkét fél erényeivel és gyengéivel. Nem tudja elfelejteni, honnan jött, de azt még kevésbé, hol van. Ez lehet az oka, hogy meg se fordul a fejében a hódítókkal tartani, pedig egy kis kegyetlenkedéssel kiérdemelhetné azok bizalmát. “Ak vajk vaer ak gjaen” — mondja ékes izlandi nyelven a vezérnek, és mindezt olyan teátrálisan teszi, hogy elhisszük, nem csak annyi, amennyinek látszik, vagyis egy viking az indiánok között.
Alapvetően akciófilmről lévén szó, igen sok a véres jelenet, ugyanakkor bizonyos problémafelvetések gondolkodásra ösztönöznek. A hőskorba nyúló történelmi filmek virágkorukat élik, és egy-egy harsányabb darab kedvéért még belegondolni is elfelejtünk, hogy esetleg a vikingek mégse voltak olyan velejéig megátalkodottak és kegyetlenek, és hogy a skalpolás se viking szokás eredetileg. Persze, nem nekik köszönhetjük az orvostudományt vagy a filozófiát, de mégiscsak ők voltak az első európaiak Amerikában, több száz évvel a dicsőséges Kolumbusz előtt.
Legfrissebb hozzászólások