Brodszkijjal egyszer már befürödtünk, amit sajnálok, mert költészete talán jóval többet ér annál, hogy a megfejtésére tett első sikertelen kísérlet után az egészet egy mozdulattal a szőnyeg alá söpörjük. Íme hát egy másik verse, amit magyar fordítás híján én voltam “kénytelen” lefordítani. Azért az idézőjel, mert sokkal inkább a szükség hajtott, mintsem a kényszer. Különben a verssel jól boldogultam, ennek oka lehet, hogy egy ideje már szemezgetek a témával. 
Joszif Brodszkij: Törnfallet
Fenn északon, világszélen
fehér felhők, s a tél kemény.
Széna-szagú virágréten
legyőzve fekszem én.
A rét szélén, szénaszagban
törékeny alak kóborol,
kedvesét várja lankadatlan,
karján virágfüzér honol,
mint honolt hólepte reggelen,
mikor egybekeltünk: én és ő.
Tanúnk Idun, a szertelen,
a kerek ég s egy nagy fenyő.
Majd opál tavacska ölében
megmártózott — micsoda flört!
A tó tükre örömében
ezer fénylő darabra tört.
Hajáról párnámra csurgott
makacs fénye a rőt napnak,
ölelése páncél: óvott.
Ily védelmet vért nem adhat.
„Jöjj kék madár, jöjj kék madár” -
most is hallom az éneket,
elválaszt tőle száz határ,
valkűrök, és az istenek.
Aztán halkan leszáll az est
és eltűnik a jelenés:
a rét, a lány, s a nagy Bifröszt…
Minden csont-hideg remegés.
S ahogy legyőzve fekszem én,
a csillagok fent fénylenek;
az álmot észak e szegletén,
szép Vénusz, köszönöm neked.
Legfrissebb hozzászólások