Itt van az ősz, itt van ujra
Örökérvényű klasszikus. Nem is bírom megállni, hogy ne tegyem ide. A táj, a hangulat, a képek — minden olyan ismerős, és nem azért, mert kötelezően meg kellett tanulni alsóban. A magyar irodalom, a magyar lélek szereti az őszt, nemzetkarakterológiánk része ez. Ezért nem ártana kicsit megvizsgálni, mit hogyan mondanak el a magyar költők őszi verseikben. Az alaphangot megadtam, ha eszedbe jut egy vers és néhány gondolat, írd ide.
Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –
Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
Hűha… Komolyat postoltál, Bendegúz. Először is: nagyon nagy elégedettséggel tölt el, hogy az első klasszikus a Faustuson Petőfi lett. Majd ha egyszer valóban róla lesz szó, talán ki is fejtem, miért. Mindenesetre jó érzéssel tölt el.
Ősz… Hogy a magyar ember szereti-e jobban vagy máshogy mint más, nem tudom, de lehet hogy valóban ez jön ki végül, ha egymás mellé teszünk itt néhány nagyot. Ami most elsőre eszembe jut, az az, hogy ezt az ősz-szeretést könnyen elhiszem Petőfinek (ellenben mondjuk az Alfölddel). Ebben a fura időjárásban, ami most van, két nap ősz után jön egy hét tavasz, nem örülök annyira, megszokom a hideget, a hűvöst, szobában, melegben olvasós, filmnézős hangulatom támad… erre reggel kelek fel, megyek dolgozni, kardigánt húzok… és 9-kor már rám sül. Pedig mennyivel jobb, ha álmos ő, de nem beteg…
Nagyon szép ez a vers, nem tudok okos lenni. Menza-szagú általános iskola jut eszembe, amikor annyira hangsúlyosan kellett megtanulni-elmondani ezt a verset, hogy a 2. és a 3. sor között sok kapcsolat nem volt, és szerintem legalább 20 éves voltam, mire leesett, hogy hogy is van ez. Igen jó példa ez arra, hogy mennyire el lehet vinni az irodalomoktatást. No de erről sem akartam most beszélni
Ha szabad ilyet mondani abszolut szakmaiatlanul, nekem a kedvencem ebből az egészből a “fák lehulló levelének lágy nesze”, illetva a “míg dalom, mint tó fölött a suttógó szél, elvonúl”. DJ volt ez a Petőfi többek között. Hogy szárnyal már ez a két sor, hihetetlen.
Bocsánat ezért a csapkodó kommentért, de… ez az Ősz.
(Quote)
Helyesbítéssel kezdem: úgy gondoltam, hogy a magyar irodalmat, a magyar lelket megihleti az ősz, mikor azt írtam, a magyar lélek szereti az őszt (különben bizonyára vannak így ezzel egyéb nemzetek fiai-lányai is).
Több oka is van, hogy ezt a verset tettem ki elsőnek ide: klasszikus, igen, kikerülhetetlen, ezt a témát nem is lehetne máshogy elkezdeni, de ott van még az is, hogy érzésem szerint pont mostanság jár olyanra az idő, mint a versben: dércsípte és verőfényes szeptember köszöntött ránk; ha kiülnék az egyik dombtetőre, sok mindent Petőfihez hasonlóan láthatnék (de akkor se tudnám megírni hasonlóan). És gyönyörű képisége, hangulatisága mellett ez a vers zenél, sőt maga a zene. Erről ejtenék most néhány szót.
Kisdiák koromban nekem se volt sejtésem róla, valójában hogyan kéne mondani-érteni a verset, valahogy így csinálhattam-csinálhattuk: ITtvanaZősz-ITtvaNújra-SSzépmintmindíGénnekemTuggyaIsstenhógyMijokból-Szeretem-Deszeretem. – Nem csoda hát, hogy gyermeki lelkünkben a nyomasztó memoritereknél nemesebb szerep nem juthatott neki. Pedig lehet ezt máshogy is, nem tudom, sikerül-e ilyen formában érzékeltetnem: Itt van az ősz… Itt van újra… S szép, mint mindig (…) énnekem. … Tudja Isten (…) hogy mi okból szeretem. … De szeretem. – Nem kell túlhangsúlyozni, mert zeneiségének kulcsa nem a hangsúlyozásban, hanem a szünetekben és lassított ritmusában van (persze fontos szerep jut a hangsúlynak is). Ha megpróbáljuk így végigmondani a verset, csodálatos élményben lesz részünk: maga a Természet elevenedik meg és szól hozzánk, szinte halljuk a lehulló falevél lágy neszét és látjuk is tétova irányváltásokkal tűzdelt lebegését-lehullását.
Egyszerű vers lenne? Igen, amennyiben a természet egyszerű. És így írni erről az “egyszerű” természetről: láthatatlan harmóniáit zenei harmóniák segítségével tetten érni és kifejezni csak keveseknek sikerült. Goethe nagyra értékelte volna a verset, ha tud magyarul.
(Quote)
Nem teszem be ide az egész verset most, mert szerintem annyira nem jó (nekem azért tetszik, persze a Petőfié után nehéz lesz), mindenesetre az látható benne, hogy hogyan változtak a dolgok. Aranyt kell majd megnézni még, de ez a vers pont jó arra, hogy meglegyen a kontraszt. Petőfi nem sokat filozofált (első blikkre legalábbis), míg Vajdánál elég hamar — és ami azt illeti, elég otrombán — megy át az ősz szimbólumba. Nem baj, akkor se rossz.
Őszi tájék
Az égen a felhő egymást üzi-hajtja.
Suhogva a parton hajlong a sikár.
Csóválja fejét a hegyélen a makkfa:
Hogy oda megint az örömteli nyár!
Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.
A cinege fázik a tüskebokorba’.
A kerti haraszton zokogja a szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.
Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Ezért születünk hát, ez az életi cél?
Csak eddig a pálya, semmit se tovább,
Vagy itten az ember csak öltözik át?
Mi itten örök: a halál-e vagy a lét?
Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
Vajh innen-e, avvagy túl a határon?
Erre tovább…
(Quote)
Tényleg erőltett módon csinál szimbólumot az őszből, de a képek jók…
Én meg adom a kedvenc őszi versemet kedvenc költőmtől; törés lesz az előző kettőhöz képest, de hát nem irodalomtörténeti kézikönyvet írunk.
József Attila: Ősz
Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.
Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.
Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?
Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
(Quote)
Nem tudom megállni, úgyhogy egyéb nemzetek fiai-lányai képviseletében szolgáltatnám a hasonlítanivalót, mert nekem képileg *nagyon* ilyen az ősz. Ugyan a Petőfi-féle dallamot ezzel felérni szerintem nem lehet, bármilyen kép-letes, de pl. fordításilag benne van a világ egyig legszebb verssora: “Míg esti felleg sző be halk napot” (TóthÁrpád-izmus).
John Keats: To Autumn
Season of mists and mellow fruitfulness,
Close bosom-friend of the maturing sun;
Conspiring with him how to load and bless
With fruit the vines that round the thatch-eves run;
To bend with apples the moss’d cottage-trees,
And fill all fruit with ripeness to the core;
To swell the gourd, and plump the hazel shells
With a sweet kernel; to set budding more,
And still more, later flowers for the bees,
Until they think warm days will never cease,
For Summer has o’er-brimm’d their clammy cells.
Who hath not seen thee oft amid thy store?
Sometimes whoever seeks abroad may find
Thee sitting careless on a granary floor,
Thy hair soft-lifted by the winnowing wind;
Or on a half-reap’d furrow sound asleep,
Drows’d with the fume of poppies, while thy hook
Spares the next swath and all its twined flowers:
And sometimes like a gleaner thou dost keep
Steady thy laden head across a brook;
Or by a cyder-press, with patient look,
Thou watchest the last oozings hours by hours.
Where are the songs of Spring? Ay, where are they?
Think not of them, thou hast thy music too,—
While barred clouds bloom the soft-dying day,
And touch the stubble plains with rosy hue;
Then in a wailful choir the small gnats mourn
Among the river sallows, borne aloft
Or sinking as the light wind lives or dies;
And full-grown lambs loud bleat from hilly bourn;
Hedge-crickets sing; and now with treble soft
The red-breast whistles from a garden-croft;
And gathering swallows twitter in the skies.
(Quote)
Valóban ugrálunk kicsit ide-oda az időben (sőt ahogy látom, térben is), de hát ettől lesz jó és a miénk. Itt van ez a vers, ha valamivel, talán Vajdáéval érdemes összevetni. Szokták mondani, hogy Vajda volt Ady elődje az irodalomban, nos hát íme. Míg ott a szimbólummá válás kicst valóban erős és kiugrik, itt aztán szó nincs semmiféle szimbólummá válásról, az első hangtól az utolsóig nyilvánvaló, hogy mennyire messze kerültünk a Petőfi-féle Természettől, és mennyire belebújtunk az Emberbe. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ez itt a harmadik számú zseniális vers, amit ősz-témában betettünk (most a magyarokra szorítkozom, az angolt még fel kéne fognom jobban
)
Ady Endre: Héja-nász az avaron
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
(Quote)
Na alakul ez. Egy-két nyers gondolat:
Petőfi is behozza a végén az embert, ahogy behozza a nőt, de nála mindez alárendelődik a Természetnek, míg Adynál már pont fordítva van: a természetet rendeli alá az Embernek. És nem is ugrottunk nagyot az időben, száz év se telt el.
A JA-versről még nem nagyon esett szó, pedig hát az se akármi, ahogy a taknyadzó-nyáladzó ősz karmos kezét ráteszi mindenre: tájra, emberre, tárgyra, JA-ra…
Íme egy Tóth Árpád-szonett, olyan rímképlettel a végén, hogy az olvasó elszédül tőle. Vénasszonyos ősz van ebben is. Azért kíváncsi lennék, egy jó kis esős-nyirkos novemberben vajon hogyan szólna ez az elhaló hangon feltett őszi kérdés?
Tóth Árpád: Őszi kérdés
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?
(Quote)
Hát ha senkinek sincs semmi hozzáfűzni valója, adok egy Juhász Gyulát.
Hogy aztán mennyire Ősz vagy mennyire Juhász Gyula, el lehet dönteni.
Juhász Gyula: Őszi stanzák
E bárányfelhők a lágy esti égen,
E boldogan és búsan lebegők,
E szelíd nyájak örök, messzi réten,
Oly ismerősök, oly kedvesek ők.
Szakolca dombján őket néztem egyszer,
Mikor szerencse s Anna elhagyott,
Őket vigyáztam és őket szerettem,
Ők voltak akkor a hű bánatok!
Mi fáj ma úgy, mint soha, soha régen,
Mi bánt ma úgy e fázós, őszi éjen?
Tudom, tudom: ők mind a régiek még,
De ifjúságom már csak kósza emlék.
E teli hold fényében földerengő
Csöndes kis utcát ó be ismerem.
Emlék kisér itt, múltakból kizengő
Sok régi emlék ballagdál velem.
Egy csók zokog, egy dal sír, egy búcsú szól
És nem tudok megválni tőle még,
Egy verset próbálok dúdolni újból
És keresem elfáradt ütemét.
Hajam derére tűz a hold ezüstje,
Bágyadtan száll egy kémény szőke füstje:
Tudom, tudom, a varjak mind belepték
Múlt ifjúságom tarlott téli kertjét.
(Quote)
Sajnos sokat fejtegetni nincs most időm, de adok valamit én is.
Kosztolányi Dezső: Negyven pillanatkép
15. Októberi táj
Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndbe lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.
(Quote)
Most éppen ettől a Juhász Gyula-verstől nem tudok szabadulni… És bizony nagyon jó, hogy fentebb ott van az a Vajda, mert a két verset egymás mellé rakva látszik igazán, hogy Vajda mennyivel és miben volt gyengébb Juhász Gyulánál. Az Őszi stanzák mellett az Őszi tájék mímes-rímes mesterkélt önsiratás csak; a Juhász Gyula-vers finoman konkrét, őszinte vallomásként lüktet folyamatosan a tudatban. Mindaz, amiből Vajda erőltetett és otromba módon csinál szimbólumot, Juhász Gyulánál egyszerű és félelmetes kis rőzse-dalként ég.
Van itt egy Dsida is. A képekből ítélve valahol ősz és tél között vagyunk.
Dsida Jenő: A sötétség verse
Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
…Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.
(Quote)
Van nekem egy kis bajom ezzel a Juhász Gyula-verssel, de azt hiszem, már előre, hogy ez pusztán felfogás, sőt pillanatnyi hangulat kérdése. A dolog a következő: remek hangulat, remek képek, de van köztük pár olyan, ami sajnos a műdalokból cseng ismerősen. Pl. ” Mi fáj ma úgy, mint soha, soha régen,”, “E teli hold fényében földerengő”, és még sajnos sok ilyen van. Nem ütöm le (de mégis) azt a magas labdát, amit a Petőfi vagy neadjisten a J. A.-vers ad ehhez. Azt írod, őszinte vallomásnak hat az egész, nekem pedig művinek hat sok minden benne, mintha túl sok színnel, a lényeget fedve el festették volna meg a képet.
“Egy csók zokog, egy dal sír, egy búcsú szól”, szinte hallom mögötte a gitáron pengetett népszerű akkordokat, a börtön ablakába… Pedig van jónéhány megoldás benne, ami ezeknek éppen az ellenkezője, és amikkel kapcsolatban egy véleményen vagyunk. De ezek… ezeket nem tudom figyelmen kívül hagyni.
(Quote)
Hmm, kétségkívül van igazság abban, amit mondasz. Vajda érdemeit egyáltalán nem akarom vitatni, de az Őszi tájék létfilozófiája igencsak a banalitás szintjén mozog. Mégsem arról akarok most írni, hogy szerintem mi a rossz a Vajda-versben, hanem hogy mi jó a Juhász Gyuláéban.
Először is, a Vajda-vershez képest tartom kifejezésmódjában őszintébbnek, kevésbé művinek az Őszi stanzákat. Viszont igazad van, mindenről beszél, csak pont a lényegről nem, de a végére az is világossá válik: csengettek gyerekek, végállomás (veronál, tüdőn lövés, vízbe fúlás, kinek hogy tetszik). Valami utolsó pillanat előtti körültekintés motoszkál ebben a versben, és ez nem hagy nyugtot nekem.
Ebben a versben minden több, mint aminek első pillantásra tűnik: rögtön ott van például ez a műdalos ifjúság-siratás, de vajon melyik sanzon mondja azt, hogy az ifjúságnál állandóbb tünemény az a néhány bárányfelhő az égen?
Aztán az általad leginkább kifogásolt rész:
„Egy csók zokog, egy dal sír, egy búcsú szól
És nem tudok megválni tőle még,
Egy verset próbálok dúdolni újból
És keresem elfáradt ütemét.”
Az első sor tényleg a börtön ablakába, de a másodikban már odateszi, hogy „nem tudok megválni tőle még”, és ez visszaüt az első sorra: megválni a búcsútól. Hiszen a búcsú már önmagában megválás-elválás. Aztán meg ott van az is, hogy nem a vers dallamát keresi újból, hanem az ütemét.
Na nem akarom ennél jobban félrevinni a műértelmezést, úgyhogy most befejezem.
Hallgatunk erről a Kosztolányiról nagyon. Pedig hát… Volt neki egy eléggé szeleburdi időszaka, közvetlenül a halála előtt, mikor már a rákkal küszködött: ezt a Kosztolányit érzem abban a pár sorban.
Persze lehet, hogy tévedek…
(Quote)
Igen, abban igazad van, hogy mindig vagy szinte mindig megmenti a börtönablakába-sorokat, pl. ezzel az ütem-kereséssel, úgyhogy szerintem most hagyom is Juhász Gyulát, majd Vajdáról még lehet hogy okoskodok. De nézzük Dezsőt, mint egyik kedvencemet is.
Nem tévedsz nagyot szerintem sem, bár nem derül ki az én kötetemből, hogy ezt pontosan mikor írta, ezeket a Pillanatképeket ‘27-’35 megjelöléssel hozza, de ha megnézzük, mik jönnek utána… hát itt halál van, de az a fajta, ami nagyon nem jön jókor.
Viszont ha megengeded, adok egy újabb Kosztolányit, mert szerintem zseniális, és a versben található nyilatkozattal ellentétben itt ősz van, de legalábbis késő augusztus.
Most harminckét éves vagyok.
Nyár van.
Lehet, hogy tán ez, amire
vártam.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel veri a nap,
és lassan
megyek fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kékes, halovány.
A fák alatt egy kerti széken
alszik szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorran
a lanyha tej.
Vad délután, a föld parázsló.
Részeg-virágok és darázs-szó.
Ha haldoklom, ezt suttogom.
Nyár volt.
Jaj, a boldogság máshová
pártolt.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel verte a nap,
és lassan
mentem fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kék volt, halovány.
A fák alatt egy kerti széken
aludt szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng.
Nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorrant
a lanyha tej.
Vad délután volt és parázsló.
Részeg-virágok és darázs-szó.
A bús férfi panaszai, 1917
(Quote)
Na ezt a Vajda vs. Juhász témát én is befejezem, azt hiszem, pusztán annyi zavar a Vajdáéban, hogy 2-3 évezrednyi kultúrtörténeti folytonosság után már legalább ilyen kérdéseket nem teszünk fel (ha eddig nem sikerült rájönni a válaszra). Juhász Gyulánál meg teljesen elvarázsol ez az olykor kevert, olykor tiszta jambikusság:
„Szakolca dombján őket néztem egyszer,
Mikor szerencse s Anna elhagyott”
Kicsit játszottam is tegnap a verssel:
Mellednek dombján néztem őket egyszer,
mikor szerencse s – U elhagyott
Jó lesz ez még valamire.
Kosztolányi ott van a szeren. Azt hiszem, mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, mikor az ember közben azon kapja magát, hogy hirtelen a halálra gondol és arra, hogy ezeket a ritka-tiszta pillanatokat szeretné majd magával vinni, ha itt az idő. De hogy ezt Kosztolányi ilyen tükrözéses technikával érzékelteti, az zseniális.
És a Dsida? Alamuszi voltam, mint a bakter, hogy pont az egyik legismertebb versét tettem ki, de hát az se véletlen…
(Quote)
Hát majd Dsida is, de ezt a József Attilát nem akarom szó nélkül hagyni. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy ilyen apró képeket honnan szedeget össze egy csomó versében ez az ember. Lehet, hogy nem túl profi elemzést nyomok, de nem is akarok. Csak csodálkozni, hogy hogyan lehet pl. egy rongyait batyuba szedő és ettől kezdve valahogy öregasszonyos valakihez hasonlítani a távozó nyarat. De nem is ez a csodálatos, hanem az, hogy HÁT PERSZE, hát egyértelmű, hisz mindig itt volt a szemünk előtt, minden évben láttuk, ahogy a levelek kezdenek el-eltűnni a fákról, de sosem látjuk egyszerre megtörténni ezt, hanem csak úgy apránként, és igen, ez olyan nyilvánvalóan hasonlít a rongyok batyuba szedéséhez. Csak észre kellett venni…
Aztán ott van ez a majdnem-szinesztézia, vagy tán egészen az
hogy: “kaparásznak az őszi ködök”. Ez is mekkora… Kinek jutott volna eszébe a ködről, hogy kaparászni tud? Pedig persze hogy, érzed a kezed a hideg vaskorláton, még nem fagy oda persze, de már kellemetlen és nyirkos, kaparászik a köd. Meg tollászkodik a lomb, nem is érdemes bontogatni, megint csak látja maga előtt az ember…
De amit még mindenképp meg akarok említeni, az a nyálcsorgató ősz. Ez.. na jó, megpróbálok nem kivetkőzni magamból
Tudod mi jut eszembe? A Pókemberben, a képregényben, a Venom, róla vannak ilyen rajzok, na mindjárt keresek is egyet. Íme. Na, körülbelül ilyen ez a J.A.-féle ősz, de valahogyan, valamiért benne van egyfajta szeretet is, nem arról vagy nem csak szól nekem ez a vers, hogy halunk meg és de rossz ez. Evlégre Venom is népszerű 
(Quote)
Azt hiszem, ez a Venom telitalálat…
Nem tudom, hogy ezeket az apró képeket hogyan szedi össze, vagy ami még fontosabb, ezekből az apró képekből hogyan rak össze egy nagyobbat, egy egészebbet az ember, de Attiláról véletlenül tudom, hogy gyerekkorától kezdve sokat csámborgott mindenfelé; gondolok itt egész napos eltűnéseire, mikor hídon állni vagy sínek mellett bámészkodni látták az ismerősök, de ő soha senkinek nem mesélte el, mit látott-hallott útjai során. Azt hiszem, ő már akkoriban egy felnőtt komolyságával figyelte-szemlélte azokat az apró jelenségeket, amelyek később verseiben is megjelennek.
Persze nem hiszem, hogy ez önmagában elég lenne.
Írtam egyszer én is egy őszi verset, amit most be is másolok ide, talán elfér a többi között. Dekonstrukciós korszakomat éltem akkoriban, és már nagyon elegem volt a hamis vallomásokból és az elszállt ígéretekből.
Őszi esők helyett
ősz volt akkor is és eső se volt
halkan zümmögtek a villanyoszlopok
a busz ablakán pára hozzám hozott
még ilyet mosolygott csalókán a hold
aztán azt mondtad nem mész el soha
szeretsz és nem tudsz élni nélkülem
(e vallomástól most is cseng a fél fülem)
hős voltál hősiesen ostoba
és mégis volt néhány kósza pillanat
haldokló pillangói az ősznek
hogy igen talán minden így marad
de látod ez van tél jön és az ősz megy
emléked most belekenem a tájba
s jó szívvel gondolok rád
utoljára
(Quote)
Szerintem jó a versed, mondtam akkor is. Az én őszimet nem teszem ki, megijedtem ezektől… Respect, hogy te ki merted. És nem tetted rosszul.
Nem tudom, mennyit teszünk még ide, de van itt valaki, aki már volt. És van itt valami, ami még nem, és ami még egyszer soha nem lesz, míg forog a Föld.
Petőfi Sándor: Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak elõtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
(Quote)
Na ja, mondtad már, de azért a két Petőfi között elég szűk a hely.
Hát igen, a Szeptember végén meg… csoda. Márai szerint ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, ahonnan elszakadt, és azt hiszem, igaza is van: ez a vers valóban egy külön bolygó, sőt külön naprendszer.
Adok most egy Babitsot, aki itt nem akarja az őszt, de a helyében én se nagyon akarnám. Szerintem ezt már a vége felé írta. Ugyan vannak benne arcpirítóan gyenge sorok (”Mint a dróton csüggő művirág, / lanyhán ling-lóg szárán a virág”, meg a művilág, hajaj), ugyanakkor vannak benne nagyon jól megkomponáltak is (”Jön az ősz és életem is ősz: / Óh jaj, mit hoz őszömnek az ősz?”), és a vers egészében véve igen jó: nem mondja meg konkrétan, mi a baj, de sejthető, hogy nagy.
Babits Mihály: Búcsú a nyárilaktól
Búcsúznunk kell újra, kicsi ház,
s egyre nehezebb a búcsuzás.
Hányszor látlak, ki tudhatja, még?
Hány nyarat fog adni még az ég?
Az idei zord volt és fukar.
Kárpótolni talán most akar.
De pávázhat a nap tolla már:
kései nyár, nem igazi nyár.
Óh e párás, pávás lomhaság!
Félszegen nyujtózik a faág
S olyan tarkák, merevek a fák,
ahogy pingálná egy kisdiák.
Mint a dróton csüggő művirág,
lanyhán ling-lóg szárán a virág,
S néma s fényes az egész világ,
mint üveg alatt egy mű-világ.
Mint egy akvárium fenekén,
idegen nagy csendben járok én.
Körülöttem sok halk szörnyeteg,
jövőm félelmei, lengenek.
Isten veled, kicsi hegyi ház!
Nem soká tart már a ragyogás.
Szétroppan a kék üveg, az ég,
Beszakad a zápor és a szél.
S én futok, mint aki menekül,
Mint ki nem bírja ki egyedül,
Mint vihar jöttén a kósza juh
nyájat keres és karámba bú.
Én tudom, hogy ez a béna csend,
ez a vak fény gonoszat jelent.
Jön az ősz és életem is ősz:
Óh jaj, mit hoz őszömnek az ősz?
Ha egyszer a förgeteg beront,
mit ér, hogy ily tarka-szép a lomb?
Ami legszebb és legpirosabb,
az fog hullni leghamarosabb.
Remegnek a gyenge levelek,
mint siralomházban a fejek.
Az egész táj szép siralomház.
Isten veled, kicsi nyári ház!
Engem a város karáma vár,
Te itt maradsz, őszi tarka táj.
Eldobott rajz, míg majd a vihar,
letöröl nedves spongyáival.
(Quote)
No, hát kicsit elmaradunk a versekre szóló reakciókkal, úgyhogy most pótolom némileg. A te versedről lesz szó, Bendegúz. A magam részéről, megbeszétünk már, ha jól tudom, sosem értettem, hogy ez a központozás nélküli dolog miért, jó, de valahogy ennél a versnél még ez is bejött. (Bár akkor sem tudom, minek kell
)
Én nagyjából — ha minden igaz — tudom, miről van szó a versben, de végül is lényegtelen. Ami elsőre feltűnik nekem, hogy még az ősz is elmegy. Ez másképp szokott lenni, az ősz a dolgok vége vagy hogy is mondjam, utána már csak a tél jön, ami maga a halál, tehát az őszben szokott megjelenni az elmúláson valaó kesergés. Ebben a versben egyet mintha lépnél. Nem jó az ősz, de basszus, még annak is vége lesz. Másképp: haldoklom, de míg haldoklom, még élek. Ez azért nem semmi, kíváncsi vagyok, tudatos volt-e.
A pillangós kép az is nagy, nekem ez a versed “a pillangós”. Mint a hullócsillag, olyanok azok a pillangók, esnek lefelé, múlnak el.
Az egész versnek — ha már hoztam egy ilyen popkulturális példát, mint a Venom, legyen mégegy — olyan hangulata van, mint Jean-Claude Van Damme egyik korai filmjében, a Bloodsportban az a jelenet, amikor ül a buszon, és látja a barátjának a fejét — akit addigra már széjjel vert a Chong Li (Bolo Yeung) — felderengeni az ablaküvegben, elmosódott tükörkép az egész, és megriad, megfordul, és csak valami öregember ül mellette. Az egy jó film, ez a jelenet meg sokkal jobb, mint Van Damme teljes életműve
Na, hát ez jutott eszembe a versedről. Azt hiszem, ezért szeretjük a jó verseket, meg az irodalmat. Rólunk, nekünk szól. Ez okos mondás volt, Csülök sem mondhatta volna szebben
(Quote)
Egye fene, nem fogom visszfogni magam azért mert sok itt a nagy: ez a mi oldalunk. Adom én is az őszi, nyárvégi versemet. Csokonais korszakomat éltem, jobban mondva addigra már megfertőzött annak a szintén zseninek az a rossz szokása, hogy ritmus és rím, ezerrel, úgyhogy beszélni is csak jambikusan tudtam akkoriban. Hát így kell ezt a verset nézni
Augusztus végén
Lobbanjon még utolsót most a nyár,
zizegve szálljon egy darázs felénk,
álmát feledje el ma még a rét,
és higgyük el, hogy nincs is tán halál.
Csónak ringjon mély, nagy, nyugodt vizen,
teraszra üljetek ki még velem,
s igyunk, hadd lássam, jó itt most nekem,
ne halljuk meg ma: rég az ősz üzen.
Ne lássuk még a hosszú árnyakat,
ma még ne tudjuk, hogy borús apánk,
ne húzzuk össze új, meleg ruhánk,
s lobbantsuk fel ma még a vágyakat.
S ha majd az ősz azt mondja: ennyi volt,
ne higgye azt, hogy bármit is rabolt.
(Quote)
Na há vazz, én vagyok a Vándám, nem is tuttad?…
Különben szerintem Van Damme korai filmjei érnek igazán valamit, ekkor még nem engedte a forgatókönyvíróknak meg a rendezőknek, hogy csak úgy belenyúlkáljanak az elképzeléseibe (Cyborg, Kickboxer, Bloodsport, Lionheart, Double Impact stb.).
Respect
Ami az Őszi esők helyettet illeti, bevallom férfiasan, nem volt tudatos az a gondolat, hogy a halálhoz képest még a haldoklás is élet, viszont örülök, hogy ezt ilyen jól észrevetted. Mondtad azt is, hogy feláll a hátadon a szőr a központozás hiánya miatt, megvolt az okom, hogy miért csináltam így: szemantikai szempontból jónéhány sor többféleképpen értelmezhető, attól függően, hogy az olvasó hová teszi a vesszőt. Például: a busz ablakán pára hozzám hozott — a busz, vagy a busz ablakán lévő pára hozta az illetőt szerelméhez, és: még ilyet mosolygott csalókán a hold — ki csodálkozik el, a lírai én vagy a hold? E magyarázat fényében talán az utolsó sor kissé mesterkélt volta is redukálódik, az utolsó szó szerepe pusztán annyi, hogy mindenképp lezárjon, de a csattanó értelmezésének lehetősége is az olvasóra legyen bízva: utoljára gondolok rád jó szívvel, vagy egyáltalában utoljára gondolok-e rád? Az volt tehát a kitűzött cél, hogy bemutassam, az álígéretekkel miféle kétségeket lehet támasztani a másik emberben, s hogy ez mennyire nincs így jól, továbbá hogy lehetőséget adjak az olvasónak a játékra. Asszem, ezek sikerültek is.
Az Augusztus végénnel kapcsolatban pedig két dolog:
1. Csokonai ide vagy oda, szerintem sose szabad a nyelvi megformáltságot ennyire alárendelni a ritmikának.
2. A megelőző sorok hangulatát alapul véve hiszed-e még, amit az utolsó két sorban írtál? (Mert szerintem tegyünk bárhogy is, ez a fránya ősz mindig rabol.)
(Quote)
Bendegúz Van Damme, teljes mértéken tisztában vagyok azzal, hogy nem jó ez a vers (azért csak bátran szedd még széjjelebb, komolyan), de mindent szabad szerintem, amíg észreveszed, hogy elszúrtad. Okos vagyok, tanulnék én a te károdon is, de ha már így alakult, tanulok most a magamén
Továbbá amíg vannak olyan égbekiáltó megoldások egy Tóth Árpád-összesben vagy egy Kosztolányi-kötetben, amilyenek, addig nem bánom én, hogy kiszalad az én kezem közül is valami nem jó. Még továbbá: rabol, hát arra készülünk a versben, de a kaján Venom-vigyort töröljük már le a képéről, és amikor megjön kéjesen vigyorogva, hadd higgye, hogy ezúttal nem jött össze. Hiszen megtagadjuk, és csakazértis még egyet iszunk. Aztán átadjuk neki a terepet. De nem úgy, ahogy szeretné. Nekem ez volt az az augusztus vége.
(Quote)
Nem mondom én se azt, hogy jó, se azt, hogy rossz lenne, csupán super slow motionban ráfeszítek az összes létező izmomcsoportra a testemen és még hörgök is hozzá, elszánt ábrázattal.
Az elszúrás meg, hmm… na hagyjuk is.
Találtam egy Csokonait, csak hogy megnyugtassam háborgó lelkedet. Az egész olyan, mintha egy mezőgazdasági kézikönyvbe szánta volna.
Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz
Ősszel minden plánták, a víg kikeletnek
Díszei, sárgúlva porba temettetnek.
A madarak, melyek a bársony reggelnek
Új óráin ékes hangon énekelnek,
Már régen véletlen egy seregbe gyűltek
S csattogó szárnyakkal tőlünk elrepűltek.
Mások, melyeket a fészekbe raktanak,
Elaltató, meleg kebelébe vannak,
Hol a természetnek gondviselő atyja
Azokat az álom mákjával nyugtatja.
Az erdők bársonyi már, a zőld levelek
Lehullván, a szelek játszadoznak velek.
A mezőnek minden lakóját kész honja
Készen várja, s oda tagjait bévonja.
(Quote)
Nem tudom, mikor írta ezt, de feltételezem valami iskolai gyakorlat lehetett, tudod, pictura meg ilyesmi. Azért azt is meg kell adni neki, hogy ez azért nagyon szép: “Elaltató, meleg kebelébe vannak,”. Nagyszakállú gyerek leszek, mire ilyet kipattintok, ha csak éppen picturázgatok
Amúgy meg voltak olyan tervei, hogy majd ő lesz a gazdasági igazgató vagy micsoda valamelyik grófnál, talán éppen Széchényinél; akkor olyanokat írt neki, hogy régen dédelgetett álmát most tervezi valóra váltani, hogy elmegy Svájcba, és megtanulja, hogyan is kell tehenet tenyészteni. És ezt halálkomolyan leírja, úgy, hogy annyi pénze sincs, mint amikor a legáción gyűjtött pénzt nem adta vissza… Hatalmas fazon volt.
(Quote)
Habókos egy ember volt, annyi szent. Ha annak idején az irodalom akkori feje — Kazinczy — nem úgy ítéli meg őt, ahogy, akkor talán nem is lett volna szüksége ilyen legációs mismásolásokra, meg tehenészeti álmodozásokra.
Kerestem Kazinczytól őszi verset, nem találtam.
(Quote)
Na idenyesem a Berzsenyit is, mert már támadnak a talajmenti fagyok. A vers címe eredetileg Az ősz volt, Kazinczy adta neki A közelítő tél címet. Szerintem jobb is lett így, csak valahogy pont az ősz sikkad el benne: mert őszi képekkel ugyan, de a nyarat siratja, aztán a tél (saját tele) miatt kesereg, de ami a kettő között van, arra végül nem utal semmi sem.
És ki lehet Lolli? Vajon olyan, mint Lilla, csak azért nem az, mert azt akkor már lenyúlta Csokonai?
Berzsenyi Dániel: A közelítő tél
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
(Quote)
Ahogy életre kél az őszi táj: Kiss Ernő festményei.
(Quote)
Na van ám itt egy (ha csak egy lenne
) állatjó Kosztolányi is:
Kosztolányi Dezső: Szeptember elején
A hoszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.
Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet s a vég.
Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcseség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.
(1935)
(Quote)
ez a leg szebb osziverse es buszke is lehetunk petofire a legnagyok kolto volt az eges vilagon
(Quote)
Lenne egy kérdésem.:
Az alsós iradolomtankönyvekbe miért csak a hatodik versszakig rakják bele a verset?
(Quote)
Kevesebb helyet foglal.
(Quote)
Az ősznek sok-sok versemet köszönhetem.
Rejtőzködő
Mennyi október suhant már el fölöttem,
és hány strófa őrzi a múlás utánozhatatlan jeleit.
Mint őszi erdőt a fák – némán és röghöz kötötten -,
bennem a szavak a hétköznapot színezik.
Ilyenkor, túl a nyári, harsogó zöldeken,
fáradt sárgák és okkerek gyúlnak ujjam hegyén,
bíbort és narancsot kanyarít a kezem,
míg elnézem: az alkonyi ég milyen koravén.
Fakó rímek és törődött képek közt motoz a szívem,
esők jönnek, szavaimat elnyomja egy bolond szélvihar.
Felém tart a november – fájón és acélhidegen,
de engem a vers, mint puha avar, óvón betakar.
(Quote)
Kérésem van!
Ez Rilke és Herbsttag a címe, és olyannagyonszép, és csupa kétes fordítását találja csak a Gugli (pedig nagyon kopott a németem)… állítólag Kosztolányi is megpróbálta (Őszi nap?), valaki írja be ide lécci. Vagy fordítsa le jól…
Köszönöm.
(Quote)
erre gondoltál?
Őszi Nap
Uram : itt az idő. Oly hosszú volt a nyár.
A napórán fektesd el hosszú árnyad
s engedd az orkánt a pusztára már.
Még csak néhány kövér gyümölcsöt éressz,
adj nékik még két délies napot,
hogy belük napfénytől lenne édes,
míg a tüzét borrá változtatod.
Kinek nincs háza, annak sose lesz tán,
ki egyedül van, egyedül marad,
hosszú leveleket ír és olvas eztán,
vagy bús allékban járkál hallgatag
s bámulja a fakó napsugarat.
(Quote)
Megjelent és ezt hozta! Hiányoltunk, Káin…
Amúgy igen, versileg erre… és nem tudom, ez Dezső verzió-e, de ha nem, akkor valaki más végzett végre jó munkát – ez a fordítás már méltó az eredetihez. Szép, nem?
Köszi!
(Quote)
Valóban szép és valóban Dezső.
Azért a Komlós Aladár változat se rossz…
És szívesen máskor is
(Quote)
Frady Endre:
Itt van az őz, itt van újra…
Itt van az őz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból,
Kergetem? De kergetem…
Felűzöm a dombtetőre,
Itten tépem szerteszét,
S hallgatom a számba hulló
Vérzivatar lágy neszét.
Kedvesem, te ülj le mellém,
Ülj itt addig szótlanul,
Míg falom, s a dög fölött a
Bélfájó szél elvonul.
(Itt volt a csősz, itt volt, s szúrta
Lábamat meg énnekem.
Gázképzőn gyors bosszúszomjjal
Megettem, jaj megettem!)
Félszeg a nőm, félszeg újra,
Mancs sebemhez kvázi nyúl.
Büszke vagyok, mint a legtöbb
Hús-zabáló házinyúl*.
*Nyuszmusz hushamikusz
(Quote)
Frady, bameg… Ezt így hogy?
(Quote)
Hú… hát ez elég borzalmas, hogy finom legyek…
(Quote)
Nekem nem nagyon tetszett… azt (is) találtam meg eredetileg, de botorkált vagymi.
Azért jobb volt, mint a Frady idefent…
(Quote)
Annál mindenképp
Egyébként érdekes, de szinte mindenhol azt találod, hiába szebb Dezsőbá verziója. Nemrég vettem egy Szerb Antal válogatta kötetet (Eredeti – Fordítás) és abban is Komlós szerepel….ízlések és pofonok.
(Quote)