http://paulocoelhoblog.com/experimental-witch
Nem voltam oda eddig sem Coelhóért, és ezután még annyira sem. Hogyaszongya megadom a lehetőséget meg minden… de azért a jogok nálam maradnak jól. Viszont azt elérte vele, hogy Az (embertelenül szar) Alkimista után el fogom olvasni ezt A portobellói boszorkányt, mert anélkül nem kritizálunk itt a Faustuson (nem a fenét).
De ha már Dél-Amerika, akor megragadom az alkalmat, hogy elmondjam, eddig nálam Llosa a csúcs. Kedves Bendegúz, ehhő szólj hozzá okosan. Ez a dél-amerikai előretörés elég érdekes téma, van róla mit beszélni. Fülesbagoly.
Így meló után, örülök, ha három értelmes mondatot sikerül írnom.
1. Coelhót nem olvastam sose, mert láttam, hogy buszon-villamoson olvassák nagy érdeklődésű, ámde nem szakmabéli emberek. Amit a széles tömegek olvasnak, az nekem mindig gyanús: vajon hányan olvasták a Doktor Faustust, hogy magamnál megint csak ne jussak tovább? Máskülönben ez a csináljunk-filmet-a-könyvemből dolog talán pont azért jutott éppen a szerző eszébe, mert nem akadt egyetlen féleszű hálivúdi prodjúcer sem…
2. Llosáig szintén nem sikerült eljutnom, de a fent említett szempontrendszerem alapján — Coelhóval ellentétben –, jó lehet. Mondjuk, ha holnap kölcsönadod a Pantaleonét, akkor legközelebb már okosabb leszek.
3. Az etalon számomra García Márquez, aki talán pont ezzel a céllal írta meg a Cien anos de soledad-ot, ami mind a mai napig biztos alapja a dél-amerikai irodalomnak (áttételesen ugyan, de még ez a slágergyáros Coelho is sokat köszönhet neki).
Aztán ott van még Borges, akit szintén nagyra tartok, és aki már inkább filozófus-író, de ettől nem kell megijedni.
Kedves Falcon, próbáljunk hát egy kicsit belenézni a témába! Annyit elmondhatok, hogy minden igazán jó dél-amerikai regényben van valami hagyománynélküliség, ami valójában egy mélyebb hagyomány megléte még az emberiség kultúra előtti ősidejéből. Ha úgy tetszik, ők még hódolnak az isteneknek és a homokba írnak, de amit írnak, nem fújja el a szél. Bendegúz(Quote)
Van abban valami, hogy gyanús, ha sokan olvassák, bár ezzel nem teljesen értek egyet, azzal meg, hogy nem “szakmabeli”, pláne nem. Ami igazán jó, azt úgyis sokan elolvassák, még akkor is, ha a Doktor Faustust valószínűleg nem annyian, mint mondjuk éppen Marquezt. A szakmabeliséget kicsit fejtsd ki, ha van rá időd, mert én pár éve éppen úgy vagyok a dologgal, hogy szaladhatnékom van, ha irodalom kapcsán meghallom azt a szót, hogy szakma. Öt év nem múlhat el nyomtalanul
Magához a dél-amerikai témához egyébként egy link a wikiről:
Latin American Boom
Igazából annak ellenére, hogy felvetettem a témát, sok okosat nem tudok mondani, talán nem ártana még párat elolvasnom, és azt hiszem főleg Marquezt. De a lényeg ott van, hogy valami terhet leraktak a vállukról (vagy sosem volt ott), és egyszerűen szárnyal az egész, a veretes európai irodalomhoz képest olyan, mint a dal az ódához képest. Falcon(Quote)
Illetlenség kommentbe egy komplett elbeszélést beletenni, tudom, de jó okom van rá.
Érdeklődőeknek még: http://mek.oszk.hu/00400/00461/html/index.htm
JORGE LUIS BORGES: MÁRK EVANGÉLIUMA
A Los Alamos birtokon történt, délen, a juníni járásban, 1928 márciusának utolsó napjaiban. A főszereplő egy orvostanhallgató, Baltasar Espinosa. Egyelőre elég, ha annyit mondunk róla, hogy olyan volt, mint akármelyik Buenos Aires-i fiatalember: semmivel se tűnt ki a többiek közül, legfeljebb szónoki képességével több díjat nyert a Ramos Mejía-i angol kollégiumban – és szinte határtalan jóságával. Nem szívesen vitatkozott; jobban szerette, ha a másiknak van igaza, nem pedig neki. Bár vonzotta a játék izgalma, mégis rossz játékos volt, mert nem szeretett nyerni. Éles eszű volt, csak lusta; harminchárom éves korában még hiányzott egy vizsgája, éppen abból a tárgyból, amely a legjobban érdekelte. Apja, aki szabadgondolkodó volt, mint akkoriban minden úriember, Herbert Spencer tanaival itatta át, anyja viszont egy montevideói utazás előtt megígértette vele, hogy minden este elmondja a miatyánkot, és keresztet vet. Ezt az ígéretét később sem szegte meg, ahogy múltak az évek. Nem volt híján a bátorságnak; egy reggel inkább szenvtelenül, mint dühösen, ökölpárbajba keveredett néhány társával, akik arra akarták kényszeríteni, hogy részt vegyen egy diáksztrájkban. Minthogy nem szeretett ellenkezni, sok vitatható nézet és szokás ragadt rá: nem sokat törődött a hazájával – de azért ne higgyék a külföldiek, hogy tollakat hordunk; tisztelte Franciaországot, de lenézte a franciákat; nem tartotta sokra az amerikaiakat, de azért Buenos Airesben csak legyenek felhőkarcolók; hitt benne, hogy a síkságon élő gaucsók jobb lovasok, mint a dombvidékiek vagy a hegylakók. Amikor unokaöccse, Daniel meghívta nyaralni a Los Alamosra, mindjárt igent mondott, nem mintha szerette volna a vidéket, csak természetes engedékenységből, és mert nem volt kedve nyomós érveket keresni, hogy nemet mondhasson.
A kúria nagy volt, és kissé elhanyagolt; közvetlen szomszédságában a Gutre nevű intéző háza. A Gutre családnak három tagja volt: az apa, a fiú – rendkívül faragatlan fickó – és egy apját tekintve bizonytalan származású lány. Magasak voltak, tagbaszakadtak, csontosak, hajuk vörösbe játszó, arcuk indiános. Szinte sohase beszéltek. Az intéző felesége évekkel azelőtt meghalt.
Vidéki tartózkodása alatt Espinosa sok mindent tanult, amit addig nem tudott és nem is sejtett. Például azt, hogy nem szabad vágtatni, ha a házak közelébe ér, és hogy az ember csak akkor ül lóra, ha dolga van. Idővel kezdte felismerni hangjukról a madarakat.
Danielnek néhány hónap múlva be kellett mennie a fővárosba valami jószágügyben. Egy hét, és lebonyolítja az üzletet. Espinosa, aki egy kissé unta már unokaöccse gáláns kalandjait és az úri divat iránti fáradhatatlan érdeklődését, inkább kinn maradt a birtokon, a tankönyveivel. Fullasztó volt a hőség, és az éjszaka se hozott enyhülést. Hajnalban arra ébredt, hogy dörög az ég. A kazuárfák rázkódtak a szélben. Ahogy Espinosa meghallotta az első cseppeket, hálát adott Istennek. Hirtelen lehűlt a levegő. A Salado aznap délután kiöntött a medréből.
Másnap, amikor a tornácról végignézett a vízzel borított földeken, Baltasar Espinosa arra gondolt: ma reggel többé-kevésbé meg lehet érteni, miért hasonlítják a pampát a tengerhez, habár a tenger, mint Hudson írja, nagyobbnak látszik, mert a hajó fedélzetéről nézzük, nem pedig lóhátról vagy a szemünk magasságából. Az eső nem akart alábbhagyni; a Gutre család, a vendég segítségével, illetve a segítsége ellenére, a jószág nagy részét megmentette, bár sok állat vízbe fúlt. A birtokra négy út vezetett: most mind a négy víz alatt állt. A harmadik napon egy felhőszakadás veszélybe sodorta az intéző házát; Espinosa átengedett nekik egy szobát a ház végében, a szerszámosfészer mellett. Az átköltözés közelebb hozta őket egymáshoz; azontúl együtt ettek a nagy ebédlőben. A beszélgetés akadozott; a Gutre család ugyan sokat tudott a gazdálkodásról, de nem tudta kifejezni magát. Egy este Espinosa megkérdezte, van-e még, aki emlékszik rá, hogyan törtek be az indiánok, amikor még Junín volt a megyeszékhely. Bólogattak, de ugyanígy bólogattak volna, ha I. Károly kivégzését említi. Eszébe jutott, amit az apja szokott mondani: vidéken a legtöbbször csak azért olyan öregek az emberek, mert rossz a memóriájuk, vagy bizonytalan fogalmaik vannak a dátumokról. A gaucsók rendszerint nem tudják, melyik évben születtek, és azt se, hogy ki nemzette őket.
Az egész házban nem volt más könyv, csak a La Chacra című folyóirat egyik évfolyama, egy állatorvosi kézikönyv, egy díszkiadású Tabaré, A shorthorn szarvasmarha története Argentínában, néhány erotikus, illetve bűnügyi elbeszélés és egy új regény: a Don Segundo Sombra. Hogy az ebéd utáni kényszerű együttlét unalmát valahogy elűzze, Espinosa felolvasott belőle néhány fejezetet Gutrééknak, akik analfabéták voltak. De sajnos az intéző annak idején gulyás volt, és nem érdekelték más gulyások kalandozásai. Azt mondta, hogy abba a munkába nem kell beleszakadni: mindig volt velük egy málhás öszvér, az cipelte, ami kellett, és ha nem szegődött volna el gulyásnak, sose jutott volna el a Gómez-tóig, Bragadóig, sőt egészen Chacabucóig, a Núñez-birtokra. A konyhában volt egy gitár; régebben a napszámosok körbeültek; valaki hangolni kezdte, de játszani sose játszott rajta. Ezt hívták gitározásnak.
Espinosa, aki közben szakállt növesztett, elnézegette megváltozott arcát a tükörben, és mosolyogva gondolt arra, hogy Buenos Airesben majd halálra gyötri a fiúkat az árvíz történetével. Furcsa, de csupa olyan hely jutott az eszébe, valamiféle nosztalgiával, ahol sohase járt, és nem is készült elmenni: a Cabrera utca sarka a postaládával, egy Jujuy utcai kapu kőoroszlánjai, az Once vasútállomástól néhány sarokra, egy mozaikpadlós üzlet, nem tudta pontosan, hogy hol. Közben apja és testvérei már biztosan megtudták Danieltől, hogy ő itt – a szónak eredeti értelmében – el van szigetelve a külvilágtól.
Átkutatva a házat, amely körül nem akart leapadni a víz, ráakadt egy angol nyelvű Bibliára. A könyv utolsó lapjain bejegyzések: a Guthrie család története – ez volt az eredeti nevük. Invernessből származtak, a XIX. század elején jöttek át erre a földrészre, nyilván mint napszámosok, aztán indiánokkal is összeházasodtak. A krónikának ezernyolcszázhetven-egynéhányban vége szakadt; már nem tudtak írni. Még egy-két generáció, és elfelejtettek angolul; amikor Espinosa megismerte őket, már a spanyolt is törve beszélték. Vallásuk nem volt, de vérükben mint sötét emlék lappangott a kálvinisták vad fanatizmusa és a pampa számtalan babonája. Espinosa beszámolt nekik a fölfedezéséről, de alig figyeltek oda.
Fogta a könyvet, és találomra felnyitotta: Márk evangéliumának elején akadt meg az ujja. Mintegy fordítási gyakorlatként, meg talán hogy lássa, értenek-e valamit belőle, elhatározta, ebéd után felolvassa nekik azt a részt. Meglepte, hogy milyen figyelemmel, sőt néma odaadással hallgatják. Talán a könyv fedelén levő arany betűk tették meg a hatásukat. A vérükben van, gondolta. És az is felmerült benne, hogy az embereknek két visszatérő történetük van időtlen idők óta: a bolyongó gályáról, amely egy áhított szigetet keres a földközi vizeken, és egy istenről, aki keresztre feszítteti magát a Golgotán. Eszébe jutottak a Ramos Mejía-i szónoklattani órák, és felállt, hogy előadja a példabeszédeket.
A Gutre család gyorsan befalta a sült húst és a szardíniát – jöjjön már az evangélium.
Az egyik kisbárány, amelyet a Gutre lány annyira szeretett, hogy kék masnit kötött a nyakába, megsebezte magát egy szögesdróttal. A vérzést pókhálóval akarták elállítani; Espinosa néhány tablettával meggyógyította. Ezért olyan hálásak voltak, hogy Espinosa nem győzött ámuldozni. Kezdetben nem bízott a Gutre családban, és a nála levő kétszáznegyven pesót bedugta az egyik könyvébe; most, hogy nem volt itt a birtok ura, ő vette át a helyét; félénk utasításait azonnal végrehajtották. Mindenhová követték, szobáról, szobára vagy végig a tornácon, mintha nem tudnának meglenni nélküle. Mialatt felolvasott, észrevette, hogy felszedegetik a morzsákat, amelyeket az asztalra szórt. Egyik délután azon kapta őket, hogy róla beszélnek, kevés szóval és nagy tisztelettel. Amikor befejezte Márk evangéliumát, a másik három közül akart felolvasni egyet, de az apa arra kérte, inkább kezdje elölről, amit már felolvasott, hogy jól megértsék. Espinosa arra gondolt, hogy olyanok, mint a gyerekek, akiknek az ismétlés nagyobb örömet okoz, mint a változatosság vagy az újdonság. Egy éjjel az özönvízről álmodott, amin nincs mit csodálkozni; a bárkaépítők kopácsolására riadt fel, és azt hitte, hogy az ég dörög. És csakugyan: az eső, amely már alábbhagyott, most újra teljes erővel rákezdte. Dermesztő volt a hideg. Azt mondták, a vihar leszakította a szerszámosfészer tetejét, és ha majd elkészülnek a gerendákkal, megmutatják. Már nem tekintették idegennek: mindhárman elhalmozták a figyelmükkel, szinte kényeztették. Egyikük sem szerette a kávét, de ő mindig kapott egy csészével, jól megcukrozva.
A vihar egy keddi napon tört ki. Csütörtök éjjel arra ébredt, hogy valaki halkan kopogtat az ajtaján, amit a biztonság kedvéért mindig kulcsra zárt. Felkelt és kinyitotta: a lány volt az. A sötétben nem látta, de lépteinek neszéből megállapította, hogy mezítláb van, később pedig, az ágyban, hogy anyaszült meztelen: így jött át a ház végéből. A lány nem ölelte át, és nem is szólt semmit; csak feküdt mellette, és remegett. Eddig még nem ismert férfit. Amikor elment, nem csókolta meg; Espinosa arra gondolt, hogy még a nevét se tudja. Valami belső kényszerből, amit nem próbált felderíteni, megesküdött, hogy ezt Buenos Airesben nem mondja el senkinek.
A következő nap ugyanúgy kezdődött, mint az addigiak, egy dolgot kivéve: az apa megszólította Espinosát, és azt kérdezte, vajon Krisztus azért hagyta-e, hogy megöljék, mert meg akarta váltani az embereket. Espinosa, aki szabadgondolkodó volt, de úgy érezte, hogy tartania kell magát ahhoz, amit felolvasott, ezt válaszolta:
- Igen. Hogy mindenkit megváltson a pokoltól.
Mire az apa azt kérdezte:
- Mi a pokol?
- Egy hely a föld alatt, ahol örökkön-örökké égnek a lelkek.
- És azokat is megváltotta, akik beléje verték a szögeket?
- Azokat is – mondta Espinosa, akinek csak homályos teológiai ismeretei voltak.
Már attól félt, az intéző azt akarja számon kérni tőle, ami a lánnyal történt az éjjel. Ebéd után megkérték, hogy olvassa fel még egyszer az utolsó fejezeteket.
Aznap délután Espinosa hosszan elsziesztázott; könnyű álmából fel-felriasztotta a kitartó kopácsolás és valami homályos előérzet. Estefelé felkelt, és kiment a tornácra. És ezt mondta, mintha hangosan gondolkodna:
- A víz leapadt. Már nem sok van hátra.
- Már nem sok van hátra – visszhangozta Gutre.
Mind a hárman utánajöttek. A kövön térdepeltek, és kérték, hogy áldja meg őket. Aztán megátkozták, megköpdösték és hátratuszkolták. A lány sírt. Espinosa tudta, hogy mi vár rá az ajtó mögött. Amikor kinyitották az ajtót, a puszta ég tekintett rá. Egy madár felrikoltott; azt gondolta: tengelice. A fészernek hiányzott a teteje: lebontották, a gerendáiból ácsolták a keresztet.
Székács Vera fordítása Bendegúz(Quote)
Borges-novellát már én is olvastam többet, kurva jók. De kifejthetnéd, hogy ez konkrétan mire is vonatkozik a témával kapcsolatban. Falcon(Quote)
Ezt a szakmabeliség dolgot felejtsük el, nem akarom a pöffeszkedő észosztó szerepkörét játszani. Egyszerűen csak annyi, hogy megvan a magam minőségigénye, és ehhez ragaszkodok is: számomra ezért nem szempont a tömegkultúra az irodalomban és a művészetekben. Máshol belefér.
A Borges-novelláról számtalan érdekes dolgot lehet mondani, én arra gondoltam, hogy a Gutre család története a dél-amerikai irodalom európai irodalomhoz való viszony(lagosság)át is nagyszerűen példázza: valamit el kellett veszíteniük, hogy aztán gyermeki örömmel újra rátalálhassanak.
A Pantaleonéval azt hiszem, szerencséd volt, Llosa csinálta máshogy is, azok nem ilyen viccesek. Bendegúz(Quote)
Llosa szerintem mindig vicces is. Nyilván a Pantaleón sem csak arról szól, hogy röhögjünk mint az állat. Lehet, hogy más műveiben kevesebb a humor, de mindig benne van velősen, én legalábbis ezt tapasztaltam.
), amelyik addig írni sem tudott (az egyszerűség kedvéért…), és elárasztják, megreformálják itt nekünk a jó kis irodalmunkat, amihez pedig 2000 év óta hozzá se lehet nyúlni, és ráadásul teszik ezt úgy, hogy közben mindenkinek tetszik, buszon és akadémián is. Lehet, hogy pusztán annyi történt, hogy mivel új íz, ezért lerázta magáról a sznobizmus béklyóit az ítészréteg, és megengedte a buszon olvasott irodalomnak, hogy Nobel-díjat is kapjon, mert megérdemli. Falcon(Quote)
Az egész témáról pedig még annyit, hogy végül is úgy ahogy van lehetne gyanús az összes dél-amerikai, hiszen milyen már, hogy egyszerre előkerül egy egész nemzet (az egyszerűség kedvéért dobozoljunk
Na Coelhótól indultunk, aztán hova jutottunk…
Félreértés van köztünk, ha benned úgy csapódtak le szavaim mint az egész latin-amerikai irodalom rossz ponyvává való átminősítése, mert én csak Coelhót illettem a jól megérdemelt buszos jelzővel.
Llosáról se azt mondtam, hogy a Pantaleont leszámítva egyáltalán nem vicces, hanem azt, hogy bizonyos műveiben nem a humor dominál (különben ugyanezt mondod te is fentebb).
És még egy dolog: ne dobozoljunk, mert ezt mondta az őrnagy is, aztán milyen csúnya vége lett.
Bendegúz(Quote)
Nem értelek én félre szerintem, legalábbis coelhóilag nem. Arra próbáltam utalni, hogy az önmagában nem baj, ha buszon olvassák sokan, mert ez — pl. Thomas Manhoz képest — nyilván elmondható az egész dél-amerikai irodalomról. Sokkal populárisabb lett valamiért, mint az addigi magas irodalom, és ez szerintem jó dolog.
Llosát meg hagyjuk, amikor viccesnek kell lennie, vicces, amikor nem, nem. Mint mindenki, aki tud írni. Szerintem. Falcon(Quote)
Fenét nem értesz félre…
Nem látom, hogy mindenki Márquezzel, Llosával vagy Cortázarral szaladgálna a hóna alatt, bár tény, hogy Th. Mannhoz képest “populárisabbak”. Azt hiszem, egész egyszerűen dél-amerikában nem válik el olyan élesen egymástól a magas kultúra és a tömegkultúra.
Coelho az Coelho marad, akit az ember azért olvas, hogy ne nagyon fájjon, viszont kicsit kivegye a mindennapok szürke taposómalmából tíz percre vagy éppen fél órára (vö. Blaha-Nyugati vagy Rákoskeresztúr-Örs vezér tere).
Na de hogy például a Száz év magány is ilyen lenne, azt kétlem: összezavarja az ember érzékeit, olyan gondolkodási-érzékelési-észlelési folyamatokba vonja – sőt rántja – bele olvasóját, melyek egyszerre borzasztóak és csodálatosak is, és amelyekről eddig azt se tudta, hogy egyáltalán léteznek (pedig léteznek, és nem is Márquez találta ki őket, de az anyagot nagyszerűen rendezte) – én legalábbis így jártam a könyv olvasása közben. És biztos vagyok benne, hogy nem csak én, elvégre Nobel-díjat kapott, megkockáztatom: a Száz év magány miatt. És azt is, hogy Coelho sose fog kapni. Bendegúz(Quote)
Nem pont a Száz év magányra gondolok, általánosságban mondom, hogy ha egy kislányt, aki éppen a pszichológusi és a bölcsészpálya közötti választáson töpreng, megkérdezel, hogy mit olvasott most, az nagyobb valószínűséggel valami dél-amerikait (momentán leginkább Coelhót) fogja mondani, és nem Thomas Mannt. Biztosak lehetünk abban, hogy az elmúlt 30 évben többen olvastak Marquezt, mint Mannt az azt megelőzőben. Mert népszerűbbek lettek valamiért. Nincs ebben értékítélet, se pro, se kontra. Ez tény. Szerintem. A Nobel-díj meg… hát nem tudom, nem vagyok benne biztos, hogy nem fog kapni. Falcon(Quote)
Én egész eddig nem általánosságban — bár az általánosat sem mellőzve –, a magam szempontjából “beszéltem” és fogok is, szóval meglehet, mégis féreértettél.
Nagy tapasztalatom, hogy az embereket irodalmi szempontból nem kell “megtéríteni”, mindenki úgyis odáig jut, ameddig érdeklődése, készségei és habitusának tükrében engedtetik neki.
Nem vagyok biztos benne, hogy Mannt kevesebben olvasták a maga idejében, mint Márquezt az elmúlt harminc évben — ha mégis, a különbség nem olyan jelentős –, gondolok itt a Frankfurter Zeitungra mint fórumra, hogy ilyen megátalkodott legyek.
Te is tudod, hogy bölcsészpálya nincs, szóval én annak a bizonyos kislánynak azt tanácsolnám, menjen inkább pszichológusnak. Bendegúz(Quote)
Nekem a Coelhó-művek közül eddig talán a 11 perc tetszett leginkább. Erre kíváncsi leszek
http://kultura.hu/main.php?folderID=887&articleID=280332&ctag=articlelist&iid=1 Sárhelyi Erika(Quote)
Borges-zel nagyjából ugyanaz a gond, mint az alábbi versben fikázott költővel. Coelho felhő, zeffirello.
Sakált kiált, hollót hörög,
ki jól dalolni restel;
és idenyög a Dala-dög,
az éveire mester.
Nem a szipolyt, ő azt gyalázza,
kinek nem álma pálmaháza.
Pálmáját öntözzék ebek,
álljon közibük ő is.
Kertésszen őszi kerteket,
hol megtrágyázzák őt is.
És orrát vájván, mint a vermet,
csak higyje azt, hogy elmerengett.
Mit koslat ködgyűrűk körül
szárnyaska szamarával,
ha nem vivódik emberül
a népek nyomorával!
S a poshadt ködöket habossá,
ha nem habarja viharossá!
Ha nem bú, nem baj őneki,
hogy oszladozó felhő
ez édes nép, mert szétszedi
az úri szél, a dörgő.
Míg sorsunk rongy és alant szárnyal,
tapogatódzó ökörnyállal!…
Kóró a lelke, űl azon
kis varasbéka ékül;
vartyog s míg zizzen a haszon,
vénebb békákkal békül.
Ha hitted messziről smaragdnak,
csak fogd meg, ujjaid ragadnak.
… Olcsón adódott el, hiszen
szerény, akár a kórság.
Adjuk rá néki iziben
ezt a jószagú rózsát.
’sz künn azért zúg nemes viharja,
mert benn a hasikát csikarja. skaff(Quote)