Az Elemi részecskék nem volt éppen lányregény, sokkal inkább könyörtelen támadás az olvasói szelídség és beleélni vágyás ellen. Lelki világokat tett tönkre egy csapásra, jócskán túlment minden határon, mi pedig elszörnyedve fogadtuk meg, ilyen borzalmat az életben nem olvasunk még egyszer. Aztán rájöttünk, hogy jó könyv volt, csak a koncepciót nem találtuk benne, mindez mégis bőven elég volt szerzője számára ahhoz, hogy bekerüljön a kortárs irodalmi köztudatba. Aztán megérkezett az Egy sziget lehetősége, és örömmel jelentem, a koncepció is.
Először is, vannak tipikus Houellebecq-figurák: ilyen a negyvenes éveinek végén járó, sikeresnek mondható, mégis kiégett főhős, aki számtalan rosszul végződött kísérlet után – s mintegy páratlan intelligenciájának bizonyítékául – eldönti, a továbbiakban csak a szexualitásnak fog élni; ilyen a kedves, partnerséget vállalni akaró, gyöngédséget adni tudó, mindezek ellenére – vagy pont ezek miatt – kisemmizett nő és feleség karaktere; majd feltűnik a huszonéves femme fatale teljes fegyverzetében, hogy aztán vagy tíz fejezeten keresztül ki se szálljon a főszereplő ágyából-agyából. Lefogadom, hogy ezek a nők mind az író életéből és fantáziájából jönnek, nagyjából oly módon, hogy egy-két ilyen-olyan feleség után muszáj volt már fantáziálnia néhány jó szeretőt. (Én meg hálás lennék, ha valaki egyszer végre lenne oly eltökélt, hogy jó pár, a lelki fejlődés szempontjából is fontos szerető után kivételesen egy jó feleséget fantáziálna. Azt hiszem, ettől csak gazdagodna a kortárs irodalom. Meg mi is.) A három alapfigurán kívül ott van még a dilettáns vallásalapító és eleinte vértelen, apja halála után azonban páratan gyorsasággal kisbuddhává változó művészporonty alakja, no meg a tudós, akinek egy egész új emberi faj köszönheti létét. Hogy mégsem így történik, az nem kizárólag a tudós hibája. Mindannyiu(n)ké.
Houellebecq-et foglalkoztatja a jövő, imád jósolgatni. Nem mintha jós lenne, elképzelései vannak csupán: apokaliptikus képet fest számunkra saját bizonytalanságaiból eredő nihilizmusának sötét színeiből. A koncepció egyszerű: van egy egyenes, az egyik végén mi vagyunk, pontosabban a huszonegyedik század végének egyes emberei, minden érzéketlenségünkben és kapcsolatképtelenségünkben is egy viszonylag működő – de az író szerint már rothadásnak indult – társadalmat fenntartva, a másik végén pedig a majd kétezer évvel későbbi, genetikailag módosított új emberfaj érzések, kapcsolatok, és ami a legfontosabb, egy működő társadalom teljes hiányában.
Houellebecq először a nyugati társadalmakat ítéli halálra, aztán nagyvonalúan kiterjeszti ezt az ítéletet az egész világra. Igyekszik pontosan, lépésről lépésre megokolni, mi minden vezetett a totális bukáshoz, elméletei viszont kevéssé nyugszanak valós alapokon, ezért inkább olvasmányosan érdekesnek nevezhetők, mintsem komolynak. Okfejtése olyan, mintha a karácsonyfa árnyékát díszítenénk fel – minden ott van, ahol lennie kell, csak a matéria hiányzik. Csámcsogjunk inkább a szereplők életén.
És egy jó tanács a végére: számítsuk rá, hogy a szerző már regénye legelején kioszt nekünk néhány nagy pofont, emiatt azonban ne vágjuk rögtön falhoz a könyvet. Ez az ő sajátos írói technikája, amolyan világsértett kivagyiság, és el is múlik, mire a regény végére érünk. És tudjuk azt is, nem kell elhinni mindent, amit Houellebecq mond, de mindenképp meg kell szívlelni. Aztán tessék becsukni a könyvet, és kimenni a parkba. A nap süt, a madarak csicseregnek, az élet szép. Az is volt mindig.
Kedves Bendegúz,
hát maga szöveggee is kereskedik? Azt ne mondja, hogy éppen csak ha megkérik rá, mert ez jó lett, nagyon is. Úgy vélem, Ölebeszk (aki Ölebeszk marad, akárhogy is kell ejteni) éppen elég komoly falat ahhoz, hogy nehéz legyen írni róla, jól meg bármiről nehéz írni, erről tehát jól írni tényleg nem egszerű
A végére, ahogy valóban a regény végére is, nagyon kell az a bizonyos napsütés… még akkor is, ha Ölebeszk után jól tudjuk, hogy nem nagyon süthet