A cím nem tőlem van, ez eredetileg egy Márai-cikk (a lelőhely sem akármi egyébként). A szexuális energiákra vonatkozó részt különösen ajánlom azoknak, akik nem a szobrokban hisznek, pontosabban: sejtik, miért felesleges szobrokban hinni.
|
|||||
|
No hát kérem, mondhatjuk, hogy hosszú idő óta szinte semmi. Ha vannak is még folyamatos kontentre vágyó olvasóink, nem ígérem, hogy ez a poszt lesz a nagy visszatérés, vagy azt, hogy itt mostantól minden megváltozik, egyszerűen csak kedvem támadt írni. Írni egy rövidke valamit, ami ráadásul pofátlanul súlytalan is. Mann, Bulgakov meg a többiek hadd várjanak még, éjfélkor a keresztútnál úgyis találkozunk. Van itt egy fazon, aki Johnny Gold néven nyomul a neten, ez ugye eléggé furán hangzik, de azért meg tudja ám magyarázni: Arany János a kedvenc költője, s az ő nevét, hm, transzformálták. A többes szám szándékos, szerintem ki van ez a faszi találva rendesen, ettől még persze lehet vicces, sőt, az is. Ahhoz képest, hogy a klip kb. egy hete van fent a YouTube-on, elég szépen nézegetik, e poszt írásakor közel száznegyvenhétezer letöltést mutatott a számláló. Akit érdekel, annak itt egy interjú is emberünkkel. Tóta W. Árpádot sok dolog miatt tudom tisztelni, de amit a Való Világ fináléjának kapcsán írt, az érzésem szerint minden volt, csak nem általános érvényű igazság. On the 21st of December the party holding the majority of the Hungarian parliament voted in favor of a new media law that is a collection of some of the most oppressive and undemocratic laws from all over Europe and with some worrying changes. To show our concern for fundamental rights and free speech we black out our online presence on the 5th January 2011 for 24 hours. Adhattam volna címnek az is, hogy A nyugdíjas Bonnie és Clyde. Mégsem teszem, mert a történet szempontjából ez lenne ugyan a meghatározó szál, de szerencsére akad itt még más is; olyannyira, hogy ildomos inkább a mellékszálak és a színészek játéka felől közelíteni a filmhez, mert így adja ki igazából azt, ami: egy megható történet két idős emberről. A sztori nem túl bonyolult, van két nyugdíjasunk, akik szürkék és törődöttek, mert nehezen élnek, végrehajtók sanyargatják őket: lakótelepi panellakás, lumbágó, közüzemi tartozások, miegyéb. Egy napon aztán a férj, Emil megelégeli ezt az egészet, beül fényesre polírozott, elegáns, pártállami Csajkájába és elindul kirabolni az egyik közeli postát. Aztán a rablást újabb rablások követik. A nem túl rendhagyó esetek miatt (és nem mellékesen egy fotografikus memóriájú traffipaxosnak köszönhetően) a rendőrök viszonylag hamar kiderítik, ki lehet az ámokfutó, így Emil feleségéhez, Hédihez is gyorsan eljutnak és ráveszik, beszéljen meg egy találkozót férjével, akit aztán ott elfoghatnak. A találkozó azonban mégsem úgy alakul, ahogy azt a nyomozók tervezték, a két nyugdíjas kereket old és kezdetét veszi a hosszas, kalandokkal teli üldözés. A vége persze happy end, ha az annak számít, hogy a főszereplők legfeljebb egy kis időt, egy csöppnyi boldogságot nyerhetnek még. Amikor befejeztem Houllebecq A csúcson című regényét, az jutott először eszembe, hogy némá, ez a félhülye bekerült abba a számomra elit társaságba, akiknek legalább 3 regényét elolvastam. Ilyenek mellé, mint Jókai, Agatha Christie vagy Stephen King. És állítom, hogy ebben a társaságban alig van rajta kívül, aki Nobel-közeli tudna lenni (jó, néhány dél-amerikait leszámítva, meg Mannt). Tudom, hogy ez nem valami komoly gondolat, de igazából fontos: kiderül belőle, hogy nagyon jól ír az ember. Nekem még mindig az Elemi részecskék a legjobbja persze, azt konkrétan nem tudtam letenni, az Egy sziget lehetősége sem volt rossz, sőt jó volt, ez A csúcson meg kb. annak a szintjén lehet valahol. Hagyjuk egy pillanatra a művet, és mondjuk ki: irodalmi siker ide vagy oda, nem szívesen lennénk Michel Houllebecq helyében-fejében. Valami egészen elképesztő, méla undorral gondol az európai emberre, civilizációra. Reménytelennek lát mindent, és hiába villant fel itt-ott valamit, ami szerinte kiút lehet, ezek általában olyan utopisztikus megoldások, hogy valójában a jelenből való totális kiábrándultság az, ami végül is elsősorban megmarad az emberben. Bennem legalábbis. Szóval emberünk ezúttal egy átlagos figura, nem érzelemmentes zseni vagy szexfüggő roncs, vagy a jövőt valamilyen fura módon megalapozó-kialakító vallási vezető. Egy sima tisztviselő a kulturális minisztériumban, Michelnek hívják, és a világ különböző helyeire jár dugni, főleg Thaiföldre. Ebben a könyvben nem jutunk el odáig, hogy össze is omoljon minden, és valami egészen új ember jöjjön el. Itt valamiért az iszlámra terelődik egyfajta hangsúly végül, és őket bizony kiosztja Houllebecq rendesen. A történet és a szereplők egyaránt keményen elbánnak velük (mint ahogy egyébként konkrétan interjúkban is megtette, 2001. szeptember 11. előtt néhány nappal pedig egy marokkói lap címlapján megjelent a fotója, alatta a felirat: “Ez az ember gyűlöl téged”). Igazából nem érzékelem pontosan, hogy ennek vajon mi a szerepe, de hogy szervesen illik a regénybe, az biztos. Ráadásul meglehetősen csattanós válasz mindazoknak, akik az Elemi részecskék megjelenése után keblükre ölelték a fickót, mint a baloldali értelmiség legújabb csoda- vagy fenegyerekét. Készült az emberrel egy BBC dokumentumfilm állítólag, de sajnos sehol sem találtam meg online, pedig érdekelne. Azt mindenesetre sikerült megtudnom, hogy piál a faszi rendesen, mondhatni alig józan, és valahogy mindjárt őszintébb lett minden, ami körülveszi. Mit is mondhatnék még? Zárjuk egy Houllebecq-hez méltó gondolattal: bár mindenki, aki időnként a szexről ír, így tenné. A Faustus első interjúját készítettük. Szó volt Dantétől (akit éppen fordít) Shakespeare-ig, a manysiktól az ősszittya álmodozókig mindenféléről. Nádasdy Ádám a tanszéken fogadott minket.Faustus: Nem unja ezt az egészet? Nádasdy Ádám: Nem. Ez a dolgom. Faustus: Világos, de én úgy képzelem, vegyük például a betelefonálós műsorokat, ha a betelefonálók nagy része korábban legalább egy cikkét elolvasta volna, akkor a kérdések kilencvenkilenc százalékát nem tenné föl. N.Á.: Talán Goethe mondta, hogy az igazságokat állandóan ismételgetni kell, mert a hazugságokat is mindig ismételgetik. Az ember abba a hibába esik, hogy azt hiszi: ha valami igaz, és elmondta, bebizonyította, akkor még mit mondjon. De nem így van, ez egy ilyen népnevelői feladat. Néha bosszant, amit csinálnak az emberek: meghallják, hogy nyelv-nyelvészet, és arra gondolnak, hogy milyen butaságokat hallottak múltkor a rádióban, vagy arra, hogy ismernek valakit, aki nagyon rosszul fogalmaz. Ez igaz persze, de nekem nem ez a dolgom. Az Alekszandrovról azt mondják sok helyen, hogy jó eséllyel az első 5 dologban benne van, ami egy mai embernek Oroszországról eszébe jut. Ez nem tudom, így van-e, de a Vörös Hadsereg hivatalos kórusa mindenképpen igazi csemegének ígérkezik. Mióta meglett a jegyünk, minden este mozgalmi nótákat hallgattunk, dübörög az Internacionálé, a szovjet himnusz meg a többi. Ilyenkor néha politikailag is értékeltük a helyzetünket, és a vége az egésznek mindig az lett, hogy a II. világháborút nyilvánvalóan a szovjeteknek kellett nyerni. Sajnos kicsit túl pontosan kezdték, úgyhogy másfél dalról lemaradtunk (mentségemre legyen mondva, hogy egy óra alatt nem lehetett a XI. kerületből eljutni autóval a Kerepesi útra, este 7-kor). Lenyűgöző, profi, oroszosan maximalista előadás volt. A díszlet egy sima drapéria, rajta a “The Red Army Choir” felirat, és egy remek vörös csillag. Miközben lefelé mentem a lépcsőn, már hallotam, hogy dübörög a Священная война (mire ezt beírtam orosz billentyűzetkiosztással…): Eléggé mérges voltam, hogy pont erről lemaradok, de hát ez van, tessék korábban elindulni. Aztán… aztán egy kicsit csalódtam. Igaz, hogy az első, amit végig sikerült hallanom, a Zúg a Volga volt, és abba bizony beleborsózott a hátam, de utána… Félreértés ne essék, akkor is elmentem volna erre a koncertre, ha tudom, mit kapok, de nem egészen ezt vártam. Elképesztő hangú énekesek jöttek egymás után, hihetetlen táncosok, még Joszif Kobzon is megjelent, aki kapott egy csokor virágot Koós Jánostól, de a kórus maga így aztán háttérbe szorult. Lehet, hogy a világ más országaiban nem (sőt mások lehet, hogy itthon sem) azért mennek az Alexandrovra elsősorban, hogy a kórust hallgassák, és a férfikórusnak legjobban fekvő katonai indulókat, de én bizony azért mentem. Nekem tessék elénekelni még a himnuszt is, ha lehet szovjet szöveggel, és a Poljuskát is, Az amuri partizánok daláról nem is beszélve. Be is teszem ide gyorsan, mert kikutattam ám a YouTube-on, hogy el tudják énekelni igen szépen: Körülbelül ennyi negatívumot tudok elmondani a dologról, egyébként tényleg nagyon jó volt. A szünet után Brezsnyev deluxe-ban érkezett egy katona (az is lehet, hogy megbízható ’17-es párttag volt), és valami olyat énekelt, hogy szem nem maradt szárazon. Sajnos nem találok róla videót. II. világháborús filmeket mutattak közben, a zenekar sem játszott, csak a kórus és ez a bácsi. Csodaszép volt. Annyira bántam, hogy büszkén nem tanultam meg oroszul az iskolában, Magyarország jelentős részével együtt. Gyönyörű nyelv. Aztán volt egy balalajkán előadott csárdás. Nem tudom, milyen csuklója lehet, de én egy fél percig próbáltam úgy rázni a kezemet utána, és megfájdult. És ez még csak a pengetés volt. Volt ária Verditől (azt se értem, miért nem a Rabszolgakórus legalább, a CD-jükön rajta is van), meg Radetzky induló (marha jó volt, de az meg nagyzenekarral csak jobb azért). Szóval kicsit innen is, kicsit onnan is, a 40 bácsi meg többnyire csak állt, néha énekelt, és aztán vége lett. Simán megadom rá a 9/10-et, de azért picit csalódott vagyok, azért meg különösen, hogy a végén nem sikerült őket visszatapsolni. (Plusz Havas Henrik ott ült alig két sorra tőlem, ez se tett jót.) Remélem, jönnek még, és remélem, egy kicsit kibővítik mozgalmi hangulattal az estet. Akkor simán 10-es lesz. Az ördög egy kicsiny halászfaluban próbálta az emberek életét: csak ült a tengerparton, háta mögött csendben lélegzett a falu, minden apró bűnével együtt. De ez most nem érdekelte az ördögöt, aki a hullámzó tengert nézte, míg szeme meg nem akadt egy csónakját éppen partra vonó halászon. A csónak öreg volt és rozzant, a halász szegénynek és elégedettnek tűnt, ahogy csónakját kituszkolta a homokra, s előhúzta belőle zsákmányát, néhány igen szép halat. Az ördög úgy döntött, próbát tesz vele. Sajnos valamit bekaptunk, pár poszt bánta, de most úgy néz ki, rendben vannak a dolgok. Pár user accountot is meg kellett szüntetni, akinek volt és töröltük, de kellene neki, az dobjon egy mailt. Sorry. Igen, az Egy csodálatos elme. A minap néztem meg ismét és arra jöttem rá, hogy tényleg nincs semmi baj vele, ez egy jó film. Jó film akkor is, ha a valóság kicsit más lehet, akkor is, ha nem kevés olyan jelenetet nyomattak bele, amely láthatóan a néző katarzisát hivatott felerősíteni. Mert végül is azt az iszonyatos harcot, aminek során ez az ember megküzdött a betegséggel, majd végül alapvetően saját intelligenciájának segítségével valamennyire felül is kerekedett rajta, na ezt a film is eléggé jól és érzékletesen ábrázolja. Nash és Nash között talán annyi lehet a különbség, amennyi ebből a két videóból látszik. Sajnos az első nem embeddelhető, itt lehet megnézni. Frank Darabont, a number one IMDb-s Remény rabjai meg a Halálsoron rendezője a nagyon menő Walking Dead képregényből sorozatot rendez. Nem tudom, van-e ennél jobb hír, talán csak a HBO-s Trónok harca üti ezt. Itt a trailer, egyenesen a Comic-Conról. Ezzel a lehetetlen szóval, hogy finnugrász, az egyetemen találkoztam először. Máig nem tudom, hogy művelőit komolyan így kell-e hívni, ezért ezt csak haveri-családi körben merem használni, sose mondtam volna Szij Enikő nyelvészasszonynak, hogy tanárnő, ön finnugrász, fogadok. Node bennem megvolt a tisztelet a téma iránt. Hadd jegyezzem meg, hogy mindazok, akik kételkednek a magyar nyelv finnugor voltában, azok valamilyen megmagyarázhatatlan módon önkényesen válogattak az iskolában tanultak közül, és nyelvromlástól tartanak, ott megtartották a magyartanárok dogmáit, viszont egy tudományosan alátámasztott témában, a nyelvtörténetben nem restek bátornak és újító elmének mutatkozni, és — jobb esetben — avítt dolognak, rosszabb esetben a zsidő összeesküvés részének tekinteni a finnugor nyelvrokonságot. Hogy még megcifrázzam egy kicsit, végül odáig mennek, hogy az igazi ősnyelv a magyar volt, de mivel a magyart ma is beszélik vagy tizenötmillióan, arról nem lehet szó, hogy romlana vagy kopna, hiszen ez volt az első, és ma is él. Szóval valahogy általában, de nem kizárólag, a két dolog — nyelvóvás és az egyetlen tudományos nyelvtörténeti elmélet tagadása — kéz a kézben jár. Nem tudok elképzelni olyat, hogy valaki szerint fáraók sírján a székely rovásírás jelei láthatók, ugyanakkor azt mondja, hogy jó kis szó a rulez. Bízom benne, hogy a Faustus olvasói az alábbi írást nem fogják politikai hitvallásként olvasni, még akkor sem, ha Schmitt Pál neve fel fog itten merülni. Arról van szó, hogy a köztársasági elnök előhúzta azt a kártyát, amivel a legkönnyebb tömegeket mozgatni manapság: elnöki minőségében fogja óvni a nyelvet, még valami díjat is alapít. Könyörgök, nőjünk már fel. Felejtsük már el, amit belénk vertek az iskolában, és lássuk meg a tényeket, a valóságot, mint Neo. A feladat, amit elképzel magának Schmitt, tökéletes szélmalomharc. Egyrészt a szélmalom nem óriás, nem kell bántani, másrészt ha óriás lenne, semmi esélye nem volna Schmitt úrnak, meg senkinek se — az egy Sztalint leszámítva tán — arra, hogy egyáltalán észrevegye ez az óriás. És itt a fő probléma nem abban van, hogy megint hülye valaki, hanem hogy elvileg ez az ember követendő példa, bármit csinál, hiszen ő a köztársasági elnök, még a katonáknak is ő parancsol baszki. Azt kéne megérteni, hogy ha van egy téma, amiben láthatólag komoly emberek, mint pl. Nádasdy, szakmailag megalapozottnak tűnő érvekkel mutatják meg, hogy így vagy úgy van ez, akkor a kocsmában pofázhatok, hogy a hülye buzi nekem ne magyarázzon, de egy-két szinttel feljebb azért inkább kussoljak. És most nem olyan területen jár elöl rossz példával, ami tökéletesen lényegtelen, hanem pont ott tesz a harcosok alá egy komoly lovat, mit lovat, csatamént, ahol amúgy is elég éles kardokkal szaladgálnak, és kihúzni eddig sem voltak restek. Mi meg, akik szerint az a kurva szélmalom egy szélmalom, lassan nem csak megmosolyogjuk a Don Quijotét, hanem kerülni kezdjük, mert már habzik a szája. Van egy baromi jó szám, amit annyiszor játszanak a rádiók meg az ember saját cd-játszója, hogy illene már megunni, de nem unjuk. Az Eagles Hotel Californiájáról van szó, akusztikus változatban, nem akusztikusban, mindenhogy szól állandóan, és mindig elgondolkodik az ember, hogy vajon mi mit jelenthet. Ehhez nyújt segítséget az alábbi elemzés, szerintem nagyon jó. A The Sword című képregény 2007 októberében indult útjára az Image Comics kiadásában. Az Image-ről hirtelen annyit mondok, hogy Amerika egyik legnagyobb kiadója, nyilván a Marvel és a DC után foglal helyet valahol, és ők adják ki a Walking Dead-et is. A Sword-öt a Luna Brothers néven futó páros, Jonathan és Joshua írta-rajzolta meg minden. A Wikipédiáról hadd lopjak ide egy idézetet, szerintem nagyjából mindent elmond róluk, de talán az egész képregényvilág megértéséhez közelebb visz. Itt a szöveg: „It’s also fun to see women do amazing things like jump over buildings.” Ennyi. Nem kell túlmagyarázni, nem kell belevinni olyasmit, ami nincs benne. Marha jó, hogy csajok épületeket ugranak át meg ilyesmi. És ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezekben az alkotásokban nincs meg az a plusz, ami miatt egy magát kulturára éhes, igényes európainak valló is nagy élvezettel olvashatja. A fölösleges belemagyarázás, az olvasóval történő baszakodás, a modern elméleteket a szövegbe tudatosan beépíteni igyekvő posztmodernkedés az, ami hiányzik, és a néha bizony elég fülledt kortárs irodalom területén olyan ez, mint egy könnyű nyári zápor. Valójában – horribile dictu – nem túlzás azt állítani, hogy a képregények legjobbjai úgy vetik le magukról a görögök óta csak egyre növekvő, nyomasztó terheket, melyek miatt egyesek odáig jutnak, hogy nem merik leírni az a szót, hogy „szerelem”, mert „már nem lehet”, szóval úgy vetik le, mint a nagy dél-amerikaiak. Meg merik tenni, nem érzik Homérosztól Thomas Mannig a szigorú tekinteteket magukon. Nem akarnak ezeknek megfelelni. Ma írnak, a mai olvasóhoz. És a történet, a világ, amit kialakítanak és az olvasó mindig tiszteletben tartatik. És szerintem ez a lényeg, a többi rizsa. Ha már itt tartunk, Neil Gaiman Sandman-je éppen úgy teljesíti ugyanezeket, hogy közben az egész nagyon is az európai kultúra legkomolyabb dolgaira épül, de Gaiman a zsenik közt is kiemelkedő, úgyhogy majd egyszer a Sandmant is meg kell nézni közelebbről. Egyelőre annyit, hogy a Sandman szinte objektíven mondható – szavazások, díjak alapján – a világ legjobb képregényének. Taskentbe vitt a járat Taskent az egy jó hely: Na kérem, megint József Attila és lesz még egy párszor. Szeretném egy csomó versét elemezni itt a Faustuson, de egyelőre jócskán több az elemzendő, mint az elemzett, s ez még így is lesz egy darabig. A napokban futottam bele a Holt vidék című versébe, eléggé elementáris élmény volt, most ugyan valami nyárféleség van, de ezt talán mindegy, mert egyrészt a versben a tél csak eszköz, másrészt állítólag nyáron írta, ráadásul azt hiszem, a Holt vidék lehet az egyik útjelző, ami az embert az olyan nagyversek megértéséhez, mint a Téli éjszaka vagy a Külvárosi éj, elvezetheti. Szántó Judit visszaemlékezése szerint ez a vers ’32 nyarán született, József Attila két sakkparti között írta a Japán kávéház szivarfüstös zajában. Az irodalomtudósok pedig megpróbálták megkeresni a versben ábrázolt tájat és arra jutottak, hogy az Szabadszállás akkori külterületén lehetett, a versbéli tanyán lakott a költő halász nagybátyja. Szóval eddig van egy régi, meleg nyarunk, meg egy jó hideg telünk a versben, a nyári melegből egy téli táj képe bontakozik ki. Voltak olyanok, akik furcsállták ezt a szerintük összeegyeztethetetlen, furcsa kettősséget, amit a keletkezési körülmények mutatnak, de én azt hiszem, a megoldás itt éppen a sakkparti lehet. Leginkább semmi, de haladjunk szép sorban. Van nekünk a BlogWatch, ahol mindenféle blogot kritizálunk. Pár hete az azóta megszűnt Csillafuckról írtam néhány sort, amiben a blog ellentmondásosságára, a bizarr motívumok ellenére is döcögő szexualitásra hívtam fel a figyelmet, no meg arra, hogy nem tudni, mire lehet ez így válasz, de ami sejthető, ahhoz kevés. Éppen csak azt nem írtam le, hogy a blog nagyjából úgy szar, ahogy van, azonban mivel a szerző akkoriban jelentette be, hogy abbahagyja, a földön fekvőbe nem lett volna dicsőség belerúgni. Mégis éreztem, hogy kell írni valamit róla, magam sem tudtam pontosan, miért. Aztán ahogy kitettem a posztot, az egyik kommentező belinkelt egy cikket, amiben arról volt szó, hogy a cikkíró megkereste a Csillafuck szerzőjét, aki elárult pár dolgot magáról és a blogról. A lényeg, hogy csalódottságában kezdte el írni, amiért irodalmi blogját a kutya se olvasta, és tulajdonképpen bosszúnak szánta, mely által mintegy a kortárs szépirodalom vesz elégtételt az igénytelen olvasón. A cikk többi része most kevéssé fontos, mert a szerző nagyrészt önigazolást keres és a részleteket magyarázza, olyasmiket, hogy tulajdonképpen mekkora feladat volt úgy kialakítani a blogot, ahogy, meg nem szerénytelen módon párhuzamba állítja magát de Sade-dal és Apollinaire-rel. Tapsikoltak is neki rendesen, s úgy tűnik, a cikkíró és a kommentelők is elhitték, hogy ez lehet a legnemesebb bosszú a webkettő irodalommal szembeni vélt vagy valós agressziójára. Én kevésbé.
Nyilván nem tetszhetett mindenkinek a pénteki műsor és tényleg sok minden nem volt rendben: a Puskás Stadion láthatóan nem alkalmas az ilyen koncertek lebonyolítására, a hangosítás eléggé pocsék volt, Ulrich sokszor elütötte, a karéjokban a közönség meg mintha családi mozidélutánra jött volna, de nem hinném, hogy ilyesmi például a Szigeten még sosem fordult elő, oszt’ mégis el lehet ott szórakozni, ha az ember nagyon akar. Szóval a baj talán inkább azzal van, ha valaki úgy gondolja, hogy a Metallicának adnia kellett volna valamit azon felül, amit ténylegesen adott május 14-én. Mert a Metallica lassan már 20 éve nem ad semmi pluszt, nálam a Blacknél állt meg az idő, bár tény, hogy voltak még értékelhető húzásaik később. Látványos vagy kevésbé látványos megújulásaik mindig is inkább arról szóltak, hogy színesítsék kicsit ezt a hatalmas stagnálást. Ha valami, akkor leginkább ez az ő igazi erényük: hogy itt vannak, megvannak (és most hagyjuk, hogy szerintük hányszor múlt már mindez csak egy hajszálon – PR, hah). Persze, nem olyanok, mint régen – nem is lehetnek –, de, mondom: vannak. Talán ezért is hülyeség ilyenkor a csodát várni, mert kint a koncerten a metálzene egyik ősteknőse kérődzött az orrunk előtt vastag páncéljában, komótosan. Egy biztos: jó show-t nyomtak, hibákkal ugyan, de tisztességes iparosként. Az igazi rajongó tudta élvezni, ezt bizton állíthatom, mert egy mellettem is volt. Sokszor hallani ma Magyarországon azt a kifejezést, hogy kádári reflexek. Élnek még a kádári reflexek. Ez nyilván sok külöböző dolgot fejezhet ki, én most mégis az autoritás iráni tiszteletről és a sokszor szinte elvárt engedélyezésről illetve terelgetésről szeretnék beszélni. Szinte félelmetes belegondolni, de 20 évvel a rendszerváltás után természetes módon teszik fel az emberek a kérdést egy tehetségtelen műsorvezető kapcsán, hogy “milyen végzettsége van ennek, hogy műsort vezethet?”. Kérem szépen: semmilyen. És szerencsére ma Magyarországon vannak olyan tevékenységek, melyekhez nem kell semmilyen végzettség vagy engedély. Ezek – nyilván – általában az olyan dolgok, amiket ha jól csinálunk, adnak valami pluszt, ám oly módon rosszul nem végezhetők, hogy azzal ártsanak. Ha egy műsorvezető nem okos, esetleg unalmas vagy bunkó, akkor – szerencsére – nem kötelező nézni a műsorát, és el van intézve. Szomorúnak tartom, hogy ezt ma Magyarországon le kell írni, márpedig le kell, mert egyszerűen úgy tűnik, hogy polgártársaink egy jelentős részének a fejében még torz képek (emlékek?) élnek olyan alapvető dolgokról, mint – patetikus vagy sem – a szabadság. Igen, ez a szabadság: hogy Horváth Éva mondhat, amit akar, hogy a bíráló írhat róla, amit akar, aztán ha ezek közül bármelyik törvénybe ütközik – bizonyos esetekben elég szerencsétlenül kitalált törvénybe –, akkor sem a kommentelő dolga vagy kötelessége, hanem a rágalmazott joga és az állam kötelessége ezügyben eljárni. Tudom, hogy rendkívül ciki azt írni, hog bocs, hogy ilyen ritkán frissülünk mostanában, de mégis leírom: bocs. Az a helyzet, hogy elkezdtünk egy másik dolgot csinálni, de eddig nem tudtuk, mennyire The flames burned out, still embers glow
Valami olyasmi a történet, hogy Slash úgy érezte, neki is ki kellene adnia már egy albumot, melynek zenei világát saját emlékeiből és az elmúlt évek benyomásaiból alakítja ki – ha úgy tetszik, az érett Slash szerint a zene és a világ. Énekelni viszont nem akart (állítólag nem is tud), ezért ismerőseit és barátait hívta meg, hogy egy-egy dalát felénekeljék, igyekezett az előadók személyiségét is valami módon belefoglalni a nótákba, aminek egyes esetekben az lett a vége, hogy Lemmynek például egy Motörhead-dalt írt, M. Shadowsnak egy Avenged Sevenfoldot, Cornellnek meg egy Audioslave-et, és hát Ozzynak sem éppen nirvanásat (bár ott kevésbé egyértelmű, ki írta kinek, az már inkább, ki mit üzen kinek). Amúgy ez szerintem nem baj, mert hát mit csinált volna, áriákat énekeltet velük? Inkább az zavart, hogy olykor eléggé „slágeres” lett a dal, Slash mintha szándékosan nem mert volna elszakadni a közepesen érdekes, viszont jól bevált riffektől. A nyávogások ellenére (a velünk élő Axl?) az előadók végig túl illedelmesnek tűnnek, süt az egészből a nem villogok haver, ez a te bulid-hozzáállás, persze lehet, hogy mindez a hangmérnök műve, aki kicsit túlvezérelte a hangszereket az éneksáv kárára. Zelk Zoltán: Párbeszéd - Honnét, szomszéd? Összegyűltünk hát rendre, szépen, No de bátyámurak s szép hölgyek: S hogy karvaly dala lesz-e a dal, S ha mégsem úgy lesz, mit se számít, ___________________________ *Április 11-én született költőnk, József Attila és ezen a napon ünnepeljük a költészet napját. Azért mégiscsak ez a világ legjobb lemeze. A fickó mostanában elég menő, de micsoda különbség van közte és a másik menő, Coelho közt… Ez a pali olvasható, értelmes, gondolatokat és kérdéseket is tartalmazó regényeket ír. Nekem nem tetszik, hogy nem központoz, legalábbis vessző nincs, csak pont. De vitathatatlan, hogy ettől a regény kap valami furcsa idegenséget és egyfajta komor lendületet. De nem tudom, hogy ami ilyen jól meg van írva (és le van fordítva), az nem vinné-e magát ugyanígy az effajta kissé vásári modernség nélkül is, de sebaj, az ember így írta meg, szeressük így, mert megérdemli. |
|||||
|
Copyright © 2012 Faustus - All Rights Reserved |
|||||
Legfrissebb hozzászólások