Igen, az Egy csodálatos elme. A minap néztem meg ismét és arra jöttem rá, hogy tényleg nincs semmi baj vele, ez egy jó film. Jó film akkor is, ha a valóság kicsit más lehet, akkor is, ha nem kevés olyan jelenetet nyomattak bele, amely láthatóan a néző katarzisát hivatott felerősíteni. Mert végül is azt az iszonyatos harcot, aminek során ez az ember megküzdött a betegséggel, majd végül alapvetően saját intelligenciájának segítségével valamennyire felül is kerekedett rajta, na ezt a film is eléggé jól és érzékletesen ábrázolja.
Nash és Nash között talán annyi lehet a különbség, amennyi ebből a két videóból látszik.
Frank Darabont, a number one IMDb-s Remény rabjai meg a Halálsoron rendezője a nagyon menő Walking Dead képregényből sorozatot rendez. Nem tudom, van-e ennél jobb hír, talán csak a HBO-s Trónok harca üti ezt. Itt a trailer, egyenesen a Comic-Conról.
Jelenleg a(z) 6. részét olvassa a(z) 6 részből álló sorozatnak, melynek címe Nyelvészkedés
Ezzel a lehetetlen szóval, hogy finnugrász, az egyetemen találkoztam először. Máig nem tudom, hogy művelőit komolyan így kell-e hívni, ezért ezt csak haveri-családi körben merem használni, sose mondtam volna Szij Enikő nyelvészasszonynak, hogy tanárnő, ön finnugrász, fogadok.
Node bennem megvolt a tisztelet a téma iránt. Hadd jegyezzem meg, hogy mindazok, akik kételkednek a magyar nyelv finnugor voltában, azok valamilyen megmagyarázhatatlan módon önkényesen válogattak az iskolában tanultak közül, és nyelvromlástól tartanak, ott megtartották a magyartanárok dogmáit, viszont egy tudományosan alátámasztott témában, a nyelvtörténetben nem restek bátornak és újító elmének mutatkozni, és — jobb esetben — avítt dolognak, rosszabb esetben a zsidő összeesküvés részének tekinteni a finnugor nyelvrokonságot. Hogy még megcifrázzam egy kicsit, végül odáig mennek, hogy az igazi ősnyelv a magyar volt, de mivel a magyart ma is beszélik vagy tizenötmillióan, arról nem lehet szó, hogy romlana vagy kopna, hiszen ez volt az első, és ma is él. Szóval valahogy általában, de nem kizárólag, a két dolog — nyelvóvás és az egyetlen tudományos nyelvtörténeti elmélet tagadása — kéz a kézben jár. Nem tudok elképzelni olyat, hogy valaki szerint fáraók sírján a székely rovásírás jelei láthatók, ugyanakkor azt mondja, hogy jó kis szó a rulez. Tovább: Mit ugrász, finnugrász?
Jelenleg a(z) 5. részét olvassa a(z) 6 részből álló sorozatnak, melynek címe Nyelvészkedés
Bízom benne, hogy a Faustus olvasói az alábbi írást nem fogják politikai hitvallásként olvasni, még akkor sem, ha Schmitt Pál neve fel fog itten merülni. Arról van szó, hogy a köztársasági elnök előhúzta azt a kártyát, amivel a legkönnyebb tömegeket mozgatni manapság: elnöki minőségében fogja óvni a nyelvet, még valami díjat is alapít. Könyörgök, nőjünk már fel. Felejtsük már el, amit belénk vertek az iskolában, és lássuk meg a tényeket, a valóságot, mint Neo. A feladat, amit elképzel magának Schmitt, tökéletes szélmalomharc. Egyrészt a szélmalom nem óriás, nem kell bántani, másrészt ha óriás lenne, semmi esélye nem volna Schmitt úrnak, meg senkinek se — az egy Sztalint leszámítva tán — arra, hogy egyáltalán észrevegye ez az óriás. És itt a fő probléma nem abban van, hogy megint hülye valaki, hanem hogy elvileg ez az ember követendő példa, bármit csinál, hiszen ő a köztársasági elnök, még a katonáknak is ő parancsol baszki. Azt kéne megérteni, hogy ha van egy téma, amiben láthatólag komoly emberek, mint pl. Nádasdy, szakmailag megalapozottnak tűnő érvekkel mutatják meg, hogy így vagy úgy van ez, akkor a kocsmában pofázhatok, hogy a hülye buzi nekem ne magyarázzon, de egy-két szinttel feljebb azért inkább kussoljak. És most nem olyan területen jár elöl rossz példával, ami tökéletesen lényegtelen, hanem pont ott tesz a harcosok alá egy komoly lovat, mit lovat, csatamént, ahol amúgy is elég éles kardokkal szaladgálnak, és kihúzni eddig sem voltak restek. Mi meg, akik szerint az a kurva szélmalom egy szélmalom, lassan nem csak megmosolyogjuk a Don Quijotét, hanem kerülni kezdjük, mert már habzik a szája.
Van egy baromi jó szám, amit annyiszor játszanak a rádiók meg az ember saját cd-játszója, hogy illene már megunni, de nem unjuk. Az Eagles Hotel Californiájáról van szó, akusztikus változatban, nem akusztikusban, mindenhogy szól állandóan, és mindig elgondolkodik az ember, hogy vajon mi mit jelenthet. Ehhez nyújt segítséget az alábbi elemzés, szerintem nagyon jó.
A The Sword című képregény 2007 októberében indult útjára az Image Comics kiadásában. Az Image-ről hirtelen annyit mondok, hogy Amerika egyik legnagyobb kiadója, nyilván a Marvel és a DC után foglal helyet valahol, és ők adják ki a Walking Dead-et is. A Sword-öt a Luna Brothers néven futó páros, Jonathan és Joshua írta-rajzolta meg minden. A Wikipédiáról hadd lopjak ide egy idézetet, szerintem nagyjából mindent elmond róluk, de talán az egész képregényvilág megértéséhez közelebb visz. Itt a szöveg: „It’s also fun to see women do amazing things like jump over buildings.” Ennyi. Nem kell túlmagyarázni, nem kell belevinni olyasmit, ami nincs benne. Marha jó, hogy csajok épületeket ugranak át meg ilyesmi. És ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezekben az alkotásokban nincs meg az a plusz, ami miatt egy magát kulturára éhes, igényes európainak valló is nagy élvezettel olvashatja. A fölösleges belemagyarázás, az olvasóval történő baszakodás, a modern elméleteket a szövegbe tudatosan beépíteni igyekvő posztmodernkedés az, ami hiányzik, és a néha bizony elég fülledt kortárs irodalom területén olyan ez, mint egy könnyű nyári zápor. Valójában – horribile dictu – nem túlzás azt állítani, hogy a képregények legjobbjai úgy vetik le magukról a görögök óta csak egyre növekvő, nyomasztó terheket, melyek miatt egyesek odáig jutnak, hogy nem merik leírni az a szót, hogy „szerelem”, mert „már nem lehet”, szóval úgy vetik le, mint a nagy dél-amerikaiak. Meg merik tenni, nem érzik Homérosztól Thomas Mannig a szigorú tekinteteket magukon. Nem akarnak ezeknek megfelelni. Ma írnak, a mai olvasóhoz. És a történet, a világ, amit kialakítanak és az olvasó mindig tiszteletben tartatik. És szerintem ez a lényeg, a többi rizsa. Ha már itt tartunk, Neil Gaiman Sandman-je éppen úgy teljesíti ugyanezeket, hogy közben az egész nagyon is az európai kultúra legkomolyabb dolgaira épül, de Gaiman a zsenik közt is kiemelkedő, úgyhogy majd egyszer a Sandmant is meg kell nézni közelebbről. Egyelőre annyit, hogy a Sandman szinte objektíven mondható – szavazások, díjak alapján – a világ legjobb képregényének. Tovább: The Sword
Na kérem, megint József Attila és lesz még egy párszor. Szeretném egy csomó versét elemezni itt a Faustuson, de egyelőre jócskán több az elemzendő, mint az elemzett, s ez még így is lesz egy darabig. A napokban futottam bele a Holt vidék című versébe, eléggé elementáris élmény volt, most ugyan valami nyárféleség van, de ezt talán mindegy, mert egyrészt a versben a tél csak eszköz, másrészt állítólag nyáron írta, ráadásul azt hiszem, a Holt vidék lehet az egyik útjelző, ami az embert az olyan nagyversek megértéséhez, mint a Téli éjszaka vagy a Külvárosi éj, elvezetheti.
Szántó Judit visszaemlékezése szerint ez a vers ’32 nyarán született, József Attila két sakkparti között írta a Japán kávéház szivarfüstös zajában. Az irodalomtudósok pedig megpróbálták megkeresni a versben ábrázolt tájat és arra jutottak, hogy az Szabadszállás akkori külterületén lehetett, a versbéli tanyán lakott a költő halász nagybátyja. Szóval eddig van egy régi, meleg nyarunk, meg egy jó hideg telünk a versben, a nyári melegből egy téli táj képe bontakozik ki. Voltak olyanok, akik furcsállták ezt a szerintük összeegyeztethetetlen, furcsa kettősséget, amit a keletkezési körülmények mutatnak, de én azt hiszem, a megoldás itt éppen a sakkparti lehet. Tovább: József Attila: Holt vidék – elemzés
Van nekünk a BlogWatch, ahol mindenféle blogot kritizálunk. Pár hete az azóta megszűnt Csillafuckról írtam néhány sort, amiben a blog ellentmondásosságára, a bizarr motívumok ellenére is döcögő szexualitásra hívtam fel a figyelmet, no meg arra, hogy nem tudni, mire lehet ez így válasz, de ami sejthető, ahhoz kevés. Éppen csak azt nem írtam le, hogy a blog nagyjából úgy szar, ahogy van, azonban mivel a szerző akkoriban jelentette be, hogy abbahagyja, a földön fekvőbe nem lett volna dicsőség belerúgni. Mégis éreztem, hogy kell írni valamit róla, magam sem tudtam pontosan, miért.
Aztán ahogy kitettem a posztot, az egyik kommentező belinkelt egy cikket, amiben arról volt szó, hogy a cikkíró megkereste a Csillafuck szerzőjét, aki elárult pár dolgot magáról és a blogról. A lényeg, hogy csalódottságában kezdte el írni, amiért irodalmi blogját a kutya se olvasta, és tulajdonképpen bosszúnak szánta, mely által mintegy a kortárs szépirodalom vesz elégtételt az igénytelen olvasón. A cikk többi része most kevéssé fontos, mert a szerző nagyrészt önigazolást keres és a részleteket magyarázza, olyasmiket, hogy tulajdonképpen mekkora feladat volt úgy kialakítani a blogot, ahogy, meg nem szerénytelen módon párhuzamba állítja magát de Sade-dal és Apollinaire-rel. Tapsikoltak is neki rendesen, s úgy tűnik, a cikkíró és a kommentelők is elhitték, hogy ez lehet a legnemesebb bosszú a webkettő irodalommal szembeni vélt vagy valós agressziójára. Én kevésbé. Tovább: Van-e olyan, hogy kortárs szépirodalom, és mi köze a pornóhoz?
Írok már pár sort ezekről a csávókról. Vicces egyébként, hogy a posztmentes időszakból visszatérve megint zenével jövök, de ha már itt volt a Metallica pár napja és én láttam is, talán kár lenne kihagyni. Akit kétségek gyötörnek azt illetően, hogy vajon zeneblog lesz-e a Faustusból, azt megnyugtatom, erre nem sok esély van.
Nyilván nem tetszhetett mindenkinek a pénteki műsor és tényleg sok minden nem volt rendben: a Puskás Stadion láthatóan nem alkalmas az ilyen koncertek lebonyolítására, a hangosítás eléggé pocsék volt, Ulrich sokszor elütötte, a karéjokban a közönség meg mintha családi mozidélutánra jött volna, de nem hinném, hogy ilyesmi például a Szigeten még sosem fordult elő, oszt’ mégis el lehet ott szórakozni, ha az ember nagyon akar. Szóval a baj talán inkább azzal van, ha valaki úgy gondolja, hogy a Metallicának adnia kellett volna valamit azon felül, amit ténylegesen adott május 14-én. Mert a Metallica lassan már 20 éve nem ad semmi pluszt, nálam a Blacknél állt meg az idő, bár tény, hogy voltak még értékelhető húzásaik később. Látványos vagy kevésbé látványos megújulásaik mindig is inkább arról szóltak, hogy színesítsék kicsit ezt a hatalmas stagnálást. Ha valami, akkor leginkább ez az ő igazi erényük: hogy itt vannak, megvannak (és most hagyjuk, hogy szerintük hányszor múlt már mindez csak egy hajszálon – PR, hah). Persze, nem olyanok, mint régen – nem is lehetnek –, de, mondom: vannak. Talán ezért is hülyeség ilyenkor a csodát várni, mert kint a koncerten a metálzene egyik ősteknőse kérődzött az orrunk előtt vastag páncéljában, komótosan.
Egy biztos: jó show-t nyomtak, hibákkal ugyan, de tisztességes iparosként. Az igazi rajongó tudta élvezni, ezt bizton állíthatom, mert egy mellettem is volt.
Sokszor hallani ma Magyarországon azt a kifejezést, hogy kádári reflexek. Élnek még a kádári reflexek. Ez nyilván sok külöböző dolgot fejezhet ki, én most mégis az autoritás iráni tiszteletről és a sokszor szinte elvárt engedélyezésről illetve terelgetésről szeretnék beszélni. Szinte félelmetes belegondolni, de 20 évvel a rendszerváltás után természetes módon teszik fel az emberek a kérdést egy tehetségtelen műsorvezető kapcsán, hogy “milyen végzettsége van ennek, hogy műsort vezethet?”.
Kérem szépen: semmilyen. És szerencsére ma Magyarországon vannak olyan tevékenységek, melyekhez nem kell semmilyen végzettség vagy engedély. Ezek – nyilván – általában az olyan dolgok, amiket ha jól csinálunk, adnak valami pluszt, ám oly módon rosszul nem végezhetők, hogy azzal ártsanak. Ha egy műsorvezető nem okos, esetleg unalmas vagy bunkó, akkor – szerencsére – nem kötelező nézni a műsorát, és el van intézve. Szomorúnak tartom, hogy ezt ma Magyarországon le kell írni, márpedig le kell, mert egyszerűen úgy tűnik, hogy polgártársaink egy jelentős részének a fejében még torz képek (emlékek?) élnek olyan alapvető dolgokról, mint – patetikus vagy sem – a szabadság. Igen, ez a szabadság: hogy Horváth Éva mondhat, amit akar, hogy a bíráló írhat róla, amit akar, aztán ha ezek közül bármelyik törvénybe ütközik – bizonyos esetekben elég szerencsétlenül kitalált törvénybe –, akkor sem a kommentelő dolga vagy kötelessége, hanem a rágalmazott joga és az állam kötelessége ezügyben eljárni. Tovább: Kádári reflexek
Tudom, hogy rendkívül ciki azt írni, hog bocs, hogy ilyen ritkán frissülünk mostanában, de mégis leírom: bocs. Az a helyzet, hogy elkezdtünk egy másik dolgot csinálni, de eddig nem tudtuk, mennyire lesz jó vagy rossz, úgyhogy most, amikor már látszik, hogy működik, megosztjuk itt is. Íme: blogwatch. De ez természetesen nem azt jelenti, hogy a Faustust hanyagoljuk, csak most kicsit sok minden jött össze. Van még ez-az a tarsolyban, majd előbb-utóbb azt is megosztjuk, de a lényeg, hogy most már visszatérünk ide is, és okoskodunk tovább. Nagyon köszi mindenkinek, aki több hetes frissítetlenség után sem vett le minket a feedolvasójából. Eztán se tegye
Gondolom, alapvetően az motiválta a fickót, hogy ha Axl hozhatta a maga dolgait a Chinese Democracy-val, akkor ő miért ne tehetné, s igaza is van. Korábban témáztunk már a Gunsról, meg arról is, ki mennyit tehetett hozzá a sikerhez, Falcon szerint Slash mindig is inkább csak ikonikus figurája volt a zenekarnak, ami ellen én talán túl élénken tiltakoztam. Egy biztos, innentől azért már árnyaltabb képet kell kapnunk.
Valami olyasmi a történet, hogy Slash úgy érezte, neki is ki kellene adnia már egy albumot, melynek zenei világát saját emlékeiből és az elmúlt évek benyomásaiból alakítja ki – ha úgy tetszik, az érett Slash szerint a zene és a világ. Énekelni viszont nem akart (állítólag nem is tud), ezért ismerőseit és barátait hívta meg, hogy egy-egy dalát felénekeljék, igyekezett az előadók személyiségét is valami módon belefoglalni a nótákba, aminek egyes esetekben az lett a vége, hogy Lemmynek például egy Motörhead-dalt írt, M. Shadowsnak egy Avenged Sevenfoldot, Cornellnek meg egy Audioslave-et, és hát Ozzynak sem éppen nirvanásat (bár ott kevésbé egyértelmű, ki írta kinek, az már inkább, ki mit üzen kinek). Amúgy ez szerintem nem baj, mert hát mit csinált volna, áriákat énekeltet velük? Inkább az zavart, hogy olykor eléggé „slágeres” lett a dal, Slash mintha szándékosan nem mert volna elszakadni a közepesen érdekes, viszont jól bevált riffektől. A nyávogások ellenére (a velünk élő Axl?) az előadók végig túl illedelmesnek tűnnek, süt az egészből a nem villogok haver, ez a te bulid-hozzáállás, persze lehet, hogy mindez a hangmérnök műve, aki kicsit túlvezérelte a hangszereket az éneksáv kárára. Tovább: Slash 2010
A fickó mostanában elég menő, de micsoda különbség van közte és a másik menő, Coelho közt… Ez a pali olvasható, értelmes, gondolatokat és kérdéseket is tartalmazó regényeket ír. Nekem nem tetszik, hogy nem központoz, legalábbis vessző nincs, csak pont. De vitathatatlan, hogy ettől a regény kap valami furcsa idegenséget és egyfajta komor lendületet. De nem tudom, hogy ami ilyen jól meg van írva (és le van fordítva), az nem vinné-e magát ugyanígy az effajta kissé vásári modernség nélkül is, de sebaj, az ember így írta meg, szeressük így, mert megérdemli. Tovább: Cormac McCarthy: Az út
Van az internetbe’ ez az oldal. Pontosan arra való, amire tippelnénk: segít eligazodni a rengeteg fantasy könyv között. Hiszen ha az ember bemegy a könyvesboltba, polcok hosszú során át kínálja magát a rengeteg szép fantasy regény, és végül általában nem vesz egyet sem, mert honnan a francból lehet tudni, hogy jó… Ez a műfaj ugyanis valamiért különösen népszerű a rossz írók, buta történetek és a pénzkisajtolásos hozzáállás háromszögében. Pedig a jó fantasy ugyanolyan jó, mint a jó bármi. Így aztán, beleolvasván a toplistába az oldalon, nyugodt szívvel vásároltam meg (a bookline-on, ami egy külön sztori) George R. R. Martin hatalmas sagájának (A tűz és jég dala) első kötetét, a Trónok harcát. Tizenévesen az ember falta ezeket, Sárkánydárda, Skandar Graun, Drizzt Do’Urden, Aragorn: szinte mindegy volt. Na jó, Aragornék akkor is kiemelkedtek. Aztán elmúlt ez (már akinél), de a vágy, hogy igazi mesét olvassunk, megmaradt. De a sok csalódás, amikor már meg tudtuk különböztetni a jó-t a rossz-tól, elvette a kedvünket szinte az egész műfajtól. Tolkient még újraolvastuk néhányszor (ő azért maradt a csúcson), ráfanyalodtunk régen jó nevű írók újabb műveire, és bizony hamar féredobtuk. Nem ugyanaz volt már. Vagy mi, vagy ők változtak annyit, hogy nem találkoztunk szinte egy mondatnyira sem.
Szinte ijesztően vaskos mű a Trónok harca, közel ezer oldal. Igazából rendeltem egy másikat is, ami a listán volt, de valahogy nem jött be annyira (A világ szeme). Azt hiszem, a fordítás miatt. Szóval végül elkezdtem olvasni ezt. És 20 oldal után tudtam, hogy megvan. Könnyen gördülő mondatok, jól adagolt információmennyiség, amivel azt éri el a szerző, hogy még többet akarjunk megtudni, nem pedig azt, hogy na már megint egy cliffhanger.
Furcsa világ Westeros világa. Van tél, tavasz, nyár, ősz, de hogy melyik mennyi ideig tart, nem lehet előre tudni. A történet kezdetén nyár van még, mely már hosszú évek óta tart, de jól tudjuk: közeleg a tél, ami legalább olyan hosszú lesz, mint a nyár volt. És sokkal sötétebb. Ez a mondat (közeleg a tél) az Északot uraló nemesek, a Starkok jelmondata is egyben. Birodalmuk és legnagyobb városuk neve angolul Winterfell, magyarul (bátor és remek fordítás): Deres. Ők a történet főhősei, az első könyben legalábbis. Őseik hozták létre a Falat, mely a Hét Királyságot az örök tél birodalmától elválasztja. Egy hatalmas, jégből épített fal, melyet éjjel-nappal az Éjszakai Őrség feketébe öltözött, minden emberi köteléktől eskü alatt elszakadó emberei őriznek. Valaha nemes feladat volt, de az ember elpuhult már, saját hatalmi harcai miatt elfelejtette, hogy a Fal mögött olyan veszélyek leselkednek és törnek előre a tél fenyegető közelségében, melyek mellett eltörpül a tény, hogy ki ül a Vastrónon. Így aztán többnyire csak bűnözőket, kegyvesztett lovagokat és hasonlókat küldenek a Falra. És Havas Jont, Eddard Stark törvénytelen fiát, aki a regény egyik főszereplője. Rajta kívül nemes apja, mostohaanyja, három testvére, az ellenlábas család törpe növésű hercege, és az egykor sárkányok segítségével a Birodalmat uraló Targaryen ház utolsó leszármazottja, a száműzetésben élő Daenerys szemszögéből látjuk az eseményeket, fejezetenként váltakozva. Remek megoldás, különösen mert ezek a figurák jellemek, akik változnak – vagy ha nem, az is beszédes rájuk nézve –, nemcsak klisékből gyúrt alakok, akiket egy elképzelt világban össze lehet ereszteni pár orkkal, és máris kész a fantasy.
És a múlt felidézéséből is látható, hogy Martin remekül kitalálta világát, van történelem (nyilván tolkieni mélységről szó sem lehet, bár ki tudja…). Ez a történelem elejtett mondatokból, lassan bontakozik ki, és legalább olyan érdekes, mint a jelen. Mind a rég-, mind a közelmúlt eseményeire rengeteg utalás történik, mely sok szereplő életét ma is befolyásolja, sebek, szerelmek, harcok jönnek-mennek. És alig van mágia, sárkány vagy ilyen-olyan mesés lény. Egyelőre szinte csak beszélnek róla, de tudjuk, hogy lehetséges, és ha majd végül később találkozunk velük, egyáltalán nem lesznek idegenek. De az első kötetben az emberek harca a trónért a fontos, a se nem fekete, se nem fehér figurák küzdelmei. Árulás, csaták, szerelem; nemes, nagyszerű emberek, velük szemben önző, félelmetesen okos és félelmetesen kegyetlen udvaroncok; idegen földek idegen harcosai; valaha hatalmas emberek esetlen csetlés-botlásai a hatalomért folytatott harcban: ez a Trónok harca, melyet nyugodt szívvel ajánlok mindenkinek.
És a végére egy remek hír: az HBO Sean Bean főszereplésével sorozatot készít a regényből, mely a jelek szerint mostanában kapott zöld utat, a pilot már el is készült, és a tervek szerint a közel 50 millió dolláros költségvetésű produkciót valamikor jövő tavasszal mutatják be. Remek.
A Book of Eli-ról azt hittem, valami gagyi meglovaglása lesz a világvége-témának, főleg így a Road farvizén. Amikor a Kevin Costner-es Robin Hood jött, akkor is volt egy másik, talán maga Uma játszott benne, Robin meg ilyen németfejű fazon volt a Bundesligából, de ebben nem vagyok biztos, mindegy, szóval az is ilyesmi volt, a menő mellett jött egy kisebb. De a Book of Eli nem ilyen. Tömören azt kell mondanom, hogy meg lennék lepve, ha Cormac McCarthy regényéből tudnának ilyen jó filmet forgatni. A Coen-tesóknak nem sikerült (mondjuk ezt nem sokan látják így) a Nem vénnek való vidékkel, és hogy nagyjából hasonló témában rövid időn belül két nagyszerű filmet lássunk, arra elég kicsi az esély. De hátha…
Éli könyve
A lényeg azonban, hogy az Éli könyve jó lett. Denzel Washington nagyon érett színésszé vált, méltó a karakterhez, akit megformál, Mila Kunis jól néz ki (és szintén ügyes), nem hiába szeretik a Superficial-on annyira, Gary Oldman pedig Gary Oldman: hail to the king, baby. A film amúgy megint csak az a fajta alkotás, amiről nehéz spoilermentesen írni, de igyekszem. Egy csomó apróság van a filmben, ami miatt várok már valami hd-sabb verziót. Érezni lehet, hogy elsőre csak egy réteget szedtünk le a hagymáról. Ha majd másodszorra lehet nézni, akkor a nagy meglepetésre utaló jeleket fogom keresni az elejétől fogva (amiből visszagondolva azért volt elég sok). Meg a filozófiai utalásokat, amikből szintén. Meg a társadalomkritikát, ami megint csak annyira pontos és nem szájbarágós, hogy öröm volt elcsámcsogni utána egy értő ember társaságában. Sokaknak nem tetszett annyira a film, tudom. Human a filmbuzin eléggé lehúzta, meg akikkel néztem, azok közt is volt, aki egy-egy (szerinte!) hibába belekötött, de az végül nem dőlt el, hogy igaz-e (ilyen odaérhet-e-annyi-idő-alatt dolog volt). Természetesen nem értek egyet ezekkel. Olyan filmmel van dolgunk, amelyikben képesek gyakorlatilag csont nélkül bemutatni, hogy pl. mi az egyház ma – és volt még inkább a középkor egyes szakaszaiban: ez pedig nem más, mint a főgonosz Carnegie; hogy miért fontos az a bizonyos könyv (félreértés ne essék, azért nem egy Vidám Vasárnap a film ); hogy úgy néz ki, valóban szinte mindig van választásunk; hogy milyen egyszerűen, de törvényszerűen omlik össze egy világ, ha az erős ember, aki addig egy célért összetartotta, hirtelen kiengedi a kezéből. De ez mind csak egy szelet. Aztán ott van az a jelenet, amikor az első gonosz banda legyakása után a főembert megöli Eli. Én akkor éreztem először, hogy a komolyabb fülemet is ki kell nyitnom, mert itt bizony a buta Mad Max-utánérzésnél sokkal nagyszerűbb valamivel állunk szemben, és nem csalódtam. Szeretem az olyan filmeket, amikor visszamenőleg, a végén nyer értelmet egy csomó dolog, de amelyek film közben is a helyükön voltak, és nem csak a WTF-érzést hagyták maguk után, amíg meg nem lettek magyarázva. Talán az egyetlen negatívum, amit fel tudnék hozni, az a manapság üres frázissá pufogtatott tempó. A film kb. első harmada után mintha egy pillanatra megtörne a lendület, és átadná helyét az amúgy remek mélyebb mondanivalónak, csak az átmenet valahogy lehetne zökkenőmentesebb. Talán ezt értették félre néhányan. Szóval remek film, osztok neki egy 9-est simán. Nézze meg mindenki. Akciós, okos, elgondolkodós. Jó. És ha valaki jó világvégés dolgot akar és szereti a képregényt, a The Walking Dead-et keresse, miután elolvasta az Y: the last man-t. Azok is jók
Az Ady-elemzésben bántottam egy kicsit Kosztolányit, most gyorsan leszögezem hát: óriási költő volt szerintem, még akkor is, ha állítólag manapság íróként kezdik előrébb rangsorolni. Meghatározó, meg merem kockáztatni, irányformáló alakja volt nemzedékének, talán az elsők közt volt, aki meg merte — és értékelhető szinten volt képes — csinálni a l’art pour l’art-t. Ezt persze kezeljük fenntartásokkal, de alapvetően nem hülyeség, hogy Dezső viszonylag kevés nemzetsirató meg világmegváltó verset írt, inkább a saját kertjével, dióval, mákkal foglalkozott, és milyen jól tette. Volt ő szegény kisgyermek, bús férfi, boldog és szomorú egyszerre, de minden sora mögött az életnek valami olyan szeretete — és ismerete — bújik meg, amit nem sokszor látunk. Ha verseihez, novelláihoz (a regényeket direkt nem sorolom, az valami elképesztően komor világ legtöbbször) hozzáképzeljük a mindig kifogástalan eleganciával megjelenő költő alakját, amint Karinthyékkal kávézik vagy akármi, szerintem nagyjából ki is rajzolódik a 20-as évek egyik óriása, Kosztolányi Dezső.
Egyik kedvenc versem tőle a Boldog, szomorú dal. Meglepő cím: boldog is, szomorú is, dal is. Nevezzük nevén, ha ezt várják tőlünk: oximoronnak hívjuk azt, amikot egymásnak ellentmondó értelmű szavakat kapcsolunk egységbe. Ha nagyon villantani akarunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez itt ilyen hármas oximoron, mert boldog vs. szomorú vs. dal. A dal márpedig nemcsak vidám leginkább, hanem arról ismerszik meg, hogy egynemű érzéseket fejez ki, itt meg elég hamar kiderült, hogy legalább két érzésről lesz szó. Úgyhogy ha a későbbiekben okos, ravasz címre akarunk példát, ezt nyugodtan elő is vehetjük. Vagy ha nem akarjuk bonyolítani, akkor legyen simán paradoxon, ami meg elvileg egymást kizáró gondolatok összekapcsolása. Szerintem azért nem paradoxon, mert nem csak címből áll, és a végére kiderül, hogy Tovább: Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal — elemzés
Most nem vagyok annyira képben, mint tavaly voltam, sokkal kevesebbet láttam a jelölt alkotásokból. Megvolt az Avatar, a Hurt Locker (A bombák földjén), az Inglorious Basterds (Becstelen Brigantyk), a District 9, az Up (Fel) és az Up in the Air (Egek ura). Hát tuti jelöltem nincs, de én minden baja ellenére az Avatarnak adnám a legjobb filmért a szobrot, mert az: film a javából, olyan alkotás, amiben a lényeg olyan dolgokon van, amit csak a mozivásznon lehet megcsinálni. Hogy értelme legyen a dolognak, vessük össze a tavalyi év egyik legjobb filmjével, a Doubttal. Az elmegy színházba, könyvben, mindenhogy. Az Avatar viszont ízig-vérig mozi, úgyhogy menjen csak oda a szobor. Női mellékszereplőnek Ripley hadnagyot ajánlanám mindenképp, bár itt is vannak, akiket nem láttam, persze, de Sigourney ász. És kb. ennyit tudok most tippelni, de nem soká ki is derül, mi újság, jövőre meg jobban felkészülök. És most egy pillanatra szégyelljük el magunkat, hogy Albániától Romániáig mindenütt adják a gálát, nálunk viszont nem. Ebben azért mindenki ludas, és kurvára nem ér a maúnikasóval takarózni.
Úgy esett, hogy Falcon, aki barátom és szerzőtársam itt a Faustuson, írt egy posztot Pollágh Péter egy bizonyos verséről és – induktív módon, ami azért a modern tudományban is megállja a helyét – az ahhoz kapcsolódó jelenségekről, melyeket remélhetőleg nem csak ő (tényleg nem, mert például én is hasonlóképp vélekedek erről ugye) tart nemkívánatosnak. Aztán ahogy az lenni szokott, megjelent a holdudvar és elkezdtek tőlünk mindenfélét követelni, elsősorban az érveket. Márpedig érveink vannak, s ha már a gyógypedagógia is előkerült, vegyük szépen sorra ezeket, inkább csak érintőlegesen.
Tehát a Vörösróka nem jó vers, mert:
ritmikailag gyenge (az enjambement túlzásba vitelén kívül mást nemigen mutat)
ugyan ott van a szimbólum, a róka, amit a szerző végigvisz a versen, de Pollágh nem ad kulcsot a megfejtéshez, sőt abban sem segít az olvasónak, hogy rájöjjön, legalább hol keresse azt; ennek következtében létrejön egy olyan beszédhelyzet, amelyben a szerző szinte bármit megtehet, az olvasó pedig szinte semmit
a mindenütt jelenlevő, elhibázott szimbólum okán a tartalom is értékelhetetlen
Általánosabb jelenségek, melyekre a vers kapcsán következtetni lehet:
Pollágh propagált státusza mellett merte ezt a verset elkövetni
elefántcsonttorony-hatás
elkötelezett és agresszív holdudvar
pozőrködés, megjátszás (posztmodern)
lehetetlen a szellemi találkozás szerző és olvasója között – olvasó semmibe vétele
konklúzió: a felsoroltak alapján az irodalom semmibe vétele
Ezek lettek volna az érvek és ezekre érkeztek olyan félig-meddig (se) ellenérvek, melyeket a hozzászólásokból próbálok kikaparni, íme: Tovább: Átüt rajta a máj
Ha van rosszabb dolog, mint az elhíresült Rubophen Versíróverseny szerencsétlen, önjelölt idiótáival harcolni azért a kis darab valamiért, ami még ma irodalomnak nevezhető Magyarországon, az az lehet, hogy az ember beleköt, belerúg valakibe, aki elvileg “hivatalos” poéta, állami támogatást is kap, és még a Márai-féle értelemben vett rajongótábora is van. A napiszarversről most nem beszélünk, mert az egy másik külön post témája kéne, hogy legyen, mert megérdemli, sőt — retorika! — a pénzről sem beszélünk, amit állítólag kapott Pollágh úr. Beszélünk arról, amihez konyítunk: a versről, most éppen Pollágh Péter verseiről.
Vessen meg bárki, de tapasztalataim azt mutatják, hogy nem járok rossz nyomon, ha az alapján ítélek, amit az első két-három olvasással töltött perc okoz. Ez nem jelenti azt, hogy nem olvasom tovább az adott művet, de hogy az esetek nagy többségében igen pontos iránytű az első benyomás egy irodalmi mű — leginkább persze a vers — kapcsán, az biztos.
Alapvetően két problémával kerülhetünk szembe, ha verset akarunk elemezni. Valójában sokkal többel, számtalannal, de ha a technikai részleteket nézzük, akkor kettővel: ha valaki eltúlozza a formai megoldásokat, meg ha valaki szarik rá. Az előbbire időnként sajnos jó példa lehet Varró Dani, az utóbbira meg számtalan ma a neten majomkodó hülyegyerek. Az igazi vers úgy születik, hogy az ember leírja, ami jön. Vannak, akik ezt az állatságot komolyan tudják venni, és akkor nekiállnak verset írni. Az ilyenekkel tele a padlás, belőlük állt a Rubi nagyjából 99%-a. Általában még egy jó adag önérzettel is meg vannak áldva, plusz egy kis agresszivitással, és akkor aztán olyan viharok kerekednek belőle, hogy az ember csak kapkodja a fejét. De ez nem érdekes, kavarog a sok szar net-szerte, a Youtube is attól jó, hogy tele van hányva mindennel, amit el lehet képzelni, de a sok felhasználó miatt végül egy körlevélbe biggyesztett link formájában úgyis elér az emberhez az, amit érdemes megnézni, úgyhogy végül is én egyáltalán nem bánom, hogy tele van szar verssel a net, nem kell olvasni és kész. Tovább: Pollágh Péter: Vörösróka
A 30-as évek végén – gondoljunk bele: a háború épp kitört itt Európában, Kabos Gyulák és hasonló sztárok éltek-haltak – Amerikában a Detective Comics egyik számában megjelent minden idők egyik – ha nem A – legnagyszerűbb szuperhőse, a Denevérember. Mi itt a Faustuson elvileg Spidey-fanok vagyunk alapvetően, azonban ha az irodalom felől közelítünk, mindenképpen előrébb kell sorolni Batmant, mint bárki mást a képregények történetében. Amikor kitalálták, gondolom nem tudták, hogy milyen lehetőségeket tartalmaz ez a figura. Superman már néhány éve létezett, csináltak egy újat – szinte azt mondhatni, hogy ilyen egyszerű az egész. Amerikáról beszélünk. Aztán, ahogy teltek az évek, szaporodtak a szuperhősök, jöttek-mentek, Batman maradt, sőt olyan figurává fejlődött, akiről bátran elmondható, hogy nemcsak a szuperhősök közül tűnik ki emberi mivoltával, hanem közülünk is. Persze az egész műfaj rengeteget változott az idők során, a legszínesebb ruhákban pompázó, sokszor mai szemmel bizony komikus figurák is rengeteg változáson, mélyülésen, árnyaláson mentek át, de hogy ez a Denevérnek tette a legjobbat, az szinte biztos.
Gotham City önmagában egészen más, mint a többi hely. Bűnben fetrengő, korrupt, sötét, nyomasztó város, ahol egy pillanat alatt összetörten, piszkosan zuhanna a földre és zúzná halára magát valami makulátlan fehér angyal. Nem, ide egy olyan figura kell, aki – bár szinte sosem lép át egy határvonalat – a bűnözőkkel szemben éppen a saját fegyverüket használja, a félelmet. És hogy honnan szedi ezt a félelmet? Hát persze, hogy lelkének legsötétebb régióiból, számára végtére is ez az egész nem más, mint önterápia, az elhunyt szülők emlékének való megfelelni vágyás, egy soha ki nem elégíthető, óriási teherként a vállán nyugvó elvárás. Ezért az egyértelműen pozitív, klasszikus hősök közül talán éppen Batman az egyetlen, akinél joggal tehetjük fel a kérdést: olyan jó ember, mint amilyennek a cselekedetei beállítják? És hát persze hogy igen a válasz, de hogy ez a kérdés egyáltalán felmerülhet, mindenképpen alátámasztja, hogy Batman-nél nagyszerűbb képregényhőst nem csináltak még.
Ki ez az ember? Alapvetően tipikus szuperhős – emberi képességekkel –, gazdag mint az állat, okos, tud verekedni, és a vagyonából olyan cuccokal szereli fel magát, hogy egyszer – egy amúgy remek sztori gyengébb pillanatában – még Supermant is megfingatja (Hush).
Batman
De ha az utóbbi mondjuk 20-30 év igazán jó történeteit elolvassuk, tudjuk, hogy ennél sokkal több a fickó. Bolond, mániákus, félelmet nem ismerő, de minden cselekedetében a félelemtől hajtott, dúsgazdag, de pénzét hagyományos értelemben abszolút élvezni képtelen, a nők körében imádott, de a szerelmet csak egy szinte teljesen bolond szuperbűnöző személyében úgy, ahogy megtapasztaló, szerencsétlen, irigylésre méltó, szánnivaló ember.
Az igazán jó Batman-történetek – és ide bátran besorolhatjuk most már a Nolan-féle Batman Beginst és a The Dark Knightot – alkotói sosem voltak restek az emberi elme legsötétebb bugyraiban keresni meséik fő mozgatórugóit. Talán nem véletlen, hogy ezekben a sztorikban az Arkham elmegyógyintézet szinte mindig komoly szerepet kap. Több olyan is van, ami ott játszódik (Arkham Asylum), sőt egy olyan is, amelyikben Batman szinte alig szerepel (The Living Hell). Azért ez elég elképzelhetetlen a klasszikus figurák kapcsán: 4-5 füzetes Pókember-sztori, ahol a félőrült Green Goblin és társai dolgaival foglalkoznak, és a Spidey csak az elején egy kicsit, meg a végén egy kicsit belóg, hogy tudjuk, érezzük végig, hogy jelen van, és még ezeknek a fickóknak is van mitől tartani? Tényleg nagyon szeretem a Pókembert, de ez egyszerűen elképzelhetetlen. Míg Batman-nél éppen ez a fajta komor, de nagyon létező, az ellenfeleknél is emberi oldal az, ami miatt egy-egy történet akár évtizedeken át velünk marad és hat: őrület, kordában tartott, feszes, a jó ügyért megzablázott, de ki is használt őrület az egyik oldalon, és romlott, gonosz, szabad, a velejéig érthetetlen a másikon. És ez a két hatalmas erő – melyből a gonosznak képregényben a Joker, a filmvásznon pedig a Heath Ledger életre keltette Joker az egyik legtökéletesebb megjelenése – csap össze immár 70 éve. Hát persze, hogy letehetetlenek és örökérvényűek ezek a történetek, mert mindegy a ruha, mindegy, hogy mennyire tipikus egy csomó vonása a Denevérnek: ami mögötte van, mindig mi leszünk.
Because he’s the hero Gotham deserves, but not the one it needs right now. So we’ll hunt him because he can take it. Because he’s not our hero. He’s a silent guardian, a watchful protector. A dark knight.
Mai mércével se semmi a fickó: költő, egy gazdatiszt és egy cseléd fia, vitéz a Sorbonne-on és a kocsmákban, akinek a törvényen kívüliség legalább annyira lételeme volt, mint maga az irodalom. François Villon, aki végül magiszter se lett, egy olyan kor szülötte volt, mikor a középkor boltíves mennyezetét tartó gerendák igencsak ropogni látszottak. A fordulópont még nem következett el, de már sok minden másképp volt, mint régebben. Talán ezért is a furcsa kettősség Villon verseiben.
Nincs hazafias művészet, mondja Goethe, kinek nevében s talán alkatában is benne rejlik a gótika, és valóban, annak ellenére, hogy Villon középkori és francia, meglehetősen egyetemes is. Azon kevesek egyike, akik megértették, mi lehet a szerepe az irodalomnak, pontosabban az író embernek. Megértette, hogy a trubadúros szépelgés (már) nem vezet sehova, élet nélkül nincs irodalom se, bár talán túl messzire ment mindkettőben. Az irodalomtörténet szépíti, amit lehet, de ne feledjük, többek között rablógyilkos volt, aki feltehetőleg tüdőbajosan halt meg az út szélén (de ezt se tudjuk biztosan), s legkirívóbb-legkihívóbb verseit egy kurváról írta.
Egy szó mint száz: Villon jól értelmezte szerepét, meglátta miről és hogyan kell írni, s ez minden korban, de manapság különösen dicséretes. A pusztulás szélén csodáljuk hát csendben zsenijét, ami lényegest és sallangot egyaránt megmutat nekünk, nemcsak az irodalomban, de az életben is. Metafizika. Tovább: Villon, a költő
Annak ellenére, hogy kivétel nélkül minden magyarországi ember gyermekkori emlékeiben a telek még telek voltak, a ma leesett 30 centi mindenkit elragadtatott felkiáltásokra bír, mintha sose láttak volna még ilyet.
Egy kedves barátom felszólított, hogy írjak top 30-as filmlistát, mert tudni akarja, mi van. Mint később kiderült, nem kellett volna pont 30, de én ragaszkodtam a szabályokhoz. Ha egy hét múlva írnám meg, talán másképp festene egy-két helyen a dolog, de hogy ezek közül mind 10/10, az biztos. Ha még eszünkbe jut valami, majd kommentbe odabiggyesztjük. A számozás — kivéve az első kettőt — nem feltétlenül sorrendet jelöl.
Legfrissebb hozzászólások