|
|||||
|
Iagz, meésink mekgopotatk, Szél süívt, a kpau tráva. Lneg. A seküetk bnűe, lsztáik: dhoos picnék mlyéén az óobr, Az Ady-elemzésben bántottam egy kicsit Kosztolányit, most gyorsan leszögezem hát: óriási költő volt szerintem, még akkor is, ha állítólag manapság íróként kezdik előrébb rangsorolni. Meghatározó, meg merem kockáztatni, irányformáló alakja volt nemzedékének, talán az elsők közt volt, aki meg merte — és értékelhető szinten volt képes — csinálni a l’art pour l’art-t. Ezt persze kezeljük fenntartásokkal, de alapvetően nem hülyeség, hogy Dezső viszonylag kevés nemzetsirató meg világmegváltó verset írt, inkább a saját kertjével, dióval, mákkal foglalkozott, és milyen jól tette. Volt ő szegény kisgyermek, bús férfi, boldog és szomorú egyszerre, de minden sora mögött az életnek valami olyan szeretete — és ismerete — bújik meg, amit nem sokszor látunk. Ha verseihez, novelláihoz (a regényeket direkt nem sorolom, az valami elképesztően komor világ legtöbbször) hozzáképzeljük a mindig kifogástalan eleganciával megjelenő költő alakját, amint Karinthyékkal kávézik vagy akármi, szerintem nagyjából ki is rajzolódik a 20-as évek egyik óriása, Kosztolányi Dezső. Egyik kedvenc versem tőle a Boldog, szomorú dal. Meglepő cím: boldog is, szomorú is, dal is. Nevezzük nevén, ha ezt várják tőlünk: oximoronnak hívjuk azt, amikot egymásnak ellentmondó értelmű szavakat kapcsolunk egységbe. Ha nagyon villantani akarunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez itt ilyen hármas oximoron, mert boldog vs. szomorú vs. dal. A dal márpedig nemcsak vidám leginkább, hanem arról ismerszik meg, hogy egynemű érzéseket fejez ki, itt meg elég hamar kiderült, hogy legalább két érzésről lesz szó. Úgyhogy ha a későbbiekben okos, ravasz címre akarunk példát, ezt nyugodtan elő is vehetjük. Vagy ha nem akarjuk bonyolítani, akkor legyen simán paradoxon, ami meg elvileg egymást kizáró gondolatok összekapcsolása. Szerintem azért nem paradoxon, mert nem csak címből áll, és a végére kiderül, hogy Most nem vagyok annyira képben, mint tavaly voltam, sokkal kevesebbet láttam a jelölt alkotásokból. Megvolt az Avatar, a Hurt Locker (A bombák földjén), az Inglorious Basterds (Becstelen Brigantyk), a District 9, az Up (Fel) és az Up in the Air (Egek ura). Hát tuti jelöltem nincs, de én minden baja ellenére az Avatarnak adnám a legjobb filmért a szobrot, mert az: film a javából, olyan alkotás, amiben a lényeg olyan dolgokon van, amit csak a mozivásznon lehet megcsinálni. Hogy értelme legyen a dolognak, vessük össze a tavalyi év egyik legjobb filmjével, a Doubttal. Az elmegy színházba, könyvben, mindenhogy. Az Avatar viszont ízig-vérig mozi, úgyhogy menjen csak oda a szobor. Női mellékszereplőnek Ripley hadnagyot ajánlanám mindenképp, bár itt is vannak, akiket nem láttam, persze, de Sigourney ász. És kb. ennyit tudok most tippelni, de nem soká ki is derül, mi újság, jövőre meg jobban felkészülök. És most egy pillanatra szégyelljük el magunkat, hogy Albániától Romániáig mindenütt adják a gálát, nálunk viszont nem. Ebben azért mindenki ludas, és kurvára nem ér a maúnikasóval takarózni. Jegyzet a Pollágh-jelenséghez Úgy esett, hogy Falcon, aki barátom és szerzőtársam itt a Faustuson, írt egy posztot Pollágh Péter egy bizonyos verséről és – induktív módon, ami azért a modern tudományban is megállja a helyét – az ahhoz kapcsolódó jelenségekről, melyeket remélhetőleg nem csak ő (tényleg nem, mert például én is hasonlóképp vélekedek erről ugye) tart nemkívánatosnak. Aztán ahogy az lenni szokott, megjelent a holdudvar és elkezdtek tőlünk mindenfélét követelni, elsősorban az érveket. Márpedig érveink vannak, s ha már a gyógypedagógia is előkerült, vegyük szépen sorra ezeket, inkább csak érintőlegesen. Tehát a Vörösróka nem jó vers, mert:
Általánosabb jelenségek, melyekre a vers kapcsán következtetni lehet:
Ezek lettek volna az érvek és ezekre érkeztek olyan félig-meddig (se) ellenérvek, melyeket a hozzászólásokból próbálok kikaparni, íme: Ha van rosszabb dolog, mint az elhíresült Rubophen Versíróverseny szerencsétlen, önjelölt idiótáival harcolni azért a kis darab valamiért, ami még ma irodalomnak nevezhető Magyarországon, az az lehet, hogy az ember beleköt, belerúg valakibe, aki elvileg “hivatalos” poéta, állami támogatást is kap, és még a Márai-féle értelemben vett rajongótábora is van. A napiszarversről most nem beszélünk, mert az egy másik külön post témája kéne, hogy legyen, mert megérdemli, sőt — retorika! — a pénzről sem beszélünk, amit állítólag kapott Pollágh úr. Beszélünk arról, amihez konyítunk: a versről, most éppen Pollágh Péter verseiről. A 30-as évek végén – gondoljunk bele: a háború épp kitört itt Európában, Kabos Gyulák és hasonló sztárok éltek-haltak – Amerikában a Detective Comics egyik számában megjelent minden idők egyik – ha nem A – legnagyszerűbb szuperhőse, a Denevérember. Mi itt a Faustuson elvileg Spidey-fanok vagyunk alapvetően, azonban ha az irodalom felől közelítünk, mindenképpen előrébb kell sorolni Batmant, mint bárki mást a képregények történetében. Amikor kitalálták, gondolom nem tudták, hogy milyen lehetőségeket tartalmaz ez a figura. Superman már néhány éve létezett, csináltak egy újat – szinte azt mondhatni, hogy ilyen egyszerű az egész. Amerikáról beszélünk. Aztán, ahogy teltek az évek, szaporodtak a szuperhősök, jöttek-mentek, Batman maradt, sőt olyan figurává fejlődött, akiről bátran elmondható, hogy nemcsak a szuperhősök közül tűnik ki emberi mivoltával, hanem közülünk is. Persze az egész műfaj rengeteget változott az idők során, a legszínesebb ruhákban pompázó, sokszor mai szemmel bizony komikus figurák is rengeteg változáson, mélyülésen, árnyaláson mentek át, de hogy ez a Denevérnek tette a legjobbat, az szinte biztos.  Batman De ha az utóbbi mondjuk 20-30 év igazán jó történeteit elolvassuk, tudjuk, hogy ennél sokkal több a fickó. Bolond, mániákus, félelmet nem ismerő, de minden cselekedetében a félelemtől hajtott, dúsgazdag, de pénzét hagyományos értelemben abszolút élvezni képtelen, a nők körében imádott, de a szerelmet csak egy szinte teljesen bolond szuperbűnöző személyében úgy, ahogy megtapasztaló, szerencsétlen, irigylésre méltó, szánnivaló ember. Because he’s the hero Gotham deserves, but not the one it needs right now. So we’ll hunt him because he can take it. Because he’s not our hero. He’s a silent guardian, a watchful protector. A dark knight. Mai mércével se semmi a fickó: költő, egy gazdatiszt és egy cseléd fia, vitéz a Sorbonne-on és a kocsmákban, akinek a törvényen kívüliség legalább annyira lételeme volt, mint maga az irodalom. François Villon, aki végül magiszter se lett, egy olyan kor szülötte volt, mikor a középkor boltíves mennyezetét tartó gerendák igencsak ropogni látszottak. A fordulópont még nem következett el, de már sok minden másképp volt, mint régebben. Talán ezért is a furcsa kettősség Villon verseiben. Nincs hazafias művészet, mondja Goethe, kinek nevében s talán alkatában is benne rejlik a gótika, és valóban, annak ellenére, hogy Villon középkori és francia, meglehetősen egyetemes is. Azon kevesek egyike, akik megértették, mi lehet a szerepe az irodalomnak, pontosabban az író embernek. Megértette, hogy a trubadúros szépelgés (már) nem vezet sehova, élet nélkül nincs irodalom se, bár talán túl messzire ment mindkettőben. Az irodalomtörténet szépíti, amit lehet, de ne feledjük, többek között rablógyilkos volt, aki feltehetőleg tüdőbajosan halt meg az út szélén (de ezt se tudjuk biztosan), s legkirívóbb-legkihívóbb verseit egy kurváról írta. Egy szó mint száz: Villon jól értelmezte szerepét, meglátta miről és hogyan kell írni, s ez minden korban, de manapság különösen dicséretes. A pusztulás szélén csodáljuk hát csendben zsenijét, ami lényegest és sallangot egyaránt megmutat nekünk, nemcsak az irodalomban, de az életben is. Metafizika. Annak ellenére, hogy kivétel nélkül minden magyarországi ember gyermekkori emlékeiben a telek még telek voltak, a ma leesett 30 centi mindenkit elragadtatott felkiáltásokra bír, mintha sose láttak volna még ilyet. Egy kedves barátom felszólított, hogy írjak top 30-as filmlistát, mert tudni akarja, mi van. Mint később kiderült, nem kellett volna pont 30, de én ragaszkodtam a szabályokhoz. Ha egy hét múlva írnám meg, talán másképp festene egy-két helyen a dolog, de hogy ezek közül mind 10/10, az biztos. Ha még eszünkbe jut valami, majd kommentbe odabiggyesztjük. A számozás — kivéve az első kettőt — nem feltétlenül sorrendet jelöl.
Sorozat:
A cikk, amiről szó lesz, pár napja jelent meg a konzin. Az interjú alanya ex professio eléggé konzervatív módon viszonyul az internethez, a cikk mégis számtalan érdekes, hovatovább értékes megállapítást tartalmaz. Az írás itt olvasható, a kommentekkel ne fukarkodjatok, kell az önreflexió. Tegnap Esterházy Pétert vettem észre a Deák téri aluljáróban: fejét leszegte, ahogy kopott ballonkabátjában battyogott lefelé a lépcsőn, csapzott hajfürtjei a szemébe lógtak, arcán pedig a megadás furcsa kifejezése tükröződött, s én egy percre el is gondolkodtam, hogyan lehet az, hogy még így is, ezzel a karizmatikus, álművészieskedő ápolatlansággal is csak egy roppant középszerű ember benyomását kelti; de aztán mindjárt rá is jöttem arra, hogy ez az ember valójában nem az irodalomnak, hanem a középszernek adta meg magát. Hajtás után egy kis játék. Update: Spoiler a cikkben és a kommentözönben is (ami végül egész vicces ugyanakkor)Annyira sok kritikát meg mindent lehet olvasni James Cameron óriásfilmjéről, hogy más megközelítést választok: valóban olyan korszakalkotó filmet láttunk-e, amilyen a Star Wars volt annak idején? Nehéz lesz, hiszen tulajdonképpen vallási kérdésekről kell elmélkednem, de megpróbálom jó teológusként ameddig csak lehet objektíven kezelni a dolgot. A mindenféle hírből, ami az Avatar kapcsán megjelent, a számomra egyik legérdekesebb mindenképp az, hogy Lucas állítólag új Star Wars-trilógián gondolkodik azóta, hogy látta a filmet. És ennek tetejébe még nem is rendezni akar, hanem producerkedni csak (amit, lássuk be, jól tenne, legalábbis az új trilógiát elnézve). Rendezőnek (ez már sok volna a jóból) Spielberget és Coppolát szeretné. Hát ha ennek az egésznek a fele igaz, akkor többet köszönhetünk máris az Avatarnak, mint az a 2 óra 40 perc, amit a moziban ad, pedig az se semmi. Regarding certain details (and the inadequency of details) I believe that the skull, which was believed to be Schiller’s skull, and which has been recently proved that it is not Schiller’s, got into the grave due to Goethe’s mistake, (thus, it is not the so called Froriep-skull). My theory is mainly based on Goethe’s poem. I know it is brave to use the content of a poem as a reason, but in this case we can make an exception. Let’s see the reasons one after the other. According to the story, Schiller died in 1805 under rather extraordinary circumstances, and his body was put into a mass grave. This kind of burrying was not rare that time. His body was there for almost 20 years, than due to the struggle of the mayor of Weimar, the grave has been resurrected, Schiller’s skull and his bones have been chosen, then the skull and the bones have been burried again, next to the grave of Goethe. The fact that such an excellent writer like Schiller is burried into a mass grave is rather strange, but it can be explained: burrying dead people in a dozen, disregarding age, sex or social position was a commonly used method in the Middle Ages too. When the cemetery became full, the bones were taken out of the cemetery and were put into a pile, in order to provide space for the new bodies. On the other hand, at the age of his death, Schiller might not have been such a ’useful’ person, who deserved a separated grave. He was the enemy of princes who tortured the people, he was a speaker committed to the belief in a new world. There might have been people who did not like all these things about Schiller. Finally, I would like to add that Goethe might have wanted to monopolize the so-called ’denkmal’ status. Azt hittem, hogy az 1999-ről 2000-re ugráskor ezen már túlestünk, de nem. Az általános iskolában, valahol a 2. osztály körül próbálják az embereknek megtanítani, hogy mi az a számegyenes, és ennek mi a viszonya az időszámításhoz. Van itt ez a kis ábra, amit csináltam:  Számegyenes Ez egy számegyenes, ami azt ábrázolja, hogy mikor született a Jézuska, és utána mit írkáltak az emberek a levél aljára keltezésként. Tehát: az első piros és az első kék közötti függőleges fekete csíknál megszületett, és onnantól kezdve egészen a kék és a zöld négyzett közt levő fekete csíkig azt írtuk a levél aljára, hogy 1., mert az vol az első év. Az évtized azt jelenti, hogy tíz év. Minden ujjra egy. Ez pedig az utolsó zöld és piros négyzet közt telik el, talán látható. Tehát: nem most van vége az évtizednek, könyörgök. Most a 9. évnek van vége, jövő ilyenkor leszünk túl a 2. évezred első évtizedén. 2010-ben. Aki 2001-ben volt egy éves, az idén valahogy 10 lett hirtelen? De már ömlik a sok szar, állítják össze az évtized legjobbjait. Nem mintha érdekes volna amúgy az ilyesmi, engem az évezred legjobbjainál is az érdekelt csak, hogy egyszerűen ostobaság volt 1999 végén azt mondani, hogy túl vagyunk az ezreden. Pont egy év hiányzott még. Mondom: általános iskola, alsó tagozat. Hajrá. Annak idején az volt a megoldás, hogy telefonon jött az internet, és aki sokat internetezett, jól tette, ha igyekezett az éjszakai időzónában netezni, mert akkor volt olcsó, bár ez a szó nem egészen pontos, inkább csak relatíve értelmezhető. És aki beleszeretett a Quake-be, az biztos, hogy sokat netezett. Alig vártuk, hogy eljöjjön a bűvös 10 óra, onnantól reggel 6-ig vagy 7-ig (és ez bizony sokszor nem volt mindegy!) elvileg egy maximumot számlált a Matáv, egy órát talán. De ha bontott a vonal közben, akkor persze újra indult a menet. Amikor először mentem be egy amerikai szerverre játszani, a szemem könnybe lábadt. Ott állt előttem a figura, és én tudtam, hogy valaki, aki tőlem sok ezer kilométerre van, ugyanúgy ül a gépe mögött és ezt a figurát irányítja. Leírhatatlan élmény volt, ha addig nem lettem volna, ebben a pillanatban biztosan örökre rabjává tett volna ez a világ, és elsősorban persze ez a játék. Aztán amikor először akadtam össze magyar játékossal – valami holland szerveren talán –, végképp kész lettem. Az illető azóta is barátom, és ő volt, aki bevezetett a magyar quake-esek akkorra már néhány fős csapatába, és aki először vert hülyére és mutatta meg, hogy van értelme elhagyni az igazán lelkes, de igazán amatőr játékos színvonalát. Ebben az időben nagyon gyorsan szaporodott a játékosok száma. Kialakult a cybersport fogalma (mára milliárdos üzlet), melynek egyik első, igazán jelentős eseménye volt, hogy 1997 májusában Dennis Fong, a legendás Thresh megynert egy bajnokságot, melynek fődíja nem más volt, mint John Carmack Ferrari 328-asa. Ezekben az években úgy bámultuk ezeket a külföldi játékosokat, mint ahogy bármelyik élsportolót. Órákig néztük a demókat, próbáltuk ellesni a taktikákat, trükköket, és játszottunk, minden egyes nap, órákat. Nekem személy szerint ekkor alakult ki az a bagoly-életmódom, ami talán már sosem múlik el végképp, és amely miatt a hajnali 5-6-kor való lefekvést még mindig termésetesebbnek érzem, mint az ugyanekkor való kelést. Ekkoriban (mondom, ez 12-13 évvel ezelőtt volt) sokan azt sem tudták, mi az az internet, különböző szolgáltatók jelentek meg a piacon, kísérleti jelleggel adta a Matáv is a netet. ADSL-ről, kábelről még szó sem volt. Ha olyan környezetben akart az ember játszani, ahol a technika is lehetővé tette, hogy egy külföldi játékossal eséllyel vegye fel a versenyt, akkor a BME-s srácok kollégiumába, a szintén legendás Schönherzbe kellett bemenni gépestül, nekik olyan netjük volt, hogy megszólalt. És ezekben az években is, az otthoni modemes, lassú nettel is igazán nagyszerű, világszínvonalon sem utolsó quake-ereket termelt ki ez a kis közösség. Szerveztek bajnokságokat, szigorúan önerőből (aztán ez később megváltozott, és tulajdonképpen az egyik rendszeresen megtartott magyar verseny végül tulajdoképpen vb-selejtezővé nőtte ki magát). Csetlettünk-botlottunk a mai versenyek technikai színvonalát nézve, de az az érzés, amikor egy elődöntőben akár százan is körülállják az embert, és nézik, hogyan játszik, és mindenféle hangokat adnak, amikor valami trükkösebb vagy szebb megoldást csinál – ez az érzés egyszerűen leírhatatlan. Emlékszem, még Bécsbe is eljutottunk végül (már a Quake 3-mal), ahol olaszok voltak többek közt az ellenfeleink, és komolyan megvádolták az egyik csapattársamat csalással. Rendesen kihúzta a gyerek a billentyűzetet suttyomban, hogy ne tudjuk a cheat-et kikapcsolni, és be tudja bizonyítani az igazát. Szóval indulat is volt ám rendesen. Mindenben kezdett hasonlítani a dolog az igazi élsporthoz. Sajnos igazán a fősodorban csak a Quake-kel és később a Quake 3-mal kapcsolatban voltam, a népszerűségében ezeket végül talán meg is haladó Counter Strike-kal pl. csak néha játszottam, pedig abban aztán tényleg világszínvonalú játékosaink lettek. De arról nem tudok első kézből nyilatkozni, mert nem votlam jelen. De állítom, hogy a Counter Strike és a többi sem lenne sehol, ha nincs ez a zseniális játék, és nincsenek mögötte olyan figurák, mint John Carmack és John Romero. Életem egyik meghatározó élménye tehát Quake, amit sosem fogok végleg abbahagyni vagy megunni. És hogy bátran ajánlhatom-e valakinek, aki még sosem játszott vele? Igen. Olyan mint a foci. Hiába verne agyon bárkit a C. Ronaldo: ha a magunk tudásához mérten jó ellenfelet találunk, óriási szórakozás. Dacára az eltelt már majdnem másfél évtizednek. Minden kedves kitartó és továbbra is velünk együtt gondolkodni tudó/akaró olvasónknak békés karácsonyt és boldog új évet kívánunk! József Attila: Betlehem A gyolcs ködökben puha varjak ülnek, 1929. dec. 1996 júniusában megszületett a számítógépes játékok modern korának királya. A modern kor kezdete alatt egyértelműen azt a periódust értem, amikor az internet (akkor még a magyar helyesírás szabályai szerint Internet) olyan széles körben kezdett elterjedni, hogy hatása megkérdőjelezhetetlen lett. A John Carmack vezette id Software alkotata meg. Nevükett illetően egy ideig tartotta magát az „ideas from the deep” rövidítéséről szóló urban legend, de valójában itt bizony nem másról, mint a freudi idről, lelkünk sötét, hozzáférhetetlen részéről van szó. Ha egy számítógépes játékokat fejlesztő céget így hívnak, az már eleve nem rossz. Bár ezek a cégek szerintem különös fantáziáról tesznek tanúbizonyságot ezen a téren, jobbnál jobb nevek sorakoznak – rajtuk tán csak a warez scene csapatai tesznek túl. Bár még ők sem.  Az 1996-os logo Szóval az id megcsinálta először is a Wolfensteint (ha valaki nagyon wikipédiázik, akkor kiderül persze, hogy volt más is, de szerintem nem tévedünk nagyot, ha mégis a Wolfenteint tekintjük az első játékuknak), amelyikkel tulajdonképpen létrehozták az FPS zsánert. Ezt a Doom követte, amely kult-státuszában vetekszik a Quaek-kel, de technikailag egy óriási lépéssel le van maradva mögötte, ez pedig nem más, mint az igazi 3d. Nem akarok belemenni a részletekbe nagyon, de a lényeg kb. annyi, hogy a Quake volt az első játék, amelyikben egy valódi 3 dimenziós világban lehetett szaladgálni, fel-le nézelődni, ellenfelek alá beugrani; itt már a rakétavetőből kilőtt cucc is egy valódi 3d-s objektum, aminek minden irányban van kiterjedése, szóval valójában ez az a játék, amit a mai napig mindenki újracsinál, szebben, hangosabban, látványosabban, de soha nem újítják meg és soha nem sikerül megközelíteni sem azt az élményt, amit egy igazán elmélyült Quake-játékos egy-egy komolyabb mérkőzés közben átél. És ne legyünk gyávák kimondani, hogy ennek a játéknak köszönheti az összes konzolhuszár, hogy nem lehet egérrel irányítani a konzolos játékokat. Elég utánaolvasni egy kicsit a témának, és kiderül, hogy nincs nagyobb para Xbox- meg PS-körökben annál, hogy megteremtik a lehetőségét konzolon az FPS-játékok egérrel történő irányításának. Mert pontosan tudják, hogy abban a pillanatban végük. Egy átlagos quake-es összehasonlíthatatlanul jobban csinál mindent az fps-ek világában, mint a legügyesebb konzolos, és ebben nincs semmi furcsa. Sokkal nagyobb tudást igénylő játék volt a Quake, mint ma bármelyik, és aki megtehette / vette a fáradságot, egész egyszerűen olyan elképesztően tisztára csiszolt tudással vértezhette fel magát, ami az Xbox világából körülbelül varázslatnak tűnik – már ha egyáltalán felfogható. És ez nemcsak a Quake-re igaz, hanem a pc-s fps-ek majd mindegyikére, noha a Quake nemcsak műfajteremtőként megismételhetetlen, hanem játékélmény és változatosság tekintetében is. Ezért mondom tehát, hogy a Quake és klónjai azok, amelyek miatt a nagy gyártók, akiknek a profit szempontjából nagyon fontos, hogy minél többen vegyék meg a játékaikat, nem akarják kitenni hűséges (és igen nagy számú) vásárlóikat annak az élménynek, hogy minden egyes mérkőzésen úgy szedjék őket darabokra, hogy nemhogy lőni nem tudnak, de azt se értik, honnan kapták arcba az ananászt. Mert ilyen mindig lenne, ennek a 13 éves játéknak a mai napig olyan tábora van, hogy elképesztő, és akkor még nem is szóltunk az utódokról. De ne is szóljunk, mert itt és most a Quake-ről, az én abszolút első számú kedvencemről és, tényleg így gondolom, minden idők egyik legnagyobb játékáról van szó. Ez a cikk, úgy látom, legalább két részesre duzzad, úgyhogy legközelebb a magyar quake-scene korai éveiről lesz szó, amibe a magyar internet-scene korai évei körülbelül 100 %-ig beleférnek, a két halmaz hogy úgy mondjam egyenlő. Szóval érdemes lesz elolvasni a következőt is, remélem, sikerül összekaparnom az igazán ütős élményeket. A franciaországi változásokra (Kassán, 1789) Nemzetek, országok! kik rút kelepcében (Batsányi János) A nyelvhasználatról, nyelvhelyességről szóló korábbi okoskodásaimnak kicsit ellentmondó írás születik ujjam alatt, de a végeredmény, remélem, mégis összhangban fog állni azokkal. Arról lesz szó, hogy miért nem lehet érezni – vagy megtanulni rosszabb esetben –, hogy mit írunk egybe és mit külön. Igaz, hogy ez szerintem is a magyar helyesírás egyik legnehezebb, legösszetettebb és a T. Akadémia által legkevésbé tisztázott része, és melynek minden körülmények között megfelelni de facto lehetetlen, azért vannak alapvető irányvonalak – mely irányvonalakat nem a nyelvtankönyvből vagy ilyen helyekről kell előbányászni, hanem elég hozzá a logika. Ökör egy rendszer a miénk ez ügyben, de szerintem itt nem felülről jön a hülyeség kivételesen. Valahogy úgy alakult, hogy a magyar nyelvben (lehet, hogy a többi ilyen agglitunálóban is) óriási értelmi különbségek adódhatnak pusztán abból, hogy két hangsort egymás után, szünet nélkül, vagy egy kis különbséggel ejtünk ki, bár ez egy elég furán hangzó szöveg, hiszen végül is nem nagyon szünetel az ember, amikor beszél, szóval ezt nem tudom, okosság-e. Ami ez után jön, az ún. helyesírás, az már megint csak másodlagos. A lényeg: ha egyben van, írjuk egybe. Nem kell itt a nagy szabálygyűjtemény (egyet azért mondok mindjárt), meg nem kell félni attól, hogy hülyén néz ki, írjuk egybe és kész. Vagy ne, engem igazából az se zavar, csak néha szisszenek fel. Van egy kedvenc példám, a Bajcsyn van (volt?) egy ilyen, hogy Digitális Fényképezőgép Szaküzlet és Szerviz. Kapaszkodjunk meg, de ez úgy van, hogy Digitálisfényképezőgép-szaküzlet és -szerviz. Ha meg az Akadémiához fordulunk, akkor előbb-utóbb beleszaladunk valami olyan állatságba, hogy „kerüljük” ezt a fajta megfogalmazást, meg írjuk át. Miért írjam át, miért mondjam másképp, ha pontosan ezt akarom mondani? Ettől hülyét kapok, komolyan. Na, ez egy kirívó példa volt, szerintem ahogy a bolt cégérén szerepel, úgy tök jó, csak totál szabálytalan. Na de vannak azért ennél egyszerűbb szavak, szóösszetételek is: album rendelés, illetve favágó. Azt senki se írja le vagy mondja ki, hogy fa vágó, de az album rendelés simán megy. Pedig gyakorlatilag ugyanaz a kettő. És akkor itt dobom be a szabályt, amivel fenyegetőztem: ha a két tag közötti kapcsolatot nem jelöli grammatikai elem, akkor egybe kell írni. Vagy valami ilyesmi, a lényeg az, hogy a „favágó” szó, ha a két tag közt jelöljük a viszonyt, akkor fát vágó lenne, hiszen az előbbi az utóbbinak a tárgya, de a fát vágó ember olyan sokat szerepelt a nyelvben a vezetékes gáz ideje előtt, hogy lassú volt úgy mondani, ezért aztán kihagytuk a tárgyragot, cserébe összerántottuk a két szót. Na, ugyanezen az úton az album rendelésből azért lesz valójában albumrendelés, mert az albumnak a megrendelése, tárgyas megoldás helyett birtokviszonyt képzünk itten, de ez megint csak hosszú meg akármilyen, hagyjuk a ragokat, jelzőket – de fejezzük ki, hogy egybe tartoznak. Az már csak hab a tortán, hogy valójában a Plastikról szedtem ezt a példát (angelday eléggé tolja ezeket a „hibákat”), és iPhoto album rendelés, ez van odaírva, de itt tulajdonnév van már, az mindenképp kötőjeles, ha hozzácsapunk valamit, de akkor 3 kötőjel vagy mi, hagyjuk is ezt a részét, de ha már felvetettem, én úgy írnám le, hogy… hm, nem tudom hirtelen. iPhoto-album-rendelés, iPhoto-albumrendelés, iPhoto-album rendelés, valahogy egyik se klappol, nem tudom. Valaki tudja? Nekem a harmadik tetszik, pedig totál ellentmond annak, amit idáig fejtegettem. Itt találunk okosat, a 140. pont az érdekes iPhoto-ügyben, de ebből nem tudtam kitalálni, hogy hogy kell írni. Amúgy derék szabályrendszer. Na mindegy, ugorjunk vissza a digitális fényképezőgépek szervizére, ha visszabonyolítjuk jelöltekké a viszonyokat, akkor az van, hogy digitális fényképezőgépek szaküzlete és szervize, és innen indulva hagyhatjuk el a ragokat, jelzőket akármiket, és kaphatjuk a szabálytalan, de értelmes vagy a szabályos, de kerülendő változatokat. Azért van ebben valami pikáns. Hőrelágyulóműanyag-feldolgozás. Vidéken manapság is viszonylag sokan akasztják fel magukat, leginkább középkorú férfiak választják az öngyilkosság ilyen módját. A halálesetek okai a kívülállók, de gyakran az elhunyt családtagjai előtt is homályban maradnak, az öngyilkossághoz vezető eseményláncolat az esetek többségében igen prózai: a férfi elindul fát/disznót/jó képet vágni valamelyik ismerőshöz, de nem érkezik meg; keresni kezdik, majd megtalálják egy kötélen lógva a padláson/kamrában/sufniban. A kiérkező rendőrök felveszik a jegyzőkönyvet, majd néhány nap múlva (minél nagyobb köztiszteletnek örvendett életében, annál nagyobb csendben) sor kerül az illető temetésére. Nem akarok tényfeltáró riportsorozatot indítani, de vegyük tudomásul, ilyesmi igenis létezik, és legalább annyira kétségbeejtő, mint az adórendszer. A film, amiről most írni fogok, alapvetően ezekből a motívumokból táplálkozik, ám a helyzetet súlyosbítja, hogy itt nem meglett férfiemberekről van szó, hanem a kamaszkorba éppen csak átlépett, elhanyagolt, útkereső gyerekekről. Roppant tudományos és egyszersmind tényfeltáró cikket szerettem volna írni, aztán rájöttem, mégse. Jobb, ha másként közelítjük meg a dogokat. Mai vizsgálódásunk tárgyát az a még majdnem friss hír adja, mely szerint kiderült, hogy amit eddig a kutatók Schiller koponyájának hittek, az valójában nem Schiller koponyája. Úgy tűnik, a németeknek is megvan a saját Petőfi-kódjuk, de bevallom őszintén, mostanáig még csak nem is sejtettem, hogy (bizonyos vonatkozásban) a német Petőfi maga Friedrich Schiller lenne. Azt meg pláne, hogy Goethe keze is benne van a dologban, pedig dehogynem, naná. Jöjjön először a hivatalos sztori, aztán megpróbáljuk összerakni a képet, mint Indiana Jones, ha már a csontvázat nem lehet. Ki tudja, hátha felszáll a végén egy ufó is. A történet úgy szól, hogy Schiller – meglehetősen furcsa körülmények között – 1805-ben bekövetkezett halála után holttestét tömegsírba tették (ami állítólag akkoriban egyáltalán nem volt ritkaság), ott is pihent cirka húsz évig, majd a weimari polgármester igyekezetének köszönhetően a sírt kihantolták, kiválasztották Schiller koponyáját és az ahhoz tartozó csontokat (!), s egy másik temetőben újra eltemették, Goethe mellé. Nem akarom nagyon ragozni, a történet ennél bonyolultabb egy fokkal, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt utána lehet nézni, jó lenne, ha minél többen megtennék. Annak ellenére, hogy divat az amerikaiakat lehülyézni meg lebunkózni állandóan, tény, hogy míg Magyarországon az összes televízió egyetlen nézhető műsort sem tud összehozni gyakorlatilag évek óta, addig az a 300 milliós ország (melyet homogén közösségként kezelni eleve a gondolkodás terheitől való megszabadulás jegyében fogant ötlet lehet csak) a hét minden egyes napjára legalább 3 olyan show-t, sorozatot vagy filmet tol, ami elé igenis érdemes leülnie még a finnyás, büszke európainak is, és amelyek megnézése sokkal jobb szórakozás / többet ad, mint bármi, ami az izzadtságszagú megmondóemberes műsorok és a Barátok közt által határolt magyar szarban bármelyik pillanatban fellelhető, beleértve a nagy néha, egyre csapnivalóbb szinkronnal leadott filmeket is. Ez most nem elemzés lesz, inkább csak leírom néhány sorban, mit gondolok. Van egy verse József Attilának, ami kísér már egy ideje, s nem kizárt, hogy végtére marad is. Az összes költemények szerkesztői szerint ez a vers egy töredék; 1927-ben írta a francia tengerparton. Bár a lényeg szempontjából mindegy, hogy töredék-e vagy sem, én azért vitatkoznék egy kicsit ezzel, persze tudom, a filológusok eszén nehéz túljárni, néha még József Attilának is. Ímhol a vers:
A minap Falconnal takarítgattuk kicsit a Faustust: mint látható, alapvetően a fenti menüsor változott meg, ott kapott (úgy tűnik) immáron végleges helyet a blogodráma, míg Marcelléket, Erika weboldalát és az egyéb ismerős linkeket pedig a Linkajánló alatt lehet megtalálni mostantól. Úgy esett, hogy a blogodrámát én pakoltam át az új helyére, s ha már variálgattam vele, gondoltam, bele is olvasok. Aztán valahogy nem tudtam abbahagyni. Saját művet (akkor is, ha egy szerzőpáros tagjaként írtam) viszonylag ritkán és csak egy bizonyos idő eltelte után olvasok újra, nem volt ez másként most sem, viszont komolyan mondom, jól szórakoztam: sikerült elkapnunk valamit, ami túlmutat a rímes viccelődésen és egy elhibázott „irodalmi” vetélkedő főszereplőinek karikírozásán. Nem öntömjénezésből írom mindezt és a rubi is jól van most már úgy, ahogy van, nyugodjék békében, pusztán arról van szó, elégedett vagyok. (Egyébként a hozzászólások is nagyon tanulságosak, pláne a társulatos-jelmeztervezős ajánlkozások, az ajánlkozóknak üzenem, ha komolyan gondolják még, igyekezzenek, mert a végén kénytelenek leszünk saját kézbe venni ezt is, s akkor jaj a közös dicsőségnek. Száz éve született Radnóti Miklós, s ennek kapcsán az NKA saját program-sorozatot indított. „Közéleti embereket, tudósokat, sportolókat, zenészeket, papokat kért fel arra, hogy legyenek részesei a megemlékezésnek, amelynek egyik legfontosabb célja, hogy felmutassa: a költészet mindenkié. A civilek jelenléte azt is megmutatta: a kultúra fontosabb és magasabb rendű a napi véleménykülönbségeknél.” Aki hisz az ilyen mesékben, itt elolvashatja az egészet. A dolog a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a metrókocsik oldalán lehet látni egy-egy ilyen plakátot. Főszövegként egy Radnóti-vers vagy annak részlete áll, míg a plakát alján különféle híres vagy kevésbé híres emberek gondolatait olvashatjuk a verssel kapcsolatban. Ma reggel a Járkálj csak, halálraítélt! címűbe és Dopeman igazságaiba futottam bele. Dörzsölt idealistaként tudom én is, hogy van Dichtung meg van Wahrheit, de nagyon örülnék neki, ha a pénteki döntőben láthatnánk viszont ezeket a szimpatikus fiúkat. Értem én, hogy ez a valóság meg mittudomén, de volt más is talán a múlt században, mint a nácik meg a kommunisták meg a politika. |
|||||
|
Copyright © 2010 Faustus - All Rights Reserved |
|||||
Legfrissebb hozzászólások